Keresztesi Dorottya: Eredményes játék

A Miért? pályázat megosztott

helyezést elért novellája

Borzalmas napom van. Egy szörnyű nap – harmincnégy szörnyű év után.

Még egy órám van fél ötig, amikor végre leléphetek az irodából, és mehetek a gyerekeimért, akiknek alig bírok a szemébe nézni, úgy leosztottam szegényeket ma reggel. Mikor begyűjtöttem őket, megyünk haza a férjemhez, akinek majd szintén dorombolhatok szorgosan, mert vele sem voltam különösebben kedves.

Ahogy senkivel sem mostanság. Nem tudom, mi van velem, semmi sem működik úgy, ahogyan kéne. Olyan az életem, mint egy elromlott navigáció: hiába ütöm be újra és újra a jó célt, mindig rossz felé visz. És sosem mehetek vissza oda, ahol eltévesztettem a kanyart.

Nagy sóhajjal újabb reklamációs e-mailt nyitok meg, az előfizető szerint még a dinoszauruszok idejében befizette a csekket, magazint azonban még egy darabot sem látott, viszont lassan megöregszik, és egyre gyengébben lát. Legyek szíves cselekedni, amíg még képes olvasni.

kép: pixabay.com

Leszek szíves. Az úriember téved, már ezer éve küldjük neki a lapot – csak éppen más címre, de ez őt aligha fogja vigasztalni. A másik viszont gondolom, örül a havi potya ajándéknak, bolond lesz majd reklamálni, hiszen végre történt vele valami jó.

Legalább vele történik ilyesmi. Meghagyjam ezt az örömöt neki? Vegyem el tőle? Kénytelen leszek. Persze most borítékolhatok neki is egy levelet, meg a másik sértettnek, a humoros dinósnak is, sőt neki valami kedvezményt is ki kell dumálnom a főnökömnél, aki nyilván agyon fog dicsérni ezért. Simán belefér ebbe a napba.

El is hord engem az osztályvezető a maga udvarias módján mindennek, hát nem tudom én, milyen nehéz idők járnak a nyomtatott sajtóra? Hát nem tudom, mennyire meg kell becsülni minden előfizetőt?

Dehogynem tudom. Egyébként meg a befizetés megtörtént, a lap is kiment – az egyensúly megvan, csak a személyek különböznek. Bár, talán jobb, ha mégsem megyek ebbe bele. Rám is hagyja szerencsére, mert most kivételesen el kell rohannia valahova.

Nocsak, mégiscsak befért ebbe a huszonnégy órába egy aprócska jó?

Már söpröm is félre a leveleket az asztalomon, miközben visszaülök a székemre, kéjesen kortyintok a kihűlt kávémból, táncoltatom az ujjaim a billentyűzeten: merre is szörfözzek a láthatatlan világ végtelenbe tűnő óceánjában?

Kezdjük a biztos pontnál: a közösségi oldal.

Nem volt annyira jó ötlet, mindenki percről percre meg akar engem győzni arról, hogy az ő élete a legtökéletesebb a világon, a herzig kis család hibátlan, a gyermekek angyalok, apu jóképű és fitt, gyönyörű anyu is üdvözült mosollyal szórja a faleveleket maga körül. És különben is már jól látszik, hogy jön a harmadik gyerek, aminek a díjnyertes golden retriever is nagyon örül.

Nekem is le kell volna fotóznom a ma reggeli képet: rendetlen panellakás, kiabáló, toprongyos anyu, gyűrött arcú, duzzogó gyerekek, értetlenkedve szomorkodó apu. Vajon hány kis okét gyűjtöttem volna össze?

A tökéletes családi képek közt persze ott lapulnak a világon senkit sem érdeklő pajkos kis szerelmes üzenetek, amit csak a párocska érthet, a viccesnek szánt macskás képek, mondvacsinált horoszkópok, néhány lelkes ember versei, a szélsőséges politikai üzenetek, és a különböző egyházi tanok is, melyek szerint napról napra bűnösebb szörnyeteg vagyok. Nem is tévednek nagyot.

Na, és persze a kedvenceim: a játékok. A szerencsét hozó angyalok, lóherék, ír manók, malacok, boszorkánykalapok, bőségszaruk. A „gazdagodj meg otthon 72 óra alatt” címszó alatt futó kamulapok, random végeredményt adó tesztek, jelentéktelen brit kutatások.

