Versből novellát - vers: Goethe - Tündérkirály
 |
| kép: Wielaw Piesak - scene from Goethe's fairy tale |
Sötét, viharos éjszaka. Csupán a
hold és néhány a felhők közül előbukkanó csillag ontja fényét
az indigószín égbolt felől a kietlen tájra, valamint az időnként
könyörtelenül, nagy robajjal lecsapó villámok, melyek minden
lelket megrémisztenek. Minden élőlény, még a legapróbbak is
elmenekültek már az égszakadás elől. Életnek nyoma sincs a
vidéken. Vagy mégis... Amott egy kihalt erdő, benne keskeny
ösvény. Egy lovas vágtat rajta, átkarol valamit... valakit. A
lovas egy apa, karjaiban tartja egyetlen kisfiát. Öleli, takarja,
óvja a süvítő széltől egyetlen kincsét, jobban, mint tulajdon
szeme világát. Hiszen rajta kívül nincs már senkije. A felesége
belehalt a szülésbe. Utolsó kívánsága az volt, hogy óvja
egyetlen gyermeküket. S a férj megígérte neki, hogy így tesz
bármi áron. Azonban ezen ígéret nélkül is életét adná érte,
ha kellene, úgy szereti őt.
A ló patája felveri maga után a
sarat, keresztülgázol pocsolyán, árkon, ingoványon, csak hogy
célhoz érjen: szereti gazdáját és annak gyermeke is fontos
számára. Ők mindig jók voltak hozzá, s nem mellékesen
emlékszik, hányszor csempészett ki a pici csemegét számára
odahaza, amikor az nem lett volna neki szabad. Kötelességének
érzi, hogy megmentse őket, és tudja, rajta múlik, mikor érnek
célt, így dacolva a viharral galoppozik át a legmeredekebb
akadályokon.
A gyerek közel húzódik a férfihoz,
teste lángol, alig van magánál: beteg.
– Fiam – kérdi a férfi –,
miért bújsz így hozzám? Mi bánt?
A kisgyerek nem rá néz, tekintete
valahová a messzeségbe réved, a kietlen erdő sűrűjébe. A
csillogás tűnőben van belőle, csupán valami tompa fény dereng
még a kék szempárban. Lát valamit, amit a másik nem. Amit nem
láthat más, rajta kívül senki sem. Egy alak rajzolódik ki a
távolban, a tölgyfák gyűrűjében. Hosszú, bíborszín palástot
s előkelő, úri öltözéket visel a legdrágább, leglágyabb
anyagokból, amelyeket csak a leggazdagabbak engedhetnek meg
maguknak. Fején aranyból készült királyi fejfedőt hord, melyet
a legkülönfélébb ékkövekkel raktak ki. Egész megjelenéséből
sugárzik valami borús, veszélyes, ámde mégis vonzó erő, mely
rejtelmessé teszi alakját. Udvariasan meghajol, elmondja nevét és
szándékát, amitől a kicsi megrezzen.
Még jobban akaszkodik apjába, úgy
felel:
– Nem látod, apám, a
Tündérkirályt? Fején korona, palástja leng...
– Fiam – felel aggódó édesapja,
s igyekszik megtartani egyre bágyadtabb, szédülő gyermekét –,
ott csak egy ködfolt dereng.
Valóban nincs más ott, csak a pára
és a kopár fák, meg a sáros föld, amit szüntelen áztat a
szakadó eső. De a fiú nézi, látja az alakot, mely csak neki
mutatkozik meg: a lázálmot, ami igyekszik elszakítani őt ettől a
világtól.
A titokzatos Tündérkirály – a fiú
így nevezte, hiszen már bemutatkozott neki a sejtelmes úr –
nyájas, andalító szavakat súg neki, amiket ő a messzi távolból
is tisztán hall, akárha a lény mellette állna, hozzá hajolna, s
egyenest a fülébe duruzsolna:
– Szép gyermekem, gyere, indulj
velem: sok tarka virág nyílik a rétemen. Tudok szép játékokat s
ad rád aranyos ruhákat anyám.
– Nem hallod, apám, a halk
szavakat? – fordult a gyermek édesapja felé, aki továbbra is
tartotta őt, nehogy leessen bágyadtságában a nyeregből. – A
Tündérkirály hív, suttog, csalogat...
– Fiacskám – csitítja apja, s
bátorítóan megszorítja a gyenge karocskát –, ne félj: a
száraz lomb közt zizzen a szél.
Tényleg csak zizzenés, semmi más,
de a fiú mást hall, negédes dalolást, s félelemmel telve öleli
apját, ki egyre inkább hajszolja a paripát.
Az alak közeledik, s tovább beszél
ugyanazon a csábító hangon:
– Szép gyermekem, jöjj velem, azt
akarom: megládd: lányaim várnak nagyon, – táncolnak is ők, ha
a hold idesüt, s majd álomba ringat gyönge kezük.
A hang olyan bódítóan cseng, hogy a
fiúcska csak még inkább megrémülve szorítja apját, arcát
pedig apja kabátjába fúrja, így próbál menekülni a kísértés
elől.
– Hát nem látod... ott – mutat
erőtlen, remegő kis kezével egy irányba a fiú – nem látod,
apám: a tündérlányok már várnak reám.
– Fiam – nyugtatja apja, bár
hangjába a kétségbeesés vegyül –, fiam, én jól látom: amott
a nedves fűzfák törzse ragyog.
Így van ez, nem másképp, csak
fűzfák állnak arra, merre a beteg mutat. A kicsiny kéz erőtlenül
hanyatlik alá a levegőben.
Ám a Tündérkirály nem adja fel,
szánt szándékát semmiképpen sem kívánja megmásítani:
– Úgy tetszel nékem, te drága
gyerek! – nyújtja felé kezét, hogy magához vonhassa. – Mondd:
jössz-e velem, vagy elvigyelek?
A fiú teljesen megrémülten szorítja
apját, jobban, mint erejéből telne, nehogy sikerüljön a
királynak elragadnia tőle, s elvinnie a messzi ismeretlenbe. Ez már
apját is őszintén megijeszti, s újra megsarkantyúzza lovát, ami
még eszeveszettebb iramot vesz fel.
– Édesapám, ne hagyj... ne –
megállj: megragad – elvisz a Tündérkirály.
Megborzad a férfi e szavak hallatán,
s még inkább hajszolja lovát. A gyermek fel-felnyög, a ló egyre
eszeveszettebbül nyargal, szája habzik, pöfékel, mégis
sebesebben vágtat a legsebesebb nyílvesszőnél, érzi a kicsi
sorsát. Megérkezik, csaknem összeroskad, prüszköl. A férfi
lepillant, teste-lelke sajog: ölében a kisfiú már halott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése