Köles Hajnalka: Kedves Árpád!

 Versből novellát - vers: Tóth Árpád - Lélektől lélekig

 A kép készítőjének Facebook oldala: Everything You Can Imagine Is Real

Minden történet egy lányról és egy fiúról szól. Idősekről, fiatalokról, egyedülállókról és házasokról, szeretőkről, barátokról vagy ellenségekről. Milliónyi lehetőség, de egyvalami örök: örök a nő

és örök a férfi.

kép: Vörös Eszter Anna - Engedd, hogy a varázslat záporozzon rád.

„ A határidők motiválnak” – gondolkozott Hanna, hazafele tartva a héven, kipillantva a sötét éjszakába. Két nap van hátra a leadásig, és még el sem kezdte a pályázatot. Egyszer átvillant az agyán, hogy talán hagyni kellene a fenébe az egészet, de nagyon jól tudta, hogy sose bocsátaná meg magának a kihagyott a lehetőséget.

Írni, mit is kellene írni. Az agya lázasan pörgött, pedig tudta jól, hogy írni csak úgy tud, ha elcsendesedik. Ha egyedül van. Ezért is nem tudott írni annyi ideig, mert túl sok volt benne és körülötte minden, túl sok volt a probléma, ami lekötötte az energiáit. Hát már ennek is vége, egyszerre minden problémája megoldódott. Egyedül van.

Besötétedett már, az ablakon kifelé nézve az orráig se látott. Csak a sötét éjszaka.

„ Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd,

Távol csillag remegő sugarát.”

Ez a vers nem hagyja nyugodni. Mintha kifejezetten hozzá szólna, mintha neki akarna mondani valamit. De ugyan mit? Talán, hogy értse már meg, fogja már fel, hogy mi történik körülötte. Hát mi történne? Semmi. Ugyanaz, mint mindig, ugyanaz a játék, amit már számtalanszor végigjátszott. Már megint ő akart többet, ő képzelt mást, ő akarta jobban. Aztán nem kellett. Van ez így.

Igazából, nem is kellene ezzel az egésszel foglalkozni, mindjárt itt vannak az ünnepek, készülnie kell, a munkahelyén is őrültek háza van, nincs ideje pályázatokat írni.

„S köztünk a roppant, jeges űr lakik.”

De hát, mintha csak róluk szólna Dáviddal! Hányszor érezte az oldalán, hogy szinte nem is a saját életét éli? Mintha csak néző lenne egy rossz komédiában, amiről mindenki tudja, hogy valójában tragédia, csak a szereplők nem veszik azt észre. Amikor az ágy két szélén egymásnak háttal aludtak el, és ő már csak sírni sem tudott, mert mintha valami megkövesedett volna ott belül.

„ S hogy össze nem találunk már soha.”

Soha. Annyira fájt ezt kimondani, bele is roppant a lelke, szinte hallani vélte a hangos reccsenést, és azóta sem forrt össze teljesen, pedig isten látja lelkét, hogy mennyire próbálkozik. Na de talán mindegy is.

Fáradt, olyan fáradt már napok óta, alig lát ki a fejéből, és ha nem fekszik le időben, holnap egész nap nyűgös lesz, már megint. És érzéketlen. És amikor ilyen, akkor nem tud figyelni a munkájára, és nem tud empatikus lenni, és nem érdekli a más ember baja. Nem akarja megoldani, nem akar segíteni.

„ A Szíriusz van tőlem távolabb,

Vagy egy – egy társam?”

Hát tényleg neki szól ez a vers? Létezik ilyen? Hát tényleg nem nyugodhatik? Mit akar tőle? Muszáj megírnia, különben úgysem tud majd aludni. Csak ne szeretne ennyire halogatni.

Tóth Árpád… Tóth Árpád… Tanult róla a gimnáziumban, de szégyenszemre, már sokat felejtett. Körúti hajnal, Esti sugárkoszorú. És mi van még? Felejtett, és utált felejteni, ugyanakkor pedig olyan sok mindent ezer örömmel elfelejtett volna, de ezek az emlékek, mintha sosem akartak volna kitörlődni belőle. Dávid, Dávid, mindig csak Dávid.

Sebaj, mire való az okostelefon, ha nem erre?

Google, Tóth Árpád. A XX. század legnagyobb magyar elégiaköltője. A Nyugat nemzedékének tagja. Ady és Babits kortársa. Munkásságára Schopenhauer volt nagy hatással, költészetének jellemzője a fölfokozott magány- érzet, a tétovaság és a melankólia.

Helyben vagyunk. Ez kell a lelkének. Bár valószínűleg Tóth Árpád nem egy szakítás miatt volt melankolikus, de ez most lényegtelen. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Egy ideje mindig az találja meg, amire vagy akire éppen szüksége van. Mindig akkor jönnek emberek, könyvek, helyzetek és segítségek, amikor éppen megérett rá. Mintha valaki vigyázná minden egyes lépését.

Szegény jó Tóth Árpád. Ha látnád most milyen világban élünk. Magányérzet és elidegenedés? Csak ülj fel a 3-as metróra, ott aztán látsz elidegenedést. Mindenki a telefonjába bújva, füle bedugva, szeme lehunyva, megközelíthetetlen védőfal mögött vagyunk. És gyere fel a Nyugatinál! A hajléktalanokat látva még a fejünket is elfordítjuk. És ezt a védőburkot cipeljük magunkkal mindenhova. A kapcsolatainkban is, két külön világ.