Egy bombasztikus közhelyeket pufogtató játékon akad meg a szemem, s kis híján hangosan felröhögök – ami nagy hiba lenne, mert azonnal elárulnám magam. Bár onnantól fogva, hogy az osztályvezető kitette a lábát az ajtón, aligha dolgozik bármelyikünk is – főleg, hogy a szomszéd úriember bokszából lövöldözés és fájdalmas kiáltozás hallatszik. Feltételezem, ő is játszik…

A pillanatnyi jókedvre fakasztó netes játék azt állítja, hogy fél óra alatt rendbe hozza az életemet, és semmit sem kell tennem, csak egyetlen mondattal válaszolni a kérdésekre, amelyeket fel kell olvasnom magamnak hangosan.

– Na, azt megnézem… – morgom magam elé keserű mosollyal, és – történelmi pillanat! – rákattintok a játékra.

Rögtön megjelenik előttem három smiley-szerű arc, az egyik mosolygós, a másik közömbös, a harmadik szomorú. Fölöttük a felirat: Milyen kedved van ma? Gondolkodás nélkül a harmadikra kattintok. Eszményi kérdés vár a gép részéről:

– Miért?

Felolvasom magamnak, de azért nem túl hangosan, elég, ha csak én hallom. Meglepve pislogok a gépre. Miért? Mert csak. Rossznak indult. Rosszul folytatódott. Rosszul is fog végződni. Sőt jóslok egyet én is: a holnapi is rossz lesz. A kurzor munkára készen villog, hiszen be kell gépelnem egy mondatot, különben nem megyünk tovább. Mi a fenét írjak? Nincs ehhez Súgó? Van egyáltalán jó válasz?

Rövid gondolkodás után vállat vonok, és begépelem a legegyszerűbb választ: mert rossz napom van. Enter

– Miért?

Érkezik rögtön az első kérdés újra. Akkor valami mást kell beírni, addig – gondolom – nem enged tovább. Miért is van rossz napom… Lássuk csak. Hát, az egy elég hosszú barokk körmondat lesz. Hosszas habozás, és javítgatás után beírom, hogy azért, mert összevesztem a családommal. Enter

– Miért?

Mit miért? Azért vesztem össze a családommal, mert rossz napom van – visszatértünk az elejére, ez egy végtelen ciklus, aligha végzünk fél óra alatt. Na, de sebaj, akad még időm indulásig, és kíváncsi vagyok, mit találtak ki ezek a játékkészítő mesterek. Tehát, azért vesztem össze a családdal, mert a férjem késésben volt, és belekeveredett a reggeli dilibe, folyton láb alatt volt. A gyerekek pedig nem voltak hajlandóak felkelni és készülődni, mert álmosak voltak.

Nem kis munka árán belesűrítem egy mondatba az egészet, és büszkén csapok az Enterre, de a gépet nem győzöm meg. Hitetlenkedve olvasom fel a kérdést:

– Miért?

Bosszúsan beírom, hogy „mert még kicsik”, aztán kitörlöm, és beírom helyette, hogy későig ébren voltak tegnap este. Enter

– Miért?

Mert tegnap este is veszekedtem velük. Enter

– Miért?

Mert hülye vagyok, azért. Enter

– Miért?

Mert ma reggel is veszekedtem velük. Enter

– Miért?

Azért, mert nem akartak ki kelni az ágyból. Csak álmosak voltak szegénykék. A nagyobbik fiam este még órákig összeadott, kivont, szorzott, osztott. A kicsi lányom pedig viccesnek tartotta, ha utána nem hagyja aludni. A férjem pedig az éjszakába nyúló fegyelmezés után elaludt reggel, és nem ébredt fel időben. Persze, ilyenkor övé a prioritás, a legfontosabb, hogy beérjen a munkahelyére, ezért csendes feszültséggel kerülgette a veszekedő triónkat a gyerekekkel. Ők persze csak azért is a lehető leglassabban csináltak mindent, hiába tártam eléjük a szörnyű igazságot, miszerint nincs olyan verzió, hogy ne indulnánk el ma reggel, hiába húzzák az időt. Persze, később egyszerre tódultunk a két négyzetméteres fürdőszobába, ahol aztán végleg kiborult a bili. Amikor mérgesek vagyunk egymásra, nem tud elég nagy lenni a hely.

Keserű nevetéssel beírom, hogy azért veszekedtem velük, mert kicsi a lakásunk. Enter

– Miért?

Villan fel újra a kezdőoldal. Mérgesen szusszantok egyet, nem bánnám, ha túllépnénk már végre ezen. Türelmetlenül, többször is félreütve gépelem: mert nincs pénzünk nagyobbra. Enter

– Miért?

MERT A NAGY LAKÁS SOKBA KERÜL! Vicsorogva csapkodom a klaviatúrát, aztán mégis kitörlöm, mert nem akarom megadni azt az örömöt a gépnek, hogy felbosszantson. A gépnek… ez csak egy hülye gép. Ez csak egy játék.

