Köles Hajnalka: Az igazságot ki kell mondani!

Fanfiction kicsit másképp - regény: William Golding - Legyek Ura

kép: Skottie Young - Lord of the Flies

Ralph nem várta meg, hogy a csónak partot érjen. A sekély vízbe ugorva, lábbal gázolt ki inkább a szárazföldre. Nem kockáztathatta, hogy ne ő legyen az első.
– Várj meg Ralph, várj meg! – Jack szorosan a nyomában haladt. Magasabb volt és izmosabb is, így néhány nagyobb lépéssel könnyedén beérte a szőke férfit.

Ott álltak egymás mellett. A lagúnában, a fehér homokban, ahol az egész történet kezdődött. Mikor is volt? Talán harmincöt éve is van már annak. De az emlékétől, azóta sem tudnak szabadulni.

Ralphot mind a mai napig rémálmok gyötörték. Bár csak egyetlenegyszer beszélt róla, és ha kérdezték, nem ismerte volna be sohasem, de ha Jackkel egymásra pillantottak, pontosan tudták, min megy keresztül a másik.

Ralph tengerésztiszt lett, mint az apja. Járta a végtelen óceánokat, keresve azt a távoli, régi szigetet, de sehol sem bukkant a nyomára. Jack pedig…nos, belőle vadászpilóta lett. Úgy kereste egész életében a veszélyt, mintha azzal bűnbocsánatot nyerhetne. Csontja tört, eszméletét vesztette, kómába került, mégis mindig mindenhonnan visszaküzdötte magát, hogy ne könnyíthessen a lelkén, rettenetes bűne addig üldözze, míg bele nem őrül. Néha már egészen közel állt hozzá. Ralph-fal ellentétben, ő nem csak éjszaka látott rémeket. Sokszor ébren is hatalmas tűz lobogott a szeme előtt, és sikításokat hallott akkor is, ha egyedül ült a szobában. Kínjait enyhítendő az ivásba menekült, de az utóbbi időben már az ital sem hozta el számára a kívánt megváltást.

– Hát itt volnánk!

– Annyi év után.

– Te hitted volna?

– Nem is reméltem.

– Ralph, én félek.

– Én is Jack.

Mintha megint 12 évesek lettek volna. Ugyanaz az őrült félelem kerítette őket hatalmába. A múlttal szembenézni sohasem egyszerű. A régi csapatból, ha lehet így mondani, ők maradtak ketten. A többieknek mind sikerült feldolgozni azokat a szörnyűségeket, amik a szigeten történtek velük. Polgári foglalkozásuk lett, megnősültek, gyerekeik születtek, kertes házban élnek, talán kutyájuk is van. Mintha az egész csak egy rossz lidérces álom lett volna, nem több. Csak ők ketten nem tudtak sohasem felébredni belőle.

– Jack, emlékszel az első napra?

– Hogyne emlékeznék! Milyen jót nevettünk szegény Röfin! És mikor felértünk a sziklára? Mintha igazi kalandorok lettünk volna.

Igen. Akkor még minden úgy tűnt, hogy megoldható. Hogy bármennyire is rémisztő, de elég felnőttek tudnak majd ahhoz lenni, hogy túléljenek. Akkor még nem ismerték az emberi lélek sötét oldalát.

– Ralph, én ott a főiskolán annyira örültem neked. És annyira örültem, amikor megbocsátottál.

Miután megmentették őket a szigetről, nem találkoztak többé. Senkivel sem. Gyermeki lelkük nem tudta volna elviselni a többiek látványát, akik folyton a borzalmakra emlékeztették volna őket. Nem. Szabadulni kellett, felejteni kellett.

Majd a főiskola első napján, egy egészen ismerős hang ütötte meg Ralph fülét. Mélyebb, érettebb, de valahogyan mégis ismerős.

– Ralph! – megfordult, és az állt előtte, akire számított. Jack Merridew. Tíz évvel idősebben már, nem olyan hirtelen vörös hajjal, megférfiasodva, de határozottan Jack volt az.

