Vörös Pál: Balek és Dörzsölt

Fanfiction kicsit másképp! pályázat - regény: Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

1.

A csenevész akácfák mögé rejtőzött, piszkosszürke, egyemeletes ház a Báró Jósika utcában állt, ameddig az utca névadóját lenem fokozták. A ház előtt szerényen piros téglajárda húzódott. A házat azért hívták Petrovich háznak, mert még négy éve is annak a Dr. Petrovichnak a tulajdonában volt, aki gyakran kérkedett horvát kisnemesi származásával. A környéken lakók némelyike éppenséggel azt állította, hogy Dr. Petrovichnak egyáltalán nem voltak kisnemesi felmenői, csak földbirtokai, ettől függetlenül a házat mégis így nevezték. Nem mindegy ellenben, hogy az utca névadóját valóban megfosztották nemesi rangjától.

kép: Konstantin Pogorelov - The Master and Margarita

Az élet egyszerű, ám néha teljességgel érthetetlen. Egy langyos, tavaszi délelőtt a Petrovich ház előtt két férfiú jelent meg. Egészen idáig triciklit toltak maguk előtt, amelyről létrát emeltek le és a házsarkának támasztották. Az egyikük, alacsony, kövérkés ember magabiztosan felkúszott rá és lecsavarozta az utcatáblát, amelyre Báró Jósika nevét írták. Társa, fiatal, fekete fiú elvette tőle és egy másik, ugyanolyan palaszürke táblát nyújtott fel a magasba, azzal a különbséggel, hogy azon Jósika utca volt olvasható. Az eseményt lakása ablakából figyelemmel kísérő Dr. Petrovich, kezéből tölcsért formált szája elé és lekiabált az akácok árnyékában igyekvő munkásoknak.

– Mit csinálnak az elvtársak?

– Lefokoztuk ezt a bitang bárót – volt a válasz és hallván, Dr. Petrovich megállapította, hogy ez a báró olcsóbban megúszta, mint erdélyi őse, aki Báthori Zsigmondtól elsőül kapott nemességet, ugyanis őt később ítélet nélkül kivégezték. Valójában itt senki sem tudta, ki volt ez az utcanév báró, hisz lehetett Báró Jósika Miklós, az Abafi írója, de akár a Sámuel nevű, aki 1848. márciusában, az Államkonferencia ülésén javasolta bizonyos Jellasics, horvát bánná történő kinevezését.

– Lám-lám - hümmögött Dr. Petrovich – milyen kicsi a világ és Horvátország sem nagy!

El kell hinnünk, különösen, ha Dr. Petrovichot az előbbi celebek mellé emeljük, mert vele is csúfot űzött a sors, amikor nemsokkal az utcatábla cseréje után, az ügyvédi irodába menet, olyan szerencsétlenül gázolta el a villamos, hogy avval halálát okozta.

Ezután felesége – aki szerencsére nem kísérte útján a villamos elé – a tiszteletreméltó, nyugdíjas tanítónő, gyakorlatias özvegyként a ház földszintjét bérlőknek adta ki. Ő, az emeleti, ötszobás lakásban húzta meg magát. Azonban férje halálával a lakásban megmagyarázhatatlan események láncolata indult meg.

Két évvel később, egy munkaszüneti napon, özv. Dr. Petrovich tanítónő reggelijét fogyasztotta, amely ezúttal is tejes-cikóriapótkávéba tördelt száraz kenyérből állt, amelyhez a tejet hajdani, város közeli birtokukról Terecskei Erzsébet, hűséges, volt cselédlányuk hordta kerékpáron. Éppen reggelizett tehát, ekkor egy rendőr toppant a lakásba és arra kérte, kövesse őt az őrszobába. Az özvegy követte a csinos rendőrt, aki elárulta, legfeljebb félóra az egész intézni való. De özv. Dr. Petrovichné nemcsak félóra múlva, hanem azóta sem tért vissza. Még ennél is furcsább azonban, hogy a rendőr is örökre eltűnt.

Pár éve a házat államosították, a lakásokban társbérleteket alakítottak ki. Azt a boszorkányságot pedig, hogy az özvegyasszonyt és a rendőrt ki rabolta el, nem volt tanácsos emlegetni. Mert az efféle boszorkányságot, ha egyszer elkezdődött, köztudomásúan nem lehet megállítani. Így hát, az átok ülte lakást egyrészt, bizonyos Balek Elek villamosvezető és felesége, Balekné Ica, másrészt Dörzsölt Dezső elektroműszerész foglalta el társbérletben.

A ház lakói szerint, beleértve Balekékat, Dörzsölt lakrészéből egész nap, sőt az éjszakák egy részében is, kopogás és a forrasztópáka zizegése hallatszott, a villany pedig reggelig égett. Azt találgatták, mikor figyel fel az Államvédelmi Hatóság? Olyasmit rebesgettek például, hogy ilyenkor bombát eszkábál össze. Ica nógatta férjét: „Mégiscsak villamosvezető vagy Elek, egyenruhás!”, hogy tegyen bejelentést, ami állampolgári kötelessége, mielőtt belekeverednének valamibe. Annyi szent, hogy egy hónapra rá Ica is eltűnt a megbabonázott lakásból. Ezek után a lakók fejében pokoli históriák születtek meg és tartották magukat, pedig úgy hírlett, Kiskunfélegyházán látták Icát egy kerékpárműszerésszel.

