Marc O Weaks: A megnemálló

"A megálló" pályázat Első helyezett novellája

    Emberek állnak a buszmegállóban és a buszra várnak.
    De hiába a várás, hiába a remény, a busz nem jön.
    Nagyjából öt percenként  tűnik úgy, mintha most, mintha mindjárt, aztán mégsem.
    Az emberek pedig csak állnak, és várnak. Először csak néhányan, aztán egyre többen és többen.
    Mert az újonnan érkezők azt hiszik, hogy azért vannak itt már annyian, mert pont itt, és nem is soká épp jönni fog.
    Ennyi ember nem tévedhet, ennyi ember nem várhat hiába.
    A már ott ácsorgóknak pedig reményt adnak az újak. Hiszen miért állnának be ők is, ha nem fog jönni? Miért csapódnának hozzájuk határozottan, úgy lépve a megállóba, mint akik tudják, mint akik birtokában vannak a tudásnak, ha  nem jön már sohasem.

    Hát persze hogy jön.
    Csak még nem látszik a kanyar miatt.
    Meg a lámpa, ott az előző megállónál, igen, az lehet az oka.
    Egyik lábáról a másikra áll a néni a szatyorral, és egyre gyakrabban pislant a koszos aszfaltra, hogy talán mégis le kéne tenni a szatyrot, mert már leszakad a karja, márpedig holnap lekvárt akar főzni, ahhoz meg kell az erő. Elgondolkodik, hogy biztosan minden barack egészséges-e, mert ha nem, akkor potyára cipeli, ráadásul tönkremegy miatta a többi is, és igen, talán nem is kellett volna tíz kilót venni, amikor az unokák már el sem viszik, csak azt a két kis üvegnyit, amit rájuk tukmál. A többi meg majd rajtamarad, vagy ajándékozgathatja el a nyugdíjasklubban  meg a postásnak.
    A fülhallgatós fiatalember bezzeg már rég lehajította a táskáját, és most azon ücsörögve nyomkodja a telefonját vagy mijét. Nem is törődik a világgal, mert végül is mindegy neki, hogy honnan van éppen a virtuális világban. Lényeg, hogy van wi-fi, hála a tervezőknek, akik a kulturház árnyékába helyezték a megállót, és kitart még idáig a térerő a sehollévő felhőkből. Elbújhat, elveszhet és világgá mehet minden megnyert percben, amit ilyen várakozásokkor kap, hát most épp a busztársaságtól.
    Az oviscsoport arrébb sétált, leültek a fűbe, és az óvónéni vezetésével nyári dalocskákat énekelnek. Közben virágokat tépkednek és egymást csiklandozzák egy olyan életkorban, amikor minden mindegy még, mert a világot az óvónéni határozza meg, és úgyis mindegy, hogy mennek épp vagy jönnek, ki tudja ezt követni, és különben is ezer fontosabb dolog van az életben. Például hogy ki mellé ülhetsz, vagy hogy ki mit hozott a táskájában uzsonnára, és hogy kölcsönadd-e a kedvenc focis kártyádat, és hogy vajon az alvó bácsi a lányokat szereti vagy a fiúkat.
    A békésen alvó pasas karjait keresztbe fonva az esőházikó falának dőlve mit sem tud arról, miről pusmognak a gyerekek. Farzsebéből egy összetekercselt napilap gyűrött példánya kandikál ki. Nem is tudtam, hogy van még, aki olvas napilapot. Bár talán ő sem olvassa, csak az ülést takarja le vele, vagy a kutyáját legyezgeti arrébb, amikor belép a kertkapun, hogy az ne ugrálja össze a szövetnadrágját.
    A kis esőházikóban egy kislány ül a kopott padon, és lábát lóbálva a falra firkált üzeneteket próbálja kibetűzni. Megannyi magvas gondolat, megannyi tartalmas szóvirág szerelemről, életről, bánatról és mindenféle csúnya dologról, amit bicskával bele is rajzoltak a piros festékbe, csak kicsit kell időnként oldalra biccentenie a fejét, hogy mindegyiket felismerje. Nem volt valami ügyes rajzoló, aki ezeket csinálta.
    Unom már a mások figyelgetését. A könyvemet ki sem nyitottam, ideges vagyok már, nem tudok olvasni. Bevágom inkább a táskámba, majd ha jön végre a busz, előveszem és elnyújtózom az egyik sarokban és olvasok. Inkább megnyitom a tabletemen kedvenc oldalamat, hátha van valami infó arról, mégis mi várható, vagy mi nem várható. Mégiscsak jobb, ha tudom.
    Öles betűkkel hirdeti az egyik reklám, hogy
    Arra kérünk titeket, hogy a lehető leghűbben mutassátok ezt meg nekünk.
    Fogalmam sincs mit kéne bemutatnom, pláne a lehető leghűbben. Körbenézek a megállóban, és azt remélem, hogy már nem kell sokáig azon gondolkodnom, hogy na most aztán lenne időm mindent és mindenkit jól és hűen megfigyelnem.
    Kár, hogy egyáltalán nem érdekel.
    Nem érdekel, hogy mennyi cukrot tesz a néni a barackhoz, nem érdekel, hogy a srác mit hallgat és mit nyomkod, nem érdekel, hogy melyik ovisnak mi a jele, ahogy az sem érdekel, hogy a pasas miről álmodik és mitől ennyire álmos vagy épp ennyire nyugodt, hogy képes állva elaludni, és főleg elegem volt az obszcén képeket unalmas arccal mustrálgató szőkeségből.
    Unom és utálom már az egészet.
    Úgy érzem, hogy csak nekem, hogy csak nekünk jutott ez az értelmetlen várakozás az egész ország, az egész bolygó, az egész világ történetében., hogy soha sehol senki még így nem járt. Hogy fogalmam sincs már hol vagyok, hogy kerültem ide, és mikor fogok tudni innen továbbállni.
    Hiába.
    És akkor megértem.
    Hirtelen és váratlanul, mint ahogy az érett barack huppan le a fáról, amikor épp arra sétálsz.
    Ez az én megállóm, ahonnan nincs tovább. Mert én magam vagyok a megálló, a körülöttem állók pedig azok, akik épp az én megállómban állnak, amíg tovább nem állnak, vagy ameddig faképnél nem hagyom őket.
    És ha így van, akkor nem is jöhet a busz, mert nincs is busz, mert ez nem egy olyan megálló, ahol buszok járnak, hanem egészen másmilyen.
    És ahogy erre rájövök, felpattanok, bevágom a táskámba a tabletet, felnevetek, mire mindenki döbbenten rám néz. Én elnézést kérek, szégyenlősen lehajtom a fejem, és széttárt karral forgok körbe és körbe. Kiforgom magam az út közepére, tudva, hogy úgysem jön semmi és senki, aki elüthetne.
    Amikor megérzem a bolygó forgását, végre lelassulok, lihegve megállok, csípőre teszem a kezem, és jól megnézem magamnak a várakozókat.
    Az eső óvatosan csepegni kezd, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp, csepp...
    De nem zavar, csak állok és áztatom magam.
    Aztán kérek egy bicskát a sráctól, akinek természetesen van bicskája, és természetesen oda is adja azt nekem, és félretolva az ámuló kislányt, belevésem az esőházikó falába, hogy
    A buszmegálló lehet nagy- vagy kisvárosban, faluban, főút mellett.Emberek állnak a buszmegállóban és a buszra várnak.