Lecsillapodok végre, csak azért is kiderítem, mi lesz ennek a vége. Miért is nincs pénzünk nagyobb lakásra? Mert nem elég a fizetésünk. Gyakorlatilag a férjem fizetéséből élünk, az enyém gyötrelmesen kevés. Így jár, aki harminc évig álmodozik, hogy majd valami lesz belőle, aztán egy nagy túró – semmi sem lesz. Csak egy századik kiskosztümös, szürke kisegér a tömött metrón.

A játék választ vár. Megkapja: azért nincs elég pénzünk, mert nem szeretem a munkám. Enter

– Miért?

Mert nem erre vágytam, te mocsok, azért! Mert amikor törtetnem kellett volna, sokat ígérő álmokat kergettem. Aztán meg jöttek a gyerekek, családunk lett… Mondjuk, őket be nem cserélném semmilyen fizetésért. Jó lenne inkább csak otthon lenni… Szöszmötölni, vásárolgatni, főzni, kivasalgatni a férjem ingeit, kihegyezni a gyerekek ceruzáit, megvarrogatni a lyukas térdű nacikat.

Magam is meglepődök, mikor begépelem a választ: otthont akarok teremteni. Enter

– Miért?

Ezen már nem lepődök meg annyira. Mert úgy érzem, az a dolgom, nem pedig ez. Otthon kéne lennem, és azoknak az embereknek a hasfájásaival törődni, akiket szeretek, akik szeretnek. Jelenleg kimerül annyiban a törődés, hogy mindenért veszekszem velük, hajtom őket nap mint nap, mint az ökröket, hogy gyerünk, csinálják a dolgukat, különben lesz nemulass! Milyen felnőtt lesz belőled, ha most szétrúgod a cipőidet?! Mi lesz veled, ha nem tudsz összeadni, osztani, gyököt vonni, és logaritmizálni egyetlen másodperc alatt?! Mégis mi lesz belőled, ha ostoba firkálgatással töltöd az értékes idődet?!

Hogy fogalmazzam meg ezt ostoba gépnek egyetlen mondatban?

Azért akarok otthon lenni, mert aggódom a családomért.

Ez igaz vajon? Dühöt szül az aggodalom? Feljogosít engem az aggodalom arra, hogy állandóan ostorozzam őket?

Végül egy szomorú mondatot írok be szemlesütve: mert úgy érzem, rossz anya vagyok. Enter

A gép könyörtelen, már számítok a kérdésre, mégis érzékenyen érint:

– Miért?

Mert túl sokat bántom őket.

Ezt is kitörlöm, nehogy azt higgyék, fizikai bántásra gondolok, és verem őket megállás nélkül. Azonnal megjelenne a fekete ruhás kommandó, engem elvinne az ördög, a gyerekeimet pedig a gyámügy.

Hát, akkor miért is akadtam ki tegnap… Nem akartak hazajönni a játszótérről, nyilván jól érezték magukat ott – ezért kár volt őket hibáztatni, hiszen gyerekek, a játszin a helyük, nem pedig otthon, estig az íróasztal fölött görnyedezve. Hosszas győzködés és alkudozás, valamint némi vita után azért kicibáltam őket onnan, amit úgy büntettek, hogy végigbalhézták a kilométeres sort az ábécében. Alapvetően ez sem nyugtatott meg.

Otthon meg a nagyobbik ledobta a táskát, lerúgta a cipőt, és nekiállt rajzolni. A kicsinek persze segíteni kellett, mert csak az oviban képes egyedül öltözni, itthon ki kell őt szolgálni akkor is, ha a fülemen is mázsás cucc lóg, mint tegnap este. Aztán a kicsi ordított, mert átesett a fiam szétdobált cipőin. Aztán a nagy ordított, mert a kicsit széttúrta az iskolatáskáját, amit az út közepére dobva ott hagyott szabad prédának. Aztán én ordítottam, hogy ne maradjak ki a sorból.

Nos, ez egy mondatban? Egyszerű: azért veszekszem velük, mert sosem azt csinálják, amit kéne. Enter

Elhúzom a szám, mikor felbukkan a kérdés:

– Miért?

Mert senki sem szereti, ha olyan dolgokat kell csinálnia, amihez nincs kedve. A gyerekeknek is. A férjemnek is. Nekem is. Egész nap csak rohangálunk, mint pók a falon, minden fut a dolga után. Még a kis ovisnak is egy csomó mindent észben kell tartania, nehéz feladatokkal kell megküzdenie. Hogy az iskolás fiamat ne is említsem…

Hosszasan elmerengek a mai nehéz életű iskolás gyerekek problémái fölött, arra eszmélek, hogy a kollégám a bokszom előtt áll, és vadul integet.