A lakásban magára maradt két férfi egy nap, társbérlőktől merőben szokatlanul, megszólította egymást. Telt-múlt az idő, már volt úgy, hogy együtt kocsmáztak a közeli sörözőben. A Mikszáth Kálmán utcai földszintes épület egészét a söröző foglalta le. Már az összes dűllédező házat elbontották a környéken, ezt az egyet kivéve. Ezt nem lehetett, ott született a párizsi kommün egy magyar harcosa, hirdette messziről a márványtábla. A ház és a kocsma maradt. Híres sörözője volt ez a városnak, nem érdemtelenül, amely érdemeket még Sándor Sándor, a volt tulajdonos szolgált meg a boltozatos helyiségben elhelyezkedő ivó jövője számára. Szerényen, de emlékezetes minőségű ennivalót is kínáltak. Nem volt tehát alaptalan a következő beszélgetés a magányosan éldegélő Balek és Dörzsölt között, amely társbérletük közös előszobájában hangzott el.

– Hol vacsorázol ma? - érdeklődött Dörzsölt.

– A Sándornál – volt a válasz Balektól, aki a többiekkel együtt így emlegette az intézményt, annak ellenére, hogy a cégtáblán a „15. sz. Italbolt” felírat volt olvasható.

– Egy életművész vagy! - csettintett a társbérlő. - Ha megengeded, veled tartok.

A cigarettafüstös hodályban, mikor már helyet foglaltak, lehetőleg a „szagos” vécétől távolabb, de a folyton nyíló bejárathoz sem túl közel, mert Balek füle megérezte a huzatot, reagált Dörzsölt megjegyzésére.

– Nincs ebben életművészet, én csak arra törekszem, hogy emberi módon éljek – jelentette ki. – Sör mindenütt van, de amíg a Tiszavirágban 4,80 egy korsóval, addig nálunk – már bocsánat, hogy így mondom – szóval itt: 4,20. Ezen kívül, ott a főtt virsli mindig háromnapos! Nem, nem! Én ellensége vagyok a Tiszavirágnak. Ne próbálj rábeszélni!

Dörzsölt megnyugtatta, hogy eszében sem járt ilyesmi. B-vitamint hozattak a pincérrel, ez itt a barackpálinkát jelentette, utána virslit fogyasztottak, valóban kiváló minőségűt ebben a műfajban. Több sört ittak rá, B-vitaminnal meg-megszakítva az árpalé egyhangúságát.

– Kellemes lehetne most a Balatonnál – célzott Balek a városba orvul, idejekorán beszökő hőségre. Kendővel itatta le az izzadtságot kivörösödött képéről. Dörzsölt, nem tagadta, maga is szívesebben ücsörgött volna a vízparton.

– Hallgass ide Balek! Kire, ahogy mosolyog a szerencse, úgy vészeli át a forró napokat, na és persze az egész életet. Hidd el, én ott lehetnék, megengedhetném magamnak...

Két pincér izzadtan rohangált söröskorsókkal és féldecis poharakkal egyensúlyozva tálcáikon a fejük felett. Közben elfúlva mondogatták: „Szabad, elvtársak! Szabad!” Egy tenorhang ingerülten süvöltött: „Kész a két pár virsli!” A lárma nőttön nőtt.

Pontban éjfélkor valami csörrent, mint a pénzeszsák és látomás tűnt fel ebben a kisvárosi pokolban. A fal mellett, mintha csak a falból türemkedett volna elő, fekete hajú, fekete szemű, hosszú, vörös bőrkabátos férfiú állt és uralkodói tekintettel fogta át birodalmát. Balek és Dörzsölt asztalára koncentrálta figyelmét. Ajka nem mozdult, az asztalnál mégis tisztán értették szavait: „Üdvözöllek, barátaim!”

– Mi, micsoda? Ki az? – nyöszörögtek a társbérlők.

Dörzsölt nehezen, nyugtalanul körülnézett. „A fejem! Orvos kellene!” Tétován bepillantott az asztal alá. Hangokat hallott, Balekra emelte rémült tekintetét.

– Azt kérdezted, miből lett a ... pénzem?

Megemelkedett, de a térde megroggyant. Beszélni kezdett és Balek percek alatt megismerte Dörzsölt legbelső titkát. Ekkor félelmetes csatakiáltást bocsájtott ki a torkán, amelyet a vörös kabátos jól hallott, éppen úgy, mint ahogy az előbb a suttogva elmondott titkot.

2.

Másnap Dörzsölt, tudatára ébredve azt kívánta, bárcsak meghalna. Úgy érezte, szemét nem tudja kinyitni, mert ha megteszi, szemhéja résén villám csap retinájába, sőt azon túl átfúrja koponyáját és tarkójából világít gyűrött párnájára. Gyomra émelygett, ahonnan vacsorája tolakodóan kiutat keresett. Közben súlyos harangütések között hallani vélte, egyszerre, Vagner összes nyitányát crescendóban. Nem tudta hány óra, s ami még ennél is rosszabb, azt sem tudta, hogy hol van. Megpróbálta tisztázni legalább ezt a kérdést és nagy nehezen kinyitotta összeragadt, bal szemhéját. Megvillant a két ablak a megszokott helyen. Csekély megnyugvással megállapította, hogy otthon van a Jósika utcában és hanyatt fekszik az ágyán. Halkan felnyögött: „antineuralgicát!” Közvetlenül ez után Balek nevét nyöszörögte segélykéréssel összekötve, többször is, de a lakásban temetői csend honolt. Végül belátván, hogy egyedül van, azaz nincs, aki segítsen rajta, elhatározta, hogy fölkel. Emberfeletti erőfeszítéssel megtette. Erőszakkal kinyitotta csipás szemeit és meglátta másnapos, iszonyú arcát a falitükörben. Szeme bedagadt, haja össze-vissza, arca püffedt. Ruházata: gatya, ing, zokni. Ezt látta a tükörből. A tükör mellett, az özvegy ügyvédné biedermeier székén ülve

vörös bőrkabátos, idegen férfit pillantott meg. A meglepetéstől az ágy szélére zökkent és véreres szemeit, amennyire tudta rámeresztette az ismeretlenre. A csendet a betolakodó törte meg mély, fenyegető hangon.

