Ihlet és alkotói válság

A kép forrása: http://morrighansmuse.com/2014/03/27/daily-prompt-the-great-pretender Köszönjük!

Sokan sokfélét írtak már ebben a témakörben, ám úgy gondolom, ez olyasmi, amit érdemes minél több oldalról körüljárnunk. Az írás munka, ugyanakkor, mint alkotó tevékenység, feltétlenül lelki élmény is. Ezt pedig mindannyian másképp éljük meg. 

És itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy mindenkit arra biztassak, ossza meg velünk a saját tapasztalatait.

Én magam kitartóan, hosszú évekig ellenálltam, de végül csak megadtam magam annak az idegesítő belső hangnak, ami állandóan azt mondta, hogy "írnom kell". Életem legjobb döntése volt! Azóta alkalmam volt több amatőr és profi író gondolatait megismerni ebben a témában. Feltűnően gyakran hallom/olvasom különféle megfogalmazásokban, hogy egy ellenállhatatlan belső kényszerről van szó, a történetek ki akarnak jönni, meg akarnak születni, és addig nem hagynak nyugodni minket, amíg papírra nem vetjük őket. Jól ismerem ezt az érzést, szinte olyan, mintha két világban léteznénk egyszerre. Az egyik, ahol átéljük a történetet, a másik pedig, ahol elmeséljük. Néha úgy tűnik, mintha ez a dolog nem is állna az irányításunk alatt, és ez bizonyos szempontból így is van. Mégis, bárki, aki alkot szereti ezt az ötletekben gazdag, termékeny, "ihletett" állapotot.

De van egy másik típusa is ennek a kényszernek, amikor az ösztönzés üresen érkezik, egymagában. Ilyenkor is azt érzem, hogy "írnom kell", de nincs mögötte történet, nincs semmi ötlet. Ez a rosszabbik, és talán ez az, amit "alkotói válságnak", vagy az ihlet hiányának neveznek.

Amikor azt érzem, hogy írnom kell, de nem tudom, hogy mit...

Szerencsésnek érzem magam, mert mindig megtaláltam a módját, hogy ezeket az időszakokat is hasznosítsam, és ne kínlódjam végig.
- Az én tapasztalatom az, hogy nem kell világrengető ötletekre várni. Az élet olyan végtelenül gazdag, hogy csak szét kell néznünk magunk körül ahhoz, hogy valami egészen különleges témát találjunk.

Szeretettel ajánlom mindenkinek Örkény István "Üveghalál"* című egyperces novelláját. Ebből aztán meg lehet tanulni, mi mindenről lehet írni, ha egyszer írnunk kell.

- Előfordul, hogy ilyenkor szétnézek, hogy nincs-e éppen valami érdekes pályázat.

- Van, hogy a jegyzeteimet szedem elő, és azok között nézek szét, hátha elkapom a fonalat valamelyik régebbi ötletemmel kapcsolatban.

- Eddig még csak novellákat írtam, de van két megkezdett regényem. Az ilyen terméketlen időszakokban gyakran beleolvasok az eddig elkészült fejezetekbe, szöszölök velük, javítgatom, és bizony elég gyakran beránt a történet, és hirtelen azon kapom magam, hogy írok.

Elkezdtem egy regényt, de elakadtam, és hetek óta nem írtam egy sort se

Igen, ilyen is van.

Egy nálam gyakorlottabb illető (sajnos a nevére nem emlékszem) valami olyasmit mondott erről, hogy ha nincs ihleted, keress. Énrám ez akkor nagyon nagy hatással volt. Amikor elakadok a regényemmel, elmegyek például sétálni azokra a helyszínekre, ahol játszódik. Persze tudom, hogy ezt nem mindenki teheti meg. Az én történetem itt játszódik ebben a kerületben és ebben a korban, ahol élek. Ezért ebből a szempontból könnyű dolgom van.

Ha ezt nem tehetjük meg, lehet az interneten böngészni a regény részleteivel kapcsolatban. Ez egyébként sem árt, jó, ha minél több ismerettel rendelkezünk az adott témában.
Velem előfordul, hogy egy használati tárgy történetének, egy település térképének, vagy egy autó típusának nézek utána. Megnézem a gyártó honlapját, milyen színekben kapható, milyen extrákat lehet kérni stb. Egyszer egy régebbi korban élt szereplő miatt az adott kor technikai vívmányairól kerestem olvasni valót. Mindig van minek utánanézni. Mikor megy le a nap szeptember végén, hány fokban látszik a leheletünk, hol milyen építészeti stílus volt divatos az 1700-as években, mikor lőtték fel az első műholdat stb, stb.