– Egy órája integetek itt neked! – méltatlankodik.

– Miért? – kérdezem tőle bambán, hiszen fejben még a nem megfelelő iskolarendszernél tartok.

– Te vagy az egyetlen, aki még akkor is képes dolgozni, ha nincs itt a főni! – Megállom, hogy ne nyerítsek fel hangosan. Ő persze onnan nem látja, min ügyködöm. Fejével kifelé intve folytatja – Lemegyünk ide a sarki bárba, nem jössz velünk? Ünnepelünk!

– Miért? – nézek fel rá kíváncsian. Lemaradtam valamiről?

– Holnap lesz a szülinapom! – jelenti be ünnepélyesen, én pedig kötelességtudóan gratulálok neki, de kimentem magam, hiszen még be kell fejeznem valamit.

Be is akarom fejezni, ha már elkezdtem.

Szóval, ott tartottunk, a virtuális pszichiáterem és én, hogy miért nem csinálják a családtagok sosem azt, amit kéne.

Erre csak ennyit tudok nyögni: mert túl sok a kötelességünk. Enter

– Miért?

Persze. Miért.

Mert túl sok az elvárás, aminek meg kell felelnünk. Enter

– Miért?

Mert ha nem felelünk meg, az rossz érzés. Enter

– Miért?

Csak.

Nem tudom. Senki sem szereti, ha valami nem sikerül. Senki se szereti, ha leszidják – engem is nemrég dorgáltak meg, én sem lettem boldog tőle. Pedig ez csak a főnököm… a gyerekeimet a tulajdon anyjuk gyötörte ma reggel, a férjemet a felesége küldte el a csudába az útból. Te jó ég! Az tényleg én voltam? Szégyellem magam… Miért is akarnánk megfelelni a másiknak? Miért is akarok jobb lenni?

Már írom is: mert boldoggá akarom tenni a családomat. Enter

– Miért?

Érkezik a kérdés, valamiért sejtettem, hogy ez következik. Elég kiszámítható barátot szereztem… A válaszon viszont nem gondolkodom egyetlen másodpercet sem, hiszen ez a világ legegyszerűbb dolga: mert mindennél jobban szeretem őket. Lecsapom az Entert, közben a bokszomat ellepő családi képekre, és a gyerekek rajzaira téved a tekintetem. Anyák napi tenyérlenyomatokra, házassági évfordulós képeslapokra, iskolás gyermekem első, segítség nélkül írott üzenetére: SZEЯETLEK AYNUCI. Könnyek futják el a szemem, sürgető kényszert érzek, hogy alaposan megölelgessem a családom, és agyonpuszilgassam őket. Most veszem csak észre, hogy a kurzor még mindig türelmesen várja a válaszom.

– Miért?

Mert úgy jók, ahogy vannak. Mert hibátlannak látom őket. Mert itt vannak nekem, és értelmet adnak az életemnek. Mert velük nem érzem magam századik szürke kisegérnek, mert különlegessé tesznek engem. Enter

Lassan sejtem, mire ment ki ez az egész, úgyhogy az összes választ beírom, hadd válasszon magának ez a csalafinta játék egyet, amelyik neki a legjobban tetszik.

Jön is az automatikus miértje, de ezt írom neki: most pedig itt hagylak. Enter

– Miért?

Mert megyek a gyerekekért, aztán megyünk haza, és sütünk valami finomat. Aztán játszunk. Aztán este összebújva mesét fogunk olvasni. Enter

– Miért?

Mert az ígérted, fél óra alatt végzünk, és én végeztem is. Most menj, és tegyél helyre valaki mást! Enter

Nem várom meg a következő miértet, kilépek gyorsan. Keressen csak magának Miért Doki új pácienst. Padlógázzal tépek az iskolához, megállok egy sarokkal arrébb, ahogy a paktumban áll, hiszen olyan ciki, ha az embert az anyucija fuvarozza. Meghallgatom a jól sikerült dolgozat történetét, és gratulálok a sikeres kosármeccsen hajigált rekordmennyiségű ponthoz. Ügyes gyerek ez!

Aztán nyomás az ovihoz, ahol megcsodálom a barkácsszobában külön nekem készített két összeragasztott gyógyszeresdobozt pirosra festve, a maszatos ragasztós falevélképet, és a saját kezűleg cafatokra vágott papírfecniket. Hűha! Ez volt aztán a nagy meló!

A férjem már otthon ügyködik, mert korábban végzett az értekezletén, ami bonyodalmas volt ugyan, de azért végén eredményesnek könyveli el.

Hogy nekem milyen napom volt? Vonogatom a vállam, aztán halkan válaszolok.

– Rossz is, jó is. De azért a végén eredményes.