– Jó reggelt, Dörzsölt elvtárs! Tizenegy óra van! Tízre rendelt ide, egy teljes órája várom, hogy felébredjen!

– Bocsánat! – suttogta rekedten Dörzsölt, alig jött ki hang a száján. Mintha tűkkel szurkálnák a szemét. - Bocsánat! – ismételte meg. – Szabad lenne a nevét az elvtársnak?

– Viccel, már a nevemre sem emlékszik!? – szűkítette a pilláját az idegen.

Dörzsölt alatt ide-oda ringatózott a padló és ő mindjárt, mintha fejjel zuhanna a pokolba, ahol Belzebub lakik. A vörös kabátos megenyhülni látszott, csak a pillantása nem akart olvadozni.

– Kedves Dörzsölt elvtárs, kövesse a régi bölcsességet: kutyaharapást a szőrivel! Az egyetlen, ami visszahozza az életbe: egy gyöngyöző, jéghideg sör.

Dörzsölt tisztulni látta a felhős eget, gondolta jobb lesz, ha mindent bevall.

– Őszintén szólva, egy kissé berúgtam az este... – mondta nehezen forgó nyelvvel.

– Szót se többet! – vágott szavába a látogató és félrehúzódott székével együtt az apró tükörasztal elől.

Dörzsöltnek kiguvadt a szeme: a kis asztalon sörösüvegekkel és B-vitaminnal megrakott tálca kínálta magát. A legégbekiáltóbb meglepetést az jelentette, hogy a kőbányai világos üvegje harmatos volt a hidegtől. Az ismeretlen nem adott időt Dörzsöltnek az ájuldozásra, hanem gyakorlott mozdulattal töltött neki egy pohár sört és gyorsan a pohár mellé tolt egy féldeci barackot. Dörzsölt reszkető kézzel szájához emelte a pálinkát és egy hajtásra kiitta, utána azonnal teleszívta pofáját sörrel. Az ismeretlen másodszor is töltött.

És lám csak, Dörzsölt fejében megszűnt a harangozás és Vagner rézfúvósai háttérbe vonultak. Kezdett egyre-másra emlékezni. Előző este Elekkel szivornyáztak a Sándor sörözőben, de ez a vörös kabátos, aki sörrel és pálinkával bukkant fel a hálószobájában, sehogy se ugrott be.

– Remélem, időközben eszébe jutott a nevem, Dörzsölt elvtárs? – hangzott a kérdés.

Dörzsölt röstelkedve széttárta karját.

– Ugye, mert sört ittak gyorsítóval! – vádolt az idegen.

– Nagyon kérem, maradjon ez közöttünk! – kérlelte Dörzsölt.

– Maga, igen tisztelt Dezsőke elvtárs számíthat a diszkréciómra, de már Balek elvtársért nem kezeskedem.

– Ismeri Eleket? – ámult el Dörzsölt.

– Ejnye, ejnye! Tegnap este a 15. számú italbolt bal kettes asztalánál talán nem együtt üldögéltünk? Talán nem Elek elvtárssal hallgattuk végig az ön legféltettebb titkát?

Dörzsölt megdöbbent. Igaz, lassacskán töredékekből összeállt a tegnapi nap, ám nyugtalansága csak nem akart eloszlani lelkében. Mert ezt a vörös kabátos ismeretlent, aki itt a párázó üvegből a sört töltögeti, nem emlékezett rá, hogy látta volna a sörözőben, vagy életében valaha. Az ismeretlen vesébe látó mosollyal a kérdés elé vágott. Tudatta, hogy előzőnap érkezett a fővárosból, ahol hírközléssel foglalkozik. Dezső kellett, hogy már halljon az „Ohír”-ról! „Ja, az Ohír?” A látogató valójában Dörzsölt titkos képessége miatt érkezett a városba. Dörzsölt sörhabbal keretezett lepénylesője tátva maradt.

– Ugyan kérem, semmiség – legyintett.

– Dehogyis! Nagy dolog és hatalmas lehetőség, amit ön a néprádió világvevővé alakításával létrehozott: kitágult a világ!

„Tessék?” Dörzsöltben meghűlt a vér. Egyet fordult körülötte a világ. Erről senki sem tudhatott! Akinek megcsinálta, köztünk szólva busásan fizetett érte, de saját érdekében hallgatott róla, mint a sír. Ekkor fölöttébb kellemetlen gondolat ötlött föl agyában: tegnap este – micsoda könnyelmű ostobaság – titkát megosztotta Balekkel.

– Á, csakugyan? Akkor ön mindent tud? – hebegte.

A látogató derűsen bólogatott, körülbelül olyan megnyugtatóan, mint a hóhér a bitófa alatt.

– És azért gyűltünk össze, hogy megtárgyaljuk közös jövőnket.

Dörzsölt két keze közé fogta forró fejét. „Hű, micsoda história!” Mi történt az emlékezőtehetségével? Lassan tervet kovácsolt: minden lehető módon lepleznie kell hihetetlen feledékenységét és mindenekelőtt ki kell szedni az idegenből, voltaképpen mennyit tud és tegnap este miben egyeztek meg? Engedélyt kért és kitipegett az előszobába. Beszélnie kell Balek Elekkel! Kopogtatott társbérlője bejáratánál, amely az előszobára nyílt, de senki sem válaszolt. Végignézett Balek ajtaján, ekkor szinte sóbálvánnyá változott. A kilincsen és a záron, a hatóság hatalmas viaszpecsétje függött! „Már csak ez hiányzott!” - villant át agyán. Ettől fogva száguldó gondolatai cél nélkül, egymást keresztül-kasul keresztezve siklottak tova. Lehetetlenség szavakba foglalni a Dörzsölt fejében kavargó zagyvalékot. Ott az a vörös kabátos ördögadta jegelt sörével, meg a hihetetlen, közös tervével, emitt meg mindennek a tetejébe ez a hivatalos pecsét az ajtón. Balek, ezek szerint, rossz fát tett volna a tűzre? Nem hitte volna. Ezzel szemben a pecsét ott lóg. „Hajjaj, Balek, Balek!” – zakatolt Dörzsölt agyában. Nem fért a fejébe.

– Ne nyugtalankodjék kedves Dezsőke elvtárs! – hangzott hívatlan vendége hangja a hálószobájából. – Nem kell idegeskednie! Balek nincs itthon. Panaszkodott, hogy idén még nem nyaralt ebben a hőségben, megállása sincs a villamosvezetésben. Szanatóriumba küldtem.

Mindez olyan váratlanul és ostobán hangzott, hogy Dörzsölt úgy vélte, biztosan félreértette, amit vendége idáig mondott neki. Felzaklatva tért vissza a hálószobájába. „Ilyen az, amikor az ember megőrül” – gondolta.

– Úgy látom, kissé elcsodálkozik, kedves Dörzsölt elvtárs – fordult az idegen a vacogó házigazdájához. – Pedig igazán nincs min csodálkoznia. Ön az utóbbi időben rettentően sokat téveszt: iszik, visszaél képességével, nem jár dolgozni, port hint az Államvédelmi Hatóság szemébe...

Ekkor a hálószoba fordult egyet Dörzsölttel, beverte a fejét az ajtófélfába és elvesztette az eszméletét.

3.

Abban az órában, amelyikben Dörzsölt elvesztette az eszméletét, azaz déli tizenkettő tájt, Balek visszanyerte a magáét. Koponyájában faltól, falig döcögő, masszív ólomgolyót érzett gurulni jobbra-balra, mégis nyomban azon kezdett töprengeni, mi módon került abba az ismeretlen, fehér falú szobába, a fehér, fémből készült ágyra. A fehér függönyön átsejlett a kinti napsütés. Megrázta a fejét, amitől kis híján elszédült, „Jézus! Sört pálinkával!”. Azt gondolta, kórházban van.

– Jó napot a kedves betegnek!

A szobába makulátlan fehér köpenybe öltözött, rokonszenves, kerek arcú nő lépett be. Balek nem köszönt vissza, elvégre kórházba fektetnek egy makkegészséges embert és úgy tesznek, mintha ez így volna rendjén. A fehér köpenyes nő barátságos arckifejezéssel, egyetlen mozdulattal felgöngyölítette a rolettát és a szobába, a padlóig érő ablakon át beáradt a napfény. Az ablakon leheletkönnyű rács volt, amely egyáltalán nem zavarta abban Balekot, hogy megfigyelje a szemközti, hatalmas posztert. Rövid idő alatt rájött, hogy a város közkórházának idegbetegekre specializálódott osztályán van, mert a szemben elhelyezkedő épületben a Közellátó Nemzeti Vállalat, ételgyárnak csúfolt intézményét ismerte fel, amelyre az ereszcsatornától a járdáig érő Rákosi Mátyás képet rögzítettek. Az üzemszerű kifőzdében így keletkezett homályon az ábrázolt személy világító feje sokat enyhített. Az ország népe egész évben a nagy ember hatvanadik születésnapját ünnepelte önfeledten. Soha ennyi derűs arc, mosolygó szempár!

– Parancsol fürdeni? – invitálta a nő, s kitárt egy tapétás ajtót, amely mögött fürdőszoba tűnt elő és a fürdőkádba széles, csillogó sugárban ömlött a víz.

Megfürdött, a fürdősótól mondhatni magához tért. Amikor végzett, kivágódott a szekrényajtó, a nő, változatlan derűvel a tartalmára mutatott.

– Mit akar felvenni: köntöst, vagy pizsamát?

Balek lendületesen egy tengerkék selyempizsamába bújt. A belépő kecskeszakállas, fehér köpenyes férfi láttán óvatosabb lett, köhécselt, kissé elsápadt. Az orvos biccentett, de eközben nem Balekra nézett, hanem a kerek arcú ápolónőre, aki azt mondta:

– Ez itt, kérem szépen, Balek Elek a villamosvezető. Tetszik tudni attól tartottunk: delirium tremens.

– Sokat iszik? – kérdezte az orvos a szája sarkából.

– Nem...azaz, hát néha, de nem úgy, hogy... – hebegte Balek.

– Fehér egeret, patkányt, svábbogarat szokott látni?