– Jack! – vékonyodott el Ralph hangja, miközben minden kép egyszerre tűnt fel. A maszkok, a tűz, a hajtóvadászat, a lándzsák, a félelem, a vér. Megtántorodott. Úgy érezte, hogy kevés a levegő azon a végeláthatatlan udvaron.

– Ralph! Én annyira sajnálom! – nyújtotta felé Jack a kezét. Arca eltorzult a fájdalomtól, és egyre csak hajtogatta:

– Sajnálom Ralph, sajnálom. Az nem én voltam. Ha újrakezdhetném, ha jóvá tehetném… az nem, az nem én voltam. Sajnálom Ralph, sajnálom.

Ralph meg sem tudott szólalni. Mit is mondhatott volna? Hogy nem történt semmi baj? Dehogynem történt. Gyerekek voltak még, de ahhoz már éppen elég felnőttek, hogy tudatában legyenek annak, mit tesznek. Már ott az elején. Amikor a tűznél eltűnt az a kisfiú, anyajeggyel az arcán. Hogy is hívták? Már nem is tudta felidézni a nevét. Akkor még megállíthatták volna ezt az egészet. Vagy ki tudja. Talán valamiért mindennek pontosan így kellett történnie.

Mindenesetre Ralphnak akkor először túl sok volt Jack. „Felejteni, menekülni, nem beszélni.” Ez volt a hármas vezényszó, ami szerint Ralph élte az életét, de Jackre nézve nem lehetett felejteni. Szó nélkül hátat fordított a fiatal férfinak. És kerülte, amennyire csak lehetett. De a sorsot sohasem lehet elkerülni. Egyik péntek este magányosan tért be a helyi pubba. A bárpultnál pedig nem is ülhetett volna más, mint Jack. Ralph, ahogy belépett az ajtón, már fordult is volna vissza, de Jack megállította.

– Ralph! Beszélned kell velem! Beszélnünk kell arról, ami ott történt! Az igazságot ki kell mondani!

Ralphot szíven ütötte ez a mondat. Az elmúlt tíz év alatt soha senkinek nem mondott egy szót sem. Úgy tett, mint aki nem emlékszik semmire. A szakemberek, orvosok, pszichológusok, akikhez a szülei elvitték, nem tartották különlegesnek az esetet. „Az agy nagyon érzékeny, és kifejezetten fejlett az önvédő mechanizmusa – mondogatták. – Ha valami trauma éri, képes elrejteni az emlékeket, hogy ne kelljen újra és újra szembesülni vele.” A szülei értetlenül csóválták a fejüket, de aztán belenyugodtak a megmásíthatatlanba. Ő pedig normális tinédzser lett. A körülményekhez képest persze.

– Ralph, kérlek!

Muszáj volt. Valakivel végre beszélnie kellett. Néhány tequilával és három korsó sörrel később örökre szóló barátságot kötöttek. Hajnal felé Jack így szólt:

– Te nem gondoltál arra, hogy….? – jelentőségteljes hallgatás.

– Hogy véget vessek ennek az egésznek?

Jack csak bólintott.

– De igen. Főleg a kamaszkor volt nehéz. Amíg a többieknek a bulik és a lányok voltak a legnagyobb problémái, én még mindig nem aludtam éjszakánként. Ha mégis, akkor a rémálmok fél óra múlva biztos, hogy felébresztettek. Amikor már olyan kimerült voltam, hogy majdnem összeestem a fáradtságtól, akkor egy marék altató kiütött 12 órára. Majd kezdődött az egész elölről. Iszonyat nehéz volt. De az öngyilkosság a gyávák módszere. Menekülés lenne. Én nem akarok menekülni.

– Nem tudom Ralph! Te nem tudsz aludni, az borzasztó, de nekem a nappalaim is olyanok, mintha rémálomban élnék. Hallucinálok, és ezen sem terápia, sem gyógyszer nem segíthet. Néha nem látok más megoldást.

