"A megálló" pályázat
helyen osztozó novellája
Langyos nyári éjszaka volt, és mi az Astoriánál vártuk az éjszakait. Imádtam a belvárost, akkor is, amikor a levegő remegett a Rákóczi út felett, de Budapest éjszaka teljesen más volt. Mintha idegen világba cseppentem volna.
A korábban ivott rozétól még kellemes zsibongást éreztem a fejemben, nevettem mindenen hangosan, de nem akartál rám szólni, hagytad, hogy jól érezzem magam. Beléd karoltam, és a tiedhez igazítottam a lépteimet.
Ahogy ott álltunk a megállóban, olyanok lehettünk, mint valami előző korból itt maradt pár, én a pörgős szoknyámban, a festett számmal, amiről már félig lekopott a rúzs, te pedig a félhosszú hajaddal, a farmeringeddel, és a cigarettáddal, amit még csak félig szívtál el. Nyár volt, és én nagyon-nagyon szerelmes és könnyed voltam, és azt szerettem volna, ha mindenki így érez a világon.
– Mikor jön a busz? – kérdeztem, még mindig talán egy kicsit hangosabban a kelleténél.
– Még negyed óra.
– Én annyit nem bírok ki!
– Dehogynem bírsz ki. Muszáj lesz, ha haza szeretnénk jutni. Játsszunk valamit!- vontál magadhoz, nekem pedig rögtön felcsillant a szemem, mint egy kisgyereknek.
– Mit?
– Találjuk ki, ki honnan jön, és merre tart. Van kedved hozzá?- hogyne lett volna kedvem. Nem tudtál akkor olyat kérdezni, amire nemet feleltem volna, annyira rajongtam érted, és veled együtt minden gondolatért, ötletért, ami tőled származik. Bólintottam. - Kezdd Te! Válassz valakit!
– Rendben, legyen az a pár ott!- mutattam a megálló másik végében egymás kezét félszegen szorongató lány és fiú felé.
– Ez könnyű! Első randi… nem is, inkább második. A fene se tudja.
– Azt mondtad, hogy könnyű!
– Ne szemtelenkedj! – pöccintetted meg az orrom hegyét. - Legyen az első, mert ott a vörös rózsa. Az első randira viszünk vörös rózsát.
– Tényleg? Akkor te miért nem hoztál?
– Mert azzal együtt túl tökéletes lett volna az a bizonyos első randi. Te meg annyira ironikus vagy, hogy biztosan kigúnyoltad volna.
– Hmmm…szóval első randi?
– Első randi, ami kicsit elhúzódott. Sétáltak, és annyira jól érezték magukat, hogy észre sem vették, hogy közben beesteledett. A fiú most hazakíséri a lányt, vagy legalábbis elkíséri addig, hogy biztonságban tudja, utána pedig rágja a körmét, amíg meg nem kapja az üzenetet, hogy hazaért épségben.
– Ilyen aggódóak lennétek?
– Ha van kiért, akkor mindenképp.
– Nem rossz – mosolyogtam. – Ki legyen a következő?
– Legyen az a család, a gyerekekkel – arra néztem, amerre mutattál, és az idilli családot pillantottam meg. Anyuka, apuka, kislány, kisfiú. Csodaszépek voltak, és én titokban arra gondoltam, hogy egyszer talán, majd ha úgy alakul, akkor mi is így fogunk állni a megállóban a saját csodaszép gyerekeinkkel. A kislány anyukája kezét szorongatta, csillámtetoválás díszítette az arcát, míg a kisfiút, ő volt a kisebb, az édesapa tartotta a karjában, lógott keze- lába, és olyan mélyen aludt, hogy a mellette hangoskodó társaság zajára sem ébredt fel.
– Nem könnyű. Ezen el kell gondolkozni… Ilyen kicsi gyerekeknek már ágyban lenne a helye. Biztos, valami családi rendezvényen voltak, a testfestés miatt. De mivel sok a táska, azt is el tudom képzelni, hogy a nagymamánál. Akivel már évek óta nem beszéltek, egy elmérgesedő, ám mégis jelentéktelen vita miatt, és most az újra találkozás felett érzett örömük miatt, már későn vették észre, hogy haza kell indulni. A feleség aggódik, hogy nyűgösek lesznek a gyerekek, ugyanakkor örül is, mert soha nem érezte nagyobb szükségét annak, hogy biztos családi háttér legyen mögötte. A férfi szinte hallja felesége gondolatait, ezért most megnyugtatóan végig simít a karján, és súg valamit a fülébe, talán azt, hogy így fáradtan is mennyire csodálatos, és ő milyen mérhetetlenül nagyon szereti.