– Nem! – vágta rá Balek önérzetesen.

- Aha, aha – bólogatott az orvos. – Tulajdonképpen, miért hozták be?

Balek ettől a kérdéstől erőre kapott.

– Éppen ez az! Ok nélkül! Panaszt teszek valamennyiük ellen.

– Miért akar panaszt tenni, nem bántotta senki sem? Egyébként pedig, ön ellen bejelentés érkezett! Ön mértéktelenül vedel, klerikalizál és a nyugati propaganda szószólója. Ilyeneket népi demokráciánk egészséges szellemű egyedei, tudtommal nem tesznek.

Balek akkor sem hökkent volna meg ennél jobban, ha a doktor megkerülte és hátulról tomporon rúgta volna.

– Kleri...izé, mit állít ön énrólam professzor elvtárs? A mindenségit, micsoda galiba! – hűledezett Balek.

Ezek után végigvezették a kihalt, nesztelen folyosón, miközben fogai vacogni kezdtek, be egy nagyméretű rendelőszobába, ahol üvegezett vitrinek sorakoztak egymás mellett telis-tele fényes műszerekkel. Voltak még ott bonyolult székek, különleges lámpák, üvegcsék, imbolygó gázláng és további ismeretlen rendeltetésű felszerelés. Ettől fogva három, talpig fehérbe öltözött alak foglalkozott vele, mert az orvoshoz két, komor ábrázatú nő csatlakozott. Leültették. Balek átgondolta helyzetét. Két út nyílt előtte. Az első roppant csábítónak tetszett, hogy rávesse magát az ismert és bonyolult készülékekre, mindent ripityává törjön, beleértve esetleg, ha netán fékezni próbálnák őt, a fehér köpenyeseket is, ezzel fejezve ki tiltakozását, amiért ok nélkül, akarata ellenére ide hozták. Azonban ezt az utat máris kétes kimenetelűnek ítélte, mert hátha még jobban gyökeret ver fogva tartóiban, hogy ő – őrült. A másik út az lehetett volna, hogy nagy önuralommal együttműködést tanúsít a mielőbbi szabadulás reményében. Az utóbbi utat választotta.

Egész sor kérdésre megfelelt. Az égvilágon mindenről kifaggatták elmúlt életére vonatkozólag, például miként kapott skarlátot tizenöt éve. Se vége, se hossza nem volt a faggatózásnak. Ezután rátértek a rokonságra: mikor, ki miben halt meg, nem ivott-e az elégnél többet, szenvedett-e vérbajban és így tovább. Befejezésül felszólították, számoljon be arról, mi történ előző este? Mindeközben az egyik orvosnő, felváltva hol a pulzusát számolta, hol a szemébe világított különböző lámpákkal, aztán meg kalapáccsal a térdét kopogtatta. Hümmögött és jegyzetelt, míg Balek a maga szemszögéből láttatva elmondta a történteket.

– A csuda érti, hogy mi történt – vonogatta a vállát. – A Sándor sörözőben minden ugyanúgy volt, mint máskor.

Cseppet sem akarta manipulálni ami megesett, amelynek a vége alagútba torkollott, hogy éjszakai sötétje fedje el a következményeket. Az egyik szigorú arcú orvosnő, aki mindvégig merő kíváncsisággal bámult Balek arcába, ridegen rendreutasította:

– Csak volt Sándor söröző, elvtárs! Csak volt! Most már népköztársaságunk 15. sz. italboltja. Ha még nem tudná, itt minden társadalmi tulajdonban van! Ne emlegesse a múltat, amikor szemünk előtt gyönyörű jelen pereg! Nem leszünk opportunisták, csakhogy önnek a pszichéjét cirógassuk! És mi van a szentképekkel?

– Ohó! – kiáltott fel Balek. – Miféle szentképekkel?

Felpattant székéből, azaz felpattant volna, mert két karjánál fogva, egy észrevétlen pillanatban a szék karfájához bilincselték.

– Azokról a szentképekről van szó, amelyek előtt esténként gyertyát gyújtogat és imádkozni szokott! - hullottak a vádak, mint a jégverés.

– A szentképek... – Elek izgalmában elvörösödött. – Azokat még néhai özv. Petrovichné helyezte el a falon, azután, amikor Dr. Petrovichot elgázolta a villamos...de nem én vezettem!! Balek ordított, mint a csapdába szorult vadállat. – Engedjenek ki! El akarok menni!

A kecskeszakállas, öreg orvos higgadtságra intette, hiszen ebben a tengerkék pizsamában nem közlekedhetne a délutáni városban: még diliházba vinnék!

– És egyébként – mosolygott az orvos – mi van, ha ön mégiscsak beteg?

Balek elfintorította az orrát.

– Ön itt a fejes? – kérdezte a kecskeszakállastól.

Az bólintott.

– Beszélnem kell önnel! – mondta Balek nyomatékosan.

– Tessék beszéljen! – ám Balek még meg sem szólalhatott, máris folytatta. – Például a világvevő rádiójáról, amelyet a nyugati propaganda közvetítésére használ a 15. sz. italboltban, a Tiszavirág étteremben és a város bármelyik ivójában, amerre jár, az ön által elfogyasztott különféle italok bőségével arányosan.

Balek erőt gyűjtött, mert volt itt egy pont, amelybe kapaszkodni kívánt.

– Úgy veszem észre, engem bolondnak néznek. Nekem egyáltalán nincs más rádióm, csak egy néprádióm – jelentette ki.

– Ez itten? – kérdezte a főorvos és lehúzta az asztalon álló doboz leplét, alóla egy rádió bukkant elő. – Az ön lakásán foglalták le. Az öné?

Balek felismerte saját néprádióját, ezért bólintott. Az orvos bekapcsolta, a rádió megszólalt: „Itt a Szabad Európa rádió beszél...”

4.

A hosszú, vörös bőrkabátot viselő férfi elégedetten dörzsölte össze kezeit, már csak „Ötházas” Krakéler Károly van hátra: a háztömbbizalmit kell meggyőznie, hogy utalja ki neki a minden bizonnyal örökre, nyomtalanul eltűnt Balek lakrészét az elátkozott lakásban.

Dörzsölt egy szál ingben ült az ágyon. Szobájában minden ugyanúgy volt, mint eszméletvesztése előtt, hanem a kis asztalról elpárolgott az összes ital tálcástól. Az idegen barátságos arcot mutatott.

– Nos, hogy van? Nagyon elfáradt?

– Ó, nem csak...nem tudom... – kezdte Dörzsölt, de nem tudta hogyan fejezze be a mondatot.

– Igen, igen – mondta halkan az idegen – most már a tettek mezejére lépünk. Szerencsére „Ötházas” Krakéler már erre tart.

Dörzsölt még kevesebbet értett, mint idáig. Miért jön ide „Ötházas”, a környék öt bérházának nagy hatalmú bizalmija és mi ebben az előny az ő számukra? „Ötházas” valóban a Jósika utca tégláin baktatott, Balek hatóságilag lepecsételt lakása felé. Azt sem tudta, hol áll a feje a sok kérvényező miatt és most még ez is. A lepecsételt lakás ugyanis átment a lakóbizottság rendelkezésébe. „És a lakóbizottság én vagyok” - gondolta. Igen ám, de erre az egyetlen lakrészre megszámlálhatatlanul sok volt az igénylés. Két óra leforgása alatt harminckét igénylést vett át személyesen. Volt közöttük: kérés, fenyegetés, rágalmazás, följelentés, mi egyéb, hivatkozás a jelenlegi lakás túlzsúfoltságára és a haramia szomszédokra. Többek között, az egyik kérvényben gyönyörű, plasztikus leírás volt egy csőrepedésről, mások páros öngyilkossággal fenyegetőztek, míg a Szívós Jolán nevű igénylő megvallotta terhességét. Minden alkalommal közel húzódtak és a fülébe sugdosva fogadkoztak, hogy nem maradnak adósai!

„Ötházas” célhoz ért, besurrant a kapun és fölment az emeletre. A lépcsőfordulóban megállt, kifújta magát, aztán becsöngetett, de senki sem nyitott ajtót. Újra, meg újra csöngetett, majd szitkozódni kezdett. Türelmének vége szakadt, elővette zsebéből a lakóbizottság tulajdonát képező kulcscsomót a másolatokkal és a megfelelő kulccsal, erélyesen kinyitotta a bejáratot. Az előszobában elkiáltotta magát.

– Hé! Van itt valaki?

Senki sem válaszolt. „Ötházas” ekkor levette a pecsétet Balek ajtajáról és belépett. A látványtól összerezzent. „Mégiscsak elátkozott lakás ez!” A kívülről lepecsételt szobában, az eltűnt személy hintaszékében, amelyet még a megboldogult Dr. Petrovich hozatott Zágrábból, hogy horvát gyökereit életben tartsa, most egy hosszú, vörös bőrkabátos, fekete hajú, ismeretlen férfi ült.

– Ön kicsoda, ha szabad kérdeznem az elvtársat? - tudakozódott rémülten.

– Ni csak, Krakéler elvtárs! – kiáltott fel tenor hangon az idegen, felugrott hintaszékéből és hirtelen meleg, de erőszakos kézszorítással üdvözölte a tömbmegbízottat, aki cseppet sem örvendett az üdvözlésnek.

– Bocsánat, bocsánat! Kicsoda ön? Hogy kerül ide?

– Ejnye, ejnye elnök elvtárs! - sündörgött bizalmaskodva az ismeretlen. – Minden attól függ, honnan nézzük. Meglehet, tegnap nem voltam itt, ma meg hipp-hopp, itt teremtem. De megfordítva is történhet. A lényeg, hogy most itt vagyok.

Ez az okoskodás semmiképpen sem elégítette ki a lakóbizottsági elnököt. Általában gyanakvó, sőt kissé nyers, goromba természetű volt.

– Már engedelmet kérek! – rivallt felháborodottan. – Kicsoda ön? Mi a neve?

A betolakodó egy szikrányit sem ijedt meg.

– A nevem? A nevem: Fenoménosz. Igen, az: Fenoménosz Jakab. De hiszen ismer, igen tisztel elnök elvtárs! Ott lapul az aktatáskájában a lakásigénylésem.

– Nekem ugyan nem adott semmit. Ezt a nevet nem felejtettem volna el! – tiltakozott az elnök.

– De bizony! Nézzen csak utána jobban az aktatáskájában! – ajánlotta Fenoménosz.

„Ötházas” vállat vont, szétnyitotta aktatáskáját és legfelül megtalálta Fenoménosz Jakab igénybejelentését.

– Hogy lehet az, hogy elfelejtettem? - motyogta bambán bámulva a feltépett borítékra.

– Megesik az efféle. Fáradtság, magas vérnyomás. Pihennie kellene, mondjuk a Balatonnál. A kedves Krakélerné, született Varró Etelka is azt a régi nyarat emlegette a Balaton mellett...

– Ön ismeri Etelt? – döbbent meg „Ötházas”. – Tényleg emlegeti, pedig több, mint húsz éve történt...

Fenoménosz Jakab ajánlata világos, gyakorlatias és nagyon komoly volt.

– Nos, kedves elnök elvtárs: Balek lakbére huszonöt forint volt havonta, én ötvenet fizetek, előre egy évre. Nem, nem is egy évre, tízre. Tessék, máris itt van hatezer! A lakóbizottság pénztárában deficit tátong, de senki sem tudja ezt önnél pontosabban.

Ez valóság volt. Minden háznál van javítanivaló: csapok, ablakok, huzatos lépcsőházak. „Na, de ez mégiscsak eltér a szokásostól!” – futott át „Ötházas” agyán. Meg aztán, őszre olajat kellene vásárolni a fűtéshez. „Nem könnyű eset!”

A vörös kabátos kezében, újságpapírba vonva ott volt a pénz, de máris megjelent mellette egy másik, ugyanolyan csomag.

– Ez, pedig magánhasználatra, kedves elnököm!

„Ötházas” rápillantott, fülig elvörösödött és tiltakozva eltolta magától.

– Ez nem szokás! – mondta.

– Ugyan, ugyan – duruzsolt fülébe Fenoménosz. – Itt nem szokás, máshol meg szokás.

– Szigorúan büntetendő – rebegte az elnök és félve tekintett körül.

– Hol vannak itt tanúk? – mézes-mázaskodott a vörös kabátos. – Ne akadékoskodjék, vegye úgy, csoda történt.

Ezek után a két újságpapírba csomagolt bankjegyköteg szinte magától kúszott be az aktatáskájába, amely kerekre hízott, mint egy malac.

Kézhez véve a lakáskiutalást, Fenoménosz kitessékelte az elgyengült lakóbizottsági elnököt a lépcsőházba, aki egy balatoni villát látott maga előtt lebegni és nagyjából kellemes gondolatokat forgatott fejében. És mégis, lelke legmélyén valami fullánk sajgott szüntelen. Ekkor a lépcsőházban belehasított a döbbent kérdés: hogyan került a lakásba Fenoménosz, ha az ajtón ott volt a pecsét? És ezt nem kérdezte meg! Egy ideig állt, mint a birka, nézett maga elé a lépcsőre, de aztán elhatározta, hogy fütyül az egészre és nem gyötri magát megoldhatatlannak látszó problémával.

Az idegen, alias Fenoménosz ismét Dörzsölt elé állt. Elégedett volt. Elmesélte az esetet a lakóbizalmival.

– Én nem bíznék benne maradék gyanú nélkül – intette Dörzsölt. – Volt már akinek kitörte a nyakát, lehet, hogy Balek is az ő lelkén szárad.

– Igaza lehet – reagált az újsütetű társbérlő, azzal kisietett a telefonhoz az előszobába és tárcsázott.

Aztán öntudatosan szólt bele a telefonkagylóba.

– Halló! Állampolgári kötelességemnek tartom, hogy bejelentsem, miszerint a Jósika utcai lakóbizottság elnöke, Krakéler Károly valutával üzérkedik. Lakásán, a vécé vízöblítőtartálya mögött

jelenleg is hatezer dollárt rejteget újságpapírba csomagolva.

A Krakélerhez becsöngető államvédelmisek azonnal az illemhelyet keresték, mintha sürgős lenne nekik a dolog. Mire „Ötházas” a nyomukba ért, akkorra az egyik már az ülőkén állva a tartály mögött kutatott. Amikor előhúzta kissé pókhálós mancsát, markában újságpapírba csomagolt bankjegyeket tartott. Nem forintot, hanem zöldeskék bankókat, egy öregúr fényképével. „Ötházas” szemei előtt ismeretlen eredetű barna foltok úszkáltak fel és le.

– Dollárok – jelentette ki a hatósági ember a homlokát ráncolva.

Akik látták a lakóbizottság elnökét elvezetni, utóbb elmondták, hogy az elnök arca elváltozott, úgy tántorgott, mint a részeg és érthetetlen szavakat motyogott maga elé. Ez a lakóknak örömet okozott.

5.

– Azonnal lássunk munkához, kedves Dörzsölt Dezső! – harsogta az idegen, amikor újból visszatért, szemében fények cikáztak.

Dörzsölt tisztában volt azzal, hogy hamarosan sok minden történni fog, amiről még csak nem is álmodott. De hiszen, az olyan adottságokkal, mint amilyenekkel a vörös kabátos bírt, az emberek elbolondíthatók. Például a hatósági pecsét mögé hatolás, a kámforrá változtatás, vagy a levélhamisítás, a dollárrá lett forintok esete, mind csak azt támasztották alá, hogy Fenoménosz ismeretei ebben a szakmában messzebb terjednek a szemfényvesztés alapelemeinél. Dörzsölt, nyilvánvalóan horogra került. Nyugtalanság fogta el, riadtan nézett körül, mintegy egérutat kutatva. Remegett idegességében.

– Mit tegyünk? – kérdezte türelmetlen kilátástalanságában.

– Nahát, ez nagyszerű! – derült fel az idegen. – Önben is vágy tüzel?

– De, én igazán nem tudom...

Fenoménosz nyugalomra intette, majd azt tudakolta:

– Kíváncsi lennék, mihez ért ön leginkább, minek a mestere?