További szórakoztató és ihletet adó ténykedés lehet elkészíteni a szereplőnk adatlapját. Keressünk egy fotót, írjuk össze a tulajdonságait, a céljait, félelmeit, vágyait.

Ha kicsit leül bennem a történet, szeretek a szereplőimmel szöszmötölni. Tudjuk, hogy a szereplőink élnek. Amint elkezdünk foglalkozni velük, ők is elkezdenek beszélni hozzánk.

Bedöglött a regény, valami nem jó

Néha, amikor napokig nem megy az írás, rájövök, hogy azért, mert valami nem stimmel. Nem jön ki a végeredmény, hogy úgy mondjam. Gyenge az egész. Vannak kedvenc jeleneteim, amiket meg akarok írni, vannak kedvenc mondanivalóim, amiket el akarok mondani, csak azt nem tudom, hogy miért. Mi lesz a szerepe a történetben? Hogyan mozdítja előre a cselekményt?

Ilyenkor tényleg érdemes alaposan átgondolni, mert, ha már annyira elbizonytalanodtunk, hogy képtelenek vagyunk írni, akkor ott valamit ki kell javítani.

Megírtam a készülő regényem közel egyharmadát, amikor rájöttem, hogy az egyik karakter úgy rossz, ahogy van. Nem él. Pedig rengeteg munkám volt benne. Meg kellett hozni azt a döntést, hogy az illetőt kidobjam a kukába. Az új karakter meglepően gyorsan átvette a helyét, életre kelt és elkezdte alakítani a történetet. Érdekes módon pl ő nem abban az utcában akart lakni, ahol az elődje, idősebb is volt, a múltja traumáktól terhelt stb. Engem lepett meg a legjobban. Nem ilyen szereplőt akartam, de ilyen lett. Hirtelen megváltozott a regény teljes dinamikája, más tartalmak váltak hangsúlyossá. Életre kelt az egész. Rögtön nem is okozott gondot folytatni az írást.

Vannak, akik tervek nélkül vágnak bele a regénybe, valahogy a fejükben összeáll a kép, aztán csak leírják. Én a másik típusba tartozom, pontos tervek és jelenetlista nélkül hozzá se látok. Igaz, hogy a szereplők önálló élete miatt a tervet időnként módosítani kell, de valahányszor nekikezdek egy fejezetnek, mindig van egy aktuális terv.

Akár így, akár úgy ír valaki, fontos, hogy a történet önmaga számára hiteles legyen.

Erőltetett mondatok

Azt vettem észre, hogy, ha nem írok rendszeresen, "elmacskásodom". Ilyenkor jönnek az erőltetett, mesterkélt mondatok.

Akármilyen keveset, de érdemes napi rendszerességgel írni, hogy lendületben legyünk. Nem baj, ha eleinte olyanokat írunk, ami nem tetszik. Csak írjuk tovább, egyszer csak elkapjuk majd a fonalat.

Egyfolytában a regényemen jár az eszem, mégse tudok írni

Velem ez is elő szokott fordulni. Erről azt gondolom, hogy egyrészt fontos velejárója az írásnak az agyalás és a "fejben írás". Bár egyes írók szerint megöljük a sztorit, ha részletekbe menően kidolgozzuk fejben. Ezt már tapasztaltam is. Olyan szép mondatokat alkottam fejben (gondoltam én akkor, de ez már sosem derül ki), olyan mélyen átéreztem, átéltem, hogy mire oda jutottam, hogy leírhatnám, már nem is érdekelt. Túl voltam rajta.