– Vissza kell mennünk!

– Tessék?

– Csak akkor nyugodhatunk meg, ha visszamegyünk. Igen – bólintott Ralph, mintegy helyeselve a saját maga ötletére. – Vissza kell mennünk!

– És aztán?

– Nem tudom. De vissza kell mennünk!

Így történt több mint harminc évvel ezelőtt. Most pedig újra itt állnak a szigeten, ahol az egész történet kezdődött.

– És most mitévők legyünk? – kérdezte Jack. Már régóta Ralph kezében volt az irányítás.

– Nem tudom. Talán…talán körbejárhatnánk. Hogy megnézzük, mégis mi maradt utánunk.

– Jó ötlet.

Egy ideig némán haladtak egymás mellett. A sziget továbbra is lakatlannak tűnt, de egy percig sem csodálkoztak ezen, hiszen ők is csak hosszas kutatás után bukkantak a nyomára. Az erdő gyorsabban regenerálódott. A tűznek már nyomát sem látták, habár akkor majdnem a fél sziget leégett. Az aljnövényzet talán még mindig nem volt olyan sűrű, mint amikor először ideértek, de a szúrós indák így is végigkarcolták a lábukat, karjukat.

– Semmi sem változott.

– Semmi.

– Mintha itt sem lettünk volna.

Bárcsak így lett volna!

Elértek a barlanghoz is. Oda, ahová a „vadak” vették be magukat hajdanán Jack vezetésével.

Sokáig kellett keresni a szavakat.

– Ralph!

– Hmmm?

– Emlékszel mit mondtam? Hogy az igazságot ki kell mondani?

– És mi lenne az igazság?

– Hogy… – jól meg kellett gondolni. Minden kimondott szónak hatalmas súlya van. – Hát hogy… hogy itt mégiscsak gyilkosság történt. Először az a kicsi, anyajeggyel az arcán. Majd Simon, végül Röfi. Ralph, ez gyilkosság volt. És minket nem büntetett meg senki. Hogyan lehet ez? Mások hogyan tudnak? A többieknek hogyan megy? – kérdezte Jack kétségbeesetten.

– Nem tudom – suttogta Ralph halkan. – Nem tudom.

Amikor tudott aludni, majdnem mindig Röfivel álmodott. A kacsázó járása, az eltört szemüveg, a szikla, a reccsenés. Tudta, tudta ő is nagyon jól. De így kimondva… még borzasztóbb volt. Borzalmas dolgokat műveltek akkor. És ha a többiek képesek is rá, hogy elfelejtsék, ő sosem lesz rá képes. Sosem fogja megbocsátani magának.

Egy hely maradt már csak, amit látni kellett. A szikla, ahol a jelzőtűz lobogott. Onnan ki lehetett látni az óceánra, és le a lagúnára. Amely üresen fehérlett. Üresen? De a csónak? Hol a csónak?

– Ralph!- szólalt meg Jack ismét. – Nincs meg a csónak – a hangja nyugodt volt, ami minden kiabálásnál félelmetesebben hangzott. Az őrület hangja volt.

– Tudom. Nem kötöttöm ki. Ne haragudj Jack! – fordult meg Ralph, és most először néztek egymás szemébe, mióta a szigetre léptek. – Szólnom kellett volna, hogy dönteni tudj.

– Láttam, hogy nem kötötted ki a csónakot – felelte Jack. Mást nem is kellett mondani.

Ralph bólintott.

– Megyek, keresek ágakat. Építek kunyhót, vihar fog jönni éjszakára.

– Én pedig szerzek élelmet. Hátha vannak még malacok… Tüzet rakjunk?

– Kicsit. Lent a parton. Senkinek nem kell tudnia, hogy itt vagyunk. Nem kell, hogy megmentsenek.

– Ralph, te is tudod, hogy minket már senki nem menthet meg.