Már megint másfele kalandozik. Hát nem csoda, hogy nem halad előre egy mondatot sem. Így nem is lehet. De hogyan is tudna írni valami olyasmiről, amit nem ért teljesen. Szeretett mindennek utánajárni, mindent több oldalról megvizsgálni, aprólékos volt, mindig csak tervezett. Dávid ezt nem szerette benne.

Azonban most hiába minden aprólékossága, ennek a versnek sohasem tudhatja meg a háttértörténetét. Hacsak…Ha írhatna egy levelet…Eljátszott a gondolattal.

„Kedves Árpád!”

Nem túl hivatalos az Árpád? Egy kicsit lehet, de hát meg kell adni a tiszteletet. Árpikámnak mégsem szólíthatja.

Szóval…

„Kedves Árpád!

Remélem, nem veszed tolakodásnak levelemet. A „Lélektől lélekig” című versed kapcsán kerestelek meg. Néhány napja olvastam a verset, és meg kell mondjam, nagyon nagy hatással volt rám. Szinte libabőrös lettem az olvasása közben, és összefacsarodott a lelkem. Napok óta te jársz a fejemben, persze nem úgy kedves Árpád. Talán furcsán fog hangzani a kérdés, és ezért ne haragudj rám, de muszáj megtudnom, mit éreztél, amikor ezt a verset írtad? Elhagytak, vagy te hagytál el valakit? Vagy csak szimplán érezted, hogy nem működik? Netalántán jó barátoddal vesztél össze? Csalódtál valakiben? De látod, miket beszélek, én csak ilyen badarságokat tudok gondolni, amíg Téged, mint nagy költőt, biztos, hogy mélyebb dolgok foglalkoztattak. A háború utáni elmagányosodás, félelem, létbizonytalanság? Ne haragudj, ha elszomorítalak, de nem lett jobb a helyzet. Sőt. Talán csak rosszabb. Szegény jó Árpád, jó, hogy nem látod, ezt a mostani világot, mert itt sok jóra nem számíthatsz senkitől sem.

Lélektől lélekig… hmmm … rögös az út odáig. De tudod, mit mondok neked Árpád? Csak egy lehetőség van, hogy lerövidítsük ezt az utat. Mégpedig a tiszta szeretet. Az érdek nélküli, amikor nem vársz semmit cserébe. Gondolom, most azt kérdezed, hogy létezik ilyen? Én szeretném hinni, hogy igen. Sőt. Tudod, hiszek abban, hogy az emberek alapvetően jók. Csak eltévedtek. Ne nézz így rám! Az eltévedés szólhat hosszú időre is. De előbb-utóbb hazatalálnak. Csak győzzük kivárni Árpád!”

Érdekes lenne, ha tényleg el tudná küldeni. Talán még választ is kapna, miért is ne kaphatna? Ezen mosolyognia kellett. Egy rég halott költővel levelezni. Ennél lejjebb talán nincs is. Morbid. De mulatságos ötlet. Kétségkívül mulatságos.

–

Min mosolyogsz? – szólalt meg egy hang. Hanna hirtelen felkapta a fejét.

– Min mosolyogsz? – ismételte meg a valaki a kérdést, immár kicsivel erélyesebben.

Hanna a szemközti ülésre nézett, ahol egy nyolc éves forma fiúcska ücsörgött, valószínűleg valahol a Dávid- Árpád gondolatmenet közepén szállhatott fel a hévre.

– Ohh … hát csak valami mulatságosra gondoltam.

– Elmondod?

– Nem vagyok benne biztos, hogy értenéd.

– Azért, mert kicsi vagyok? – húzta össze a szemöldökét enyhe rosszallással.

– Igen… vagyis nem… vagyis… unalmas lenne.

– Nem szeretem az unalmas dolgokat! – Ez aztán a mellbe vágó őszinteség. - Szép vagy, – amikor mosolyogsz.

– Ohh, köszönöm – Hanna érezte, hogy fülig pirul a nyolc éves bókjától.

– Majdnem olyan szép, mint a Kati.

– Ki az a Kati?

– Az osztályban ő a legszebb lány. Minden fiúnak tetszik.

– Neked is tetszik?

– Ühüm!

– És te is tetszel a Katinak?

– Lehet. Még nem kérdeztem meg. .. Neked van férjed?

– Ööhhh… nincs férjem.

– Miért? Már elég öreg vagy hozzá, hogy legyen. - Öreg? Azért rendben, hogy nem tini már, de még egy nyolc éveshez képest sem öreg. Vagy igen? Lassan nénizni fogják?

– Lehet azért, mert nem vagyok olyan szép, mint a Kati.

– Én elvennélek. Ha nagyobb leszek, elveszlek feleségül.

– Megegyeztünk.

– Rendben. Én itt szállok. Akkor tíz év múlva érted jövök! Szia!

– Szia!

És amilyen gyorsan ott termett, olyan hirtelen el is tűnt. Hanna pedig mosolyogva új levelet fogalmazott.

„ Kedves Árpád!

Ne haragudj, hogy megint ilyen badarságokkal zavarlak, de az előző levelem után, úgy érzem, kialakult közöttünk egyfajta kötelék. Most egy nagy hírt kell megosztanom Veled. Az előbb kérte meg a kezem a héven egy nyolc éves kisfiú. Mint egy „égi üzenet, mely végre most hozzám talált.”

Így azt mondom Árpád, mindig van remény!”

Minden történet egy nőről és egy férfiról szól. Lehet az egy héven utazó fiatal lány, egy nyolc éves kisfiú, egy rég halott költő. Mindig minden történet kettejükről szól. Mert örök a nő és örök a férfi.

Hanna pedig már tudta, hol kell kezdenie az írást. És vége megnyugvásra lelt.