Másrészt előfordul, hogy túl sok az "input". Túl sok gondolat jön, túl sok ötlet, túl sok érzés. Idő kell, hogy ezeket feldolgozzuk, "átgondolkodjuk magunkat rajtuk". Ha megemésztettük, akkor már le is tudjuk írni. Adjunk időt magunknak, ha azt érezzük, hogy erre van szükség. "Ideje van a vetésnek, ideje az aratásnak." Az élet minden területén működik a ciklikusság elve. Nappalok, éjszakák, munka és pihenés. Kifelé áradás, és befogadás.
Engedjük meg alkotó énünknek is a passzív befogadás idejét. Bárki, aki akár egy sort is leír és mások elé tárja, akarva akaratlanul tanít. De van, amikor nem tanítani kell, hanem tanulni.

Az ihlet néha csak úgy jön, máskor nekünk kell utána menni

Létezik egy magasabb cél, amit sokszor szándékaink ellenére is szolgálunk az írásainkkal. Aki alkot, időnként átéli, hogy fogalma sincs, honnan jött egy-egy gondolat, de hátborzongatóan jól sikerült. Ezek azok az apró de jelentős üzenetek, amik egy másik ember gondolkodását akármilyen kis mértékben is, de megváltoztatják. Ilyenkor talán bizonyos mértékig magasabb összefüggések közvetítői is vagyunk, és az ilyen ritka de felemelő pillanatokban az ihlet kétség kívül valami magasztosabb folyamat.

Mégis, talán kiderült az eddigiekből, hogy az az alapvető véleményem erről a kérdésről, hogy az alkotás képessége nem valami rajtunk kívül álló, az akaratunktól függetlenül működő dolog, aminek mi, szegény írópalánták ki vagyunk szolgáltatva.

Az írás munka, megköveteli azt a fegyelmet tőlünk, hogy rendszeresen leüljünk és írjunk. És az írás lelki folyamat, ami elvárja tőlünk azt, hogy megismerjük, és megtanuljuk gondozni.

Az tehát, amikor azt mondjuk, hogy "nincs ihletünk", nem egy ismeretlen természeti jelenség, csupán egy kifejezés arra, amikor fogalmunk sincs, hogy mit csináljunk.
Én a magam részéről a kezembe vettem az irányítást, és ezt tanácsolom minden sorstársamnak, mert tudom, milyen érzés, ha "Írnom kell!".

Köszönöm a figyelmet!

Farkas Viktória

.

* Örkény István: ÜVEGHALÁL

Délután ötkor halkan zihálni kezdett, de senki sem vette észre. A családot a vendégvárás izgalma tartotta fogva.

A zihálás erősbödött, később hörgő hangokkal elegyedett. Most se figyelt rá senki, habár az idegek már jelezték, hogy valamilyen rendhagyó hangforrás működik a lakásban. Csakhogy van bennünk egy olyan jelzőrendszer is, mely mindent letompít, hogy késleltesse a rosszat. Amióta ösztöneink elzsibbadtak, csak a közvetlen veszélyre riadunk fel. Míg testet nem ér, nincs semmi különbség egy kiköpött cseresznyemag és egy kilőtt puskagolyó között.

A hörgések sűrűbbek lettek, aztán elcsitultak. De éppen akkor, ebben a baljóslatú csöndben, megszólalt egy buggyanó hang, mint amikor megpattan egy ér, s a tüdőből habos vér tódul a szájba. Mind összeszaladtak. Olga mama lassan letette a majonézt, és azt mondta:

- Istenem.

Márti azt mondta:

- Én nem tehetek róla, anyu, kérem.

Olga mama azt mondta:

- Mert sohasem arra figyelsz, amit csinálsz.

A nagymamóka közbeszólt:

- Ne veszekedjetek, mert bezár a csemegebolt.

Csakugyan, valakinek le kellett volna menni és kicserélni a szódásüveget. De nem bírtak mozdulni. Álltak és néztek, mert nincs lenyűgözőbb, mint a szenvedés.

Az üveg belsejében pezsgett a víz; a pezsgés megremegtette testét. Száján buborékok buggyan­tak ki, elpattantak, lefolytak az oldalán. Néma volt, de lehet, hogy szenvedett; ebből a zárt rendszerből nem tudtak kiszökni a hangok. Egy idő múlva kipezsgett a szénsav, a víz föl­tisztult, az üveg elcsendesült. Nem szállt föl belőle egyetlen buborék sem. Olga mama fölébe hajolt, és hallgatózott, az üveg azonban nem adott többé életjelet.

- Istenem, mi lesz velünk? - kérdezte a nagymamóka. Senki se válaszolt.

*