– Hogy te mindig minden élet mögött nagy drámákat, és nagy érzelmeket sejtesz – simítottál végig te is a karomon, úgy, ahogy előbb a férjtől láttuk.
– Mert minden élet mögött nagy drámák és érzelmek vannak, nagyobbak, mint amennyit a felszínen látunk. Csak hajlamosak vagyunk arra, a saját kényelmünk érdekében, hogy ne vegyünk róla tudomást.
– Rendben, Ms. Pszichológus Kisasszony, ezt a fordulót te nyerted. Íme, a jutalmad! – és hatalmas puszit nyomtál az arcomra, de akkorát, hogy a kalapom is majdnem lecsúszott a fejemről. – Ki legyen a következő?
– A magányos férfi ott a megálló végében – a férfi idegesen járkált fel-alá, és valamit a telefonjába kiabált.
– Figyelj, Zoli, nem érdekel, hogy hogyan, de oldjátok meg! Volt rá éppen elég időtök, innentől kezdve már nem az én dolgom. Engem az érdekel, hogy hétfő reggelre legyen meg a munka, találjátok ki, csináljátok meg! Szevasz! – és ezzel a mozdulattal ki is nyomta Zolit a vonal túlsó végén, és a zsebébe süllyesztette a telefont. De nem telt bele egy fél perc, megint elővette, és nyomkodni kezdte.
– Fontosságának teljes tudatában van, és egy percre sem tud kikapcsolni. Talán sörözni volt a haverokkal, látszik, hogy nincs hozzászokva a tömegközlekedéshez, de nem akarta bevállalni az ittas vezetést, már nem olyan merész, mint fiatal korában. A barátok mind hazamentek a barátnőkhöz, feleségekhez, őt pedig csak az üres lakás várja majd otthon, mert a munkán kívül nem igazán koncentrált másra, és már elszaladtak mellette az évek. Bár a vállalkozás jól halad, mégis sok a napi gond, az apró jelentéktelen ügyek, amik akkor törpülnének el igazán, ha este el tudná mesélni valakinek.
– És még hogy én sejtek minden élet mögött nagy drámát - vontam fel a szemöldököm.
– Jól van, jó mesterem van. De lássunk akkor Téged! A hölgy ott hátul a falnál.
A nő ötven körül járhatott már, farmert, divatos szandált és blúzt viselt, válltáska lógott az oldalán és egy hatalmas vászonból készült szatyor. Valamikor nagyon szép nő lehetett, de a szépsége a mindennapok egyre ismétlődő rutinjában megkopott. Szemei alatt karikák sötétlettek.
– Dolgozott, most megy haza a munkából. Közben azon gondolkozik, hogy meddig bírja még ezt csinálni, hogy minden egyes nap ugyanúgy telik el, ugyanazokkal az emberekkel utazik a buszon, és minden nap ugyanolyan eseménytelen. Utál az éjszakain hazafele utazni, fél is, de ezt soha nem mondaná. A férje mindig felajánlja, hogy érte jön kocsival, de nem akarja elfogadni, mert ő is sokat dolgozik, hajnalban kel, és az a néhány óra alvás semmire sem elég. Közben meg azt várja, hogy majd egyszer meglepi, és ott vár rá a bolt előtt, csak úgy, megbeszélés nélkül. A gyerekek már nagyok, kirepültek, csak ketten maradtak, csendesen élik egymás mellett az életüket, de hiányoznak a különleges alkalmak. Mindketten tudják, hogy ez így sokáig nem működik, hogy így nem lehet egy életet leélni, hiszen ahhoz még fiatalok. De az ismert megnyugtató, a változás pedig félelmetes… Ugye mi nem leszünk ilyenek? – valódi félelemmel a szememben néztem rád, és csak egyetlenegy választ fogadtam el, csak azt akartam hallani. Mindkettőnk nagy szerencséjére, te már tudtad jól, hogy mivel lehet megnyugtatni.