Dörzsöltben ekkor úgy elhatalmasodott a rémület, hogy behunyta szemeit. Amikor kinyitotta, nagyot fújt.

– Phű! Hát a rádióhoz.

– Az ördögbe is, hát éppen ebben rejlik a jövőnk! – kiáltotta Fenoménosz. – Remélem tisztában van a helyzettel?

– Nem olyan biztos az... – jegyezte meg Dörzsölt.

Fenoménosz láthatóan elérzékenyült.

– Ó, ön a hitvány néprádióból világvevőt alkotott, ami által az ember szabadságvágyát meggyalázó „egy állomás, egy műsor” rendszerét, az azt megillető helyre, a szemétdombra vetette, kedves barátom, mert – engedelmével – most már barátomnak vélem, s hiszem a befogadó fül részére lesz hallgatni való! Ugye, segítségemre lesz ebben?

Dörzsölt úgy vélte, igen fárasztó ez a nap, szeretett volna túl lenni rajta.

– Én minden tőlem telhetőt megteszek, csak hát az összes idegszálam reszket, mindjárt felfordulok megint.

– Persze, persze! – hadarta Fenoménosz élénken. – Teljesen igaza van, hanem, hogy a lényegre térjek, mit gondol vajon hogyan redukálható felelősségünk, szemben az ön csodás rádiójának hallgatóival, annyi kiegyensúlyozatlan, alaptalan, sokcélú hírrel az éter hullámain? Azt hiszi megúszhatják eltévelyedés nélkül? Ugyan miféle provinciális gőggel gondolhatjuk, hogy nem őrülnek bele a választás kényszerébe és szabadságába az ilyesmire mindig hajlamos embertársaink?

Dörzsölt bárhogy is igyekezett, nem volt képes magában tisztázni a kérdést: akkor most előnyös, vagy hátrányos a néprádió átalakítása? Hogy itt valami csúfos dolog készülődik, abban percig sem kételkedett.

– Hát, ne alakítsuk át! – bökte ki.

– Dehogyisnem! – kiáltotta Fenoménosz és Dörzsölt felnyögött fájdalmában. Az idegen szikrázó szemekkel folytatta. – Válaszoljon nekem: ha Isten nincs, akkor ki irányítja az ember életét és általában a földi eseményeket?

– Maga az ember irányítja – sietett a válasszal Dörzsölt, kissé ingerült volt a hangja, mert nem egészen értette az összefüggést az előzményekkel.

– Bocsánat – mondta Fenoménosz szelíden. – Ahhoz, hogy valaki irányítson szükséges, hogy eszközzel rendelkezzék, mert mondjuk, volnának tervei, de bármilyen hangzatosan szóljon, még a Jósika utca túlsó végéig sem ér el és ezzel befellegzett az irányításnak. Itt lép munkába a rádió! Mert nem vesszük el az emberektől a választás szabadságát, ellenben minden állomáson ugyanazt fogják hallani!

„Igen furcsán csűri-csavarja a dolgokat” – gondolta Dörzsölt, ám néma maradt. Amaz folytatta:

- Ezt kell megfabrikálnia kedves barátom és ön lesz az új Nikola Tesla.

E pillanatban a szabadság különös védelmezője kilendítette karját a tükör alatti, kis asztal felé. Ahol pár órája párázó sörök sorakoztak, most súlyos, porlepte kötetek terpeszkedtek: Nikola Tesla művei, közöttük „A kutatások az elektromágnesesség területén”, „A távirányítás alapjai” és „A vákuum- és gáztöltésű kisülési csövek” címűek. A vörös kabátos fúria megállíthatatlannak bizonyult.

– Nem, ne mondja, hogy Marconi kapott Nobel díjat a rádiózásért, mert jól tudom, ön viszont nem is sejti, hogy én voltam, aki visszavonattam tőle! Mert a mifélénknek soha semmi nem elég jó!

– Bocsánat, nem tudna várni egy pillanatig – kérte Dörzsölt elborult arccal. – Szeretném felfogni az ön szavait, ugyanis.

– Hogyne, tessék csak! Szóljon, amikor folytathatom!

Dörzsölt belátta, hogy hiába kéri, számára céltalan az időhúzás.

– Hát...folytassa kérem – mondta és Fenoménosz mondatai elsodorták, megpörgették, hogy beleszédült.

– A mi rádiónk minden hangszórója a szabadság programját zengi majd. Az egyén döntésének, a pénz és az erő szabad érvényesülésének korlátoktól mentes jogát. Ó, ez több, mint a demokrácia, amelyről a 15. sz. italboltban és a hozzáhasonló fészkekben, repülni vágyó polgárfiókáink álmodtak részegen. A verseny elve győz és magára vessen az, akit kudarcok érnek! A teljesítés-élvezés váltóáramával működtetett egyének világát hozzuk el, akik az általunk meghirdetett normákhoz kötelesek igazodni – globálisan!

6.

A Jósika utcában és a környékén – talán a csenevész akácoktól eltekintve – már minden ugyanolyan, mint bárhol másutt, egy átlagos napon, a világon. Emberek és kutyák koptatják a piros téglajárdát.

A kutyák szerencsésebbjei a füvön nyargalásznak egy ideig. Nekik, valójában két pillanat határozza meg az időt: amikor lecsatolták róluk a nyakörvet és amikor kevés szabad hempergés után visszatették rájuk.

A rádiózástól megsüketült, szabványos emberek, okos telefonjaikon interneteznek...

Vége