Pataki Edit: Menekülés

Fanfiction kicsit másképp: Lev Tolsztoj: Kozákok című kisregényének „folytatása”

A postatrojka előállt, és Dmitrij Andrejevics Olenyin nehézkesen fészkelődött el benne. Az enyhe idő ellenére kényelmetlenebbül érezte magát, mint Moszkvából indultában, téli bundáiban, számos láb- és derékmelegítője között. Részegsége sem könnyítette meg az elmenetelt, sem kábultságot, sem emelkedettséget nem nyújtott. Mögötte maradt a falu, Novomlinszk, és a nádfödeles kapun a kiírás: „266 ház, lélekszáma 897 férfi, 1012 nő” (32.) Menekült a kis kozák településről, arról a helyről, amit megszeretett, amely erősebben magához láncolta, mint eddigi életének bármelyik korábbi színtere, s ahol a helybeliek közelebbi ismerőseivé váltak, mint vér szerinti rokonai.

kép: Olga Grigoryeva - Kozak

Nem sok minden változott benne az itt töltött időben, de „éjszakázásban elnyűtt, fakósárga arcszíne helyett orcáin, homlokán, tarkóján egészségesen, napbarnítottan piroslott a bőr.” (71.)

Fejében kavarogtak az emlékek, lelkében az érzelmek, indulatok.

Nyomasztotta Lukaska könnyelműsége. Lepergett előtte utolsó közös kalandjuk. Látta a társai előtt népszerűségét élvező ifjú vezért, a lován feszítő, tökéletes dzsigitet, az életet mentőt és életet kioltót, akit baljós előjel sem rettenthetett vissza, hogy naponta újra hőssé váljék. S aztán szemtanúja volt a pillanaton múló tragédiának is, ahogy a felelőtlen, a sorsot önmaga ellen kihívó fiatalember áldozata lett a testvére halálát megbosszuló csecsencnek. Olenyin szégyellte magát, hogy nem léphetett közbe.

Lengyel Gábor: Moszkvai varázs

Fanfiction kicsit másképp - regény: Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

A kihallgatás órák óta tartott, és Mása már igencsak szabadult volna. Kint teljesen besötétedett. Amikor bekísérték ebbe a levegőtlen kis szobába, keze-lába remegett, de kezdeti szorongása fokozatosan oldódott, végül el is múlt. Sokan rettegnek mostanság a szervektől, mindenfélét pusmognak durvaságról, embertelen módszerekről, meg még annál is rosszabbról, hát ezekből a híresztelésekből, úgy tűnik, egyetlen szó sem igaz. Azok fontoskodnak, akiknek valami van a fülük mögött. A tisztességes, dolgozó embernek nincs mitől tartania.

– Vegyük át még egyszer a baleset körülményeit – mondta a hivatalnok, aki inkább emlékeztetett figyelmes pszichiáterre, mint rendőrfogalmazóra. Jól szabott, dohánybarna, mellényes öltönyt viselt, nyakkendőt és hófehér inget kézelőgombokkal. Ilyen polgári eleganciával egyre ritkábban lehet találkozni, ezek a fajta ruhadarabok olyannyira kimentek a divatból, hogy nem is lehet kapni őket. A rendőrtisztviselő nem mutatkozott be, de ettől a megbocsátható apróságtól eltekintve rendkívül udvarias volt, időnként fáradt mozdulattal levette a cvikkerét, megdörzsölte a szemét és az orra tövét. Bár egész idő alatt egyszer sem mosolyodott el, barna szemének pillantása együttérző volt, sőt Másának többször is az volt a benyomása, hogy bátorítóan rákacsintott. A fiatal villamosvezetőnőnek szüksége is volt erre a bátorításra, mert a hosszúra nyúlt eljárás és a körülményes jegyzőkönyv-felvétel már-már azt a gyanút erősítette benne, hogy valakik a nyakába akarják varrni a felelősséget a halálos balesetért.

Köles Hajnalka: Az igazságot ki kell mondani!

Fanfiction kicsit másképp - regény: William Golding - Legyek Ura

kép: Skottie Young - Lord of the Flies

Ralph nem várta meg, hogy a csónak partot érjen. A sekély vízbe ugorva, lábbal gázolt ki inkább a szárazföldre. Nem kockáztathatta, hogy ne ő legyen az első.
– Várj meg Ralph, várj meg! – Jack szorosan a nyomában haladt. Magasabb volt és izmosabb is, így néhány nagyobb lépéssel könnyedén beérte a szőke férfit.

Ott álltak egymás mellett. A lagúnában, a fehér homokban, ahol az egész történet kezdődött. Mikor is volt? Talán harmincöt éve is van már annak. De az emlékétől, azóta sem tudnak szabadulni.

Ralphot mind a mai napig rémálmok gyötörték. Bár csak egyetlenegyszer beszélt róla, és ha kérdezték, nem ismerte volna be sohasem, de ha Jackkel egymásra pillantottak, pontosan tudták, min megy keresztül a másik.

Ralph tengerésztiszt lett, mint az apja. Járta a végtelen óceánokat, keresve azt a távoli, régi szigetet, de sehol sem bukkant a nyomára. Jack pedig…nos, belőle vadászpilóta lett. Úgy kereste egész életében a veszélyt, mintha azzal bűnbocsánatot nyerhetne. Csontja tört, eszméletét vesztette, kómába került, mégis mindig mindenhonnan visszaküzdötte magát, hogy ne könnyíthessen a lelkén, rettenetes bűne addig üldözze, míg bele nem őrül. Néha már egészen közel állt hozzá. Ralph-fal ellentétben, ő nem csak éjszaka látott rémeket. Sokszor ébren is hatalmas tűz lobogott a szeme előtt, és sikításokat hallott akkor is, ha egyedül ült a szobában. Kínjait enyhítendő az ivásba menekült, de az utóbbi időben már az ital sem hozta el számára a kívánt megváltást.

Vörös Pál: Balek és Dörzsölt

Fanfiction kicsit másképp! pályázat - regény: Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

1.

A csenevész akácfák mögé rejtőzött, piszkosszürke, egyemeletes ház a Báró Jósika utcában állt, ameddig az utca névadóját lenem fokozták. A ház előtt szerényen piros téglajárda húzódott. A házat azért hívták Petrovich háznak, mert még négy éve is annak a Dr. Petrovichnak a tulajdonában volt, aki gyakran kérkedett horvát kisnemesi származásával. A környéken lakók némelyike éppenséggel azt állította, hogy Dr. Petrovichnak egyáltalán nem voltak kisnemesi felmenői, csak földbirtokai, ettől függetlenül a házat mégis így nevezték. Nem mindegy ellenben, hogy az utca névadóját valóban megfosztották nemesi rangjától.

kép: Konstantin Pogorelov - The Master and Margarita

Az élet egyszerű, ám néha teljességgel érthetetlen. Egy langyos, tavaszi délelőtt a Petrovich ház előtt két férfiú jelent meg. Egészen idáig triciklit toltak maguk előtt, amelyről létrát emeltek le és a házsarkának támasztották. Az egyikük, alacsony, kövérkés ember magabiztosan felkúszott rá és lecsavarozta az utcatáblát, amelyre Báró Jósika nevét írták. Társa, fiatal, fekete fiú elvette tőle és egy másik, ugyanolyan palaszürke táblát nyújtott fel a magasba, azzal a különbséggel, hogy azon Jósika utca volt olvasható. Az eseményt lakása ablakából figyelemmel kísérő Dr. Petrovich, kezéből tölcsért formált szája elé és lekiabált az akácok árnyékában igyekvő munkásoknak.