– Bolondságokat beszélsz! Mi sohasem leszünk ilyenek. Ne vegyél mindent ennyire komolyan. Tanulj meg lazítani, engedd el magad! – habár melletted már nagyon sokat tanultam ebből a lazításból, néha mégis elfogott a kétely és a pánik, hogy hogyan lesz majd tovább.
Ekkor hangos nevetésre és jókedvű kiabálásra kaptuk fel a fejünket, a megállóba egy csapat fiatal lány érkezett, csinos ruhában, szép sminkkel és hajjal. Éppen buliba készültek, vagy éppen egy buliból tartottak hazafele. Hangosak voltak és jókedvűek, fiatalok és szépek, nem volt rajtuk semmi kihívó, mégis az egész utazóközönség figyelmét magukra vonták, különösen a mellettük ácsorgó hasonló korú fiúcsapatét.
Rád mosolyogtam
– Ugye tudod, hogy ők a következők?
– Sejtettem. De mit is mondhatnék? Fiatal lányok, akik próbálják jól érezni magukat. Talán már hónapok óta arra vártak, hogy összehozzanak egy ilyen lányos estét, hogy kicsit kimozduljanak a megszokottból, hogy elpanaszolhassák egymásnak, hogy néha unalmas a munka, hogy milyenek a pasik, vagy csak hogy végre felvegyék a legutóbb vásárolt és különleges estére tartogatott ruhájukat. Isznak egy kicsit, sokat nevetnek, és még többet beszélgetnek, és éjfélkor mindenki úgy indul haza, hogy bármi is lesz, ez a barátság a világon a legfontosabb, és ha körülöttük minden össze is dől, de ez megmarad, akkor már olyan nagy baj nem lehet.
– És a fiúk?
– Ez már kettő. Most te jönnél.
– De nagyon szeretem hallgatni, ahogy mesélsz. Kérlek! – vettem elő a legszebb nézésemet.
– A fiúknál is ugyanez játszódik le. Ilyenkor bátrabbak, könnyebb ismerkedni, mindenkinek nagyobb a szája, mindenki be akarja bizonyítani, hogy ő a legnagyobb hős a világon.
– Pedig te vagy a legnagyobb hős a világon! – hajtottam a válladra a fejem, és halkan elkezdtem dúdolni.
– Elfáradtál?
– Egy kicsit…. De még mindig van itt valaki, akiről nem derítettük ki, hogy honnan és hogy hova tart.
– Ki lenne az? – kérdezted kíváncsian, hiszen a megállóban lassan már mindenkit kielemeztünk.
– A kalapos lány és a farmeringes srác. Mi az, ami róluk tudható?
Meg sem lepődtél a kérdésem hallatán, mintha már akkor, amikor kitaláltad ezt az egész játékot, már akkor ez lett volna a végkifejlet, amire számítottál. Hiszen annyira jól ismertél már engem, és a kérdéseimet.
– Messziről jöttek, sokáig utaztak egyedül, de mindig ugyanabba az irányba haladtak, nem máshova, mint egymás felé. És amikor útjuknak keresztezniük kellett egymást, akkor egymásra találtak. Azóta pedig egymás útitársai lettek, kalandban, veszélyben, jóban, rosszban, nappalban és éjszakában. Fogják egymás kezét, és nem engedik el, tanulnak egymástól, és motiválják egymást, együtt jobbá válhatnak, mint külön-külön, ugyanakkor meghagyják a másikat annak az utazónak, aki volt a közös kaland megkezdése előtt. Mégis ott a bizonyosság, hogy soha többet nem kell ezután egyedül utazni az éjszakai buszon, nem kell többet egyedül állni a megállóban…
– Hát erre ment ki a játék?
– Mire?
– Hogy ezt elmondhasd nekem, anélkül, hogy giccses és romantikus lennél, és az én ironikus lelkem se akarjon gúnyt űzni belőle?
– Nem… a játék arra ment, hogy ne unatkozz tizenöt percig. Na, gyere te kalapos lány, szálljunk fel a buszra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése