Kotsy Krisztina: Tolvaj

Versből novellát - vers: Goethe - Tündérkirály

 

– Hogy van a gyerek? – kérdezte José, amikor az esti félhomályban belépett a házba.

Nem is volt igazán ház. Inkább odúnak kellett volna hívniuk, ha őszinték akartak volna lenni saját magukhoz. Belökte maga mögött az ajtót. Odasietett az összetákolt ágyhoz, ahol a fiú feküdt. Letérdelt melléjük a csupasz földre, felesége vállára tette a kezét, és az asszony arcát fürkészte. Tudta ő is, ez az érintés pusztán leheletgyenge vigasz, ami aligha enyhíthet azon, hogy a lelkük együtt szenvedett a gyerekkel, annyira sajnálták.

kép: Anna Kowalczewska - Winter

– Tűzforró. Félrebeszél… – mondta csüggedten, lehajtott fejjel az asszony. Elsírta magát.

– Valamit tennünk kell, mert nem jó ez így, Marietta. Nem jó…

– Nem tudom, mit tehetnék még, José… Egész nap mellette vagyok, borogatom, imádkozom érte, és...

– … csak nem javul… – suttogta szomorúan. – Evett? Hahh! Mit evett volna… – megszívta az orrát, majd folytatta. – Nem jó ez így, Marietta. Nem jó… – mondta elkeseredve, és megsimogatta a gyerek izzadt fejét. Megborzongott a forróságától, és ösztönösen összébb húzta magán a kabátját, aminek elnyűtt anyagán át régóta szabadon járt-kelt a szél.

Köles Hajnalka: Kedves Árpád!

 Versből novellát - vers: Tóth Árpád - Lélektől lélekig

 A kép készítőjének Facebook oldala: Everything You Can Imagine Is Real

Minden történet egy lányról és egy fiúról szól. Idősekről, fiatalokról, egyedülállókról és házasokról, szeretőkről, barátokról vagy ellenségekről. Milliónyi lehetőség, de egyvalami örök: örök a nő

és örök a férfi.

kép: Vörös Eszter Anna - Engedd, hogy a varázslat záporozzon rád.

„ A határidők motiválnak” – gondolkozott Hanna, hazafele tartva a héven, kipillantva a sötét éjszakába. Két nap van hátra a leadásig, és még el sem kezdte a pályázatot. Egyszer átvillant az agyán, hogy talán hagyni kellene a fenébe az egészet, de nagyon jól tudta, hogy sose bocsátaná meg magának a kihagyott a lehetőséget.

Írni, mit is kellene írni. Az agya lázasan pörgött, pedig tudta jól, hogy írni csak úgy tud, ha elcsendesedik. Ha egyedül van. Ezért is nem tudott írni annyi ideig, mert túl sok volt benne és körülötte minden, túl sok volt a probléma, ami lekötötte az energiáit. Hát már ennek is vége, egyszerre minden problémája megoldódott. Egyedül van.

Besötétedett már, az ablakon kifelé nézve az orráig se látott. Csak a sötét éjszaka.

„ Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd,

Távol csillag remegő sugarát.”

Ez a vers nem hagyja nyugodni. Mintha kifejezetten hozzá szólna, mintha neki akarna mondani valamit. De ugyan mit? Talán, hogy értse már meg, fogja már fel, hogy mi történik körülötte. Hát mi történne? Semmi. Ugyanaz, mint mindig, ugyanaz a játék, amit már számtalanszor végigjátszott. Már megint ő akart többet, ő képzelt mást, ő akarta jobban. Aztán nem kellett. Van ez így.

Igazából, nem is kellene ezzel az egésszel foglalkozni, mindjárt itt vannak az ünnepek, készülnie kell, a munkahelyén is őrültek háza van, nincs ideje pályázatokat írni.

Fenyves Barbara: Forróság

 Versből novellát - vers: Goethe - Tündérkirály

Bence úgy érezte, mintha tüzes kemencébe rakták volna, égett minden porcikája. Muszáj volt lehűlnie egy kicsit, de nem tudta mit tegyen. Felült az ágyban. A szoba sötét és ijesztő volt, próbált nem gondolni azokra a szörnyekre, amiket még az osztálytársa, Roli mesélt neki. Kiszállt az ágyból, majd kilesett az ajtón. Hangokat hallott lentről. Lábujjhegyre állt és halkan lépdelt a folyosón, amíg a lépcső tetejéhez nem ért. A hangok lentről jöttek, a konyhából. Pár lépcsőfokot lejjebb araszolt amilyen halkan csak tudott, így már láthatta a szüleit, ahogy veszekednek a konyhában.

​kép: ​

Tysmeokuiqaa by RHADS

– Nekünk nincs pénzünk erre! – kiabálta az anyukája. Sápadtnak, fáradtnak tűnt. Halványan még rémlett előtte egy másik énje, mikor mosolygósan, kipirult arccal nézett rá és szinte sugárzott. De olyan régnek tűnt, még így is, hogy csak nyolc éves volt.

– Igen, tudom, hogy nincs, de ez segíthetne – válaszolt az apja. Ő is másnak tűnt. Mintha kevesebb lett volna a haja, az arcán pedig mélyebbek lettek a ráncok. Csak mostanában szokott Bence ilyen apróságokra felfigyelni.

– Szerinted én nem tudom? De akkor sincs pénzünk – mondta és a végére elvékonyult a hangja. Leült az asztalhoz és kibuggyant pár könnycsepp a szeméből.

– Tehetnék valamit. Ott van Laci, ő segíthetne…