Lengyel Gábor: Moszkvai varázs

Fanfiction kicsit másképp - regény: Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

A kihallgatás órák óta tartott, és Mása már igencsak szabadult volna. Kint teljesen besötétedett. Amikor bekísérték ebbe a levegőtlen kis szobába, keze-lába remegett, de kezdeti szorongása fokozatosan oldódott, végül el is múlt. Sokan rettegnek mostanság a szervektől, mindenfélét pusmognak durvaságról, embertelen módszerekről, meg még annál is rosszabbról, hát ezekből a híresztelésekből, úgy tűnik, egyetlen szó sem igaz. Azok fontoskodnak, akiknek valami van a fülük mögött. A tisztességes, dolgozó embernek nincs mitől tartania.

– Vegyük át még egyszer a baleset körülményeit – mondta a hivatalnok, aki inkább emlékeztetett figyelmes pszichiáterre, mint rendőrfogalmazóra. Jól szabott, dohánybarna, mellényes öltönyt viselt, nyakkendőt és hófehér inget kézelőgombokkal. Ilyen polgári eleganciával egyre ritkábban lehet találkozni, ezek a fajta ruhadarabok olyannyira kimentek a divatból, hogy nem is lehet kapni őket. A rendőrtisztviselő nem mutatkozott be, de ettől a megbocsátható apróságtól eltekintve rendkívül udvarias volt, időnként fáradt mozdulattal levette a cvikkerét, megdörzsölte a szemét és az orra tövét. Bár egész idő alatt egyszer sem mosolyodott el, barna szemének pillantása együttérző volt, sőt Másának többször is az volt a benyomása, hogy bátorítóan rákacsintott. A fiatal villamosvezetőnőnek szüksége is volt erre a bátorításra, mert a hosszúra nyúlt eljárás és a körülményes jegyzőkönyv-felvétel már-már azt a gyanút erősítette benne, hogy valakik a nyakába akarják varrni a felelősséget a halálos balesetért.

Egy ideje egy másik férfi is jelen volt kihallgatásnál, anélkül lépett a szobába, hogy egyetlen szót szólt volna. Fordítva ült a széken, és vizenyős tekintetével fürkészően nézte Mását. Mintha mindenben az ellentéte lett volna a másik rendőrtisztnek. Feltűnően alacsony volt, Mása azt találgatta, hogy talán még nála is egy fejjel alacsonyabb. Csizmát, buggyos csizmanadrágot és fehér gimnasztyorkát viselt, amelyet fekete bőrszíj fogott össze a derekán.

– Higgye el az elvtárs, már mindent elmondtam töviről hegyire – mondta Mása, szándéka ellenére kissé ingerülten.

– Mit szólna, ha kinyitnám az ablakot, talán jót tesz a memóriájának egy kis friss levegő – ajánlotta a magasabbik, és Mása hálásan bólintott. A tavaszi hőhullám váratlanul tört Moszkvára. Reggel, amikor munkába ment, még hűvös volt a levegő, délutánra viszont már meg lehetett gyulladni. Mása szenvedett a melegtől és a megállíthatatlan verejtékezés velejáróitól. Úgy érezte, hiába törölgeti az arcát és a nyakát a zsebkendőjével, már csatakos a haja, a blúzán bizonyára izzadtságfoltok éktelenkednek, és ez az igényesen öltözött férfi mindezt közvetlen közelről kénytelen szemlélni. Annál meglepőbb volt, hogy a zárt öltöny, a begombolt inggallér és a nyakkendő ellenére az elegáns belügyér egyáltalán nem izzadt, annak sem mutatta semmi jelét, hogy melege lenne. Az elmúlt órák során mindössze egyszer tartottak néhány perc szünetet, hogy Mása kimehessen a mosdóba. Megadóan belekezdett a történetbe megint.

– Hoztam a 10-es járatot a Szadovaja felől. Délután négy lehetett. Bekanyarodtam a Jermolajevszkij utcáról a Malaja Bronnajára. A vágányok itt közvetlenül a Patriarsije Prudi vaskerítése mellett haladnak, és van ott egy forgókereszt is, nehogy valaki a parkból kijövet a villamos elé lépjen. Egyenes ott a pálya, így azonnal észrevettem azt a férfit. Át akart szaladni, de mivel éppen gyorsítottam a kocsival, megállt, hogy visszalépjen a forgókereszt mögé. Aztán egyszer csak hanyattvágódott, mintha jégen csúszott volna el. Rögtön fékeztem, de éppen a villamos elé esett, és azonnal meghalt – foglalta össze Mása lényeget.

A gimnasztyorkás felállt a székről, és most először megszólalt. Kellemetlen, rekedt hangja volt.

– Honnan tudja, hogy azonnal meghalt?

– Viccel az elvtárs? Ott gurult a levágott feje a sínek között! – méltatlankodott Mása – még most is előttem van, amint olyan furcsán néz, a szemüvege ott volt az orra hegyén, de a teste hiányzott, olyan volt, mintha a kövezetből nézett volna kifelé. Vádlóan meredt rám az üveges tekintetével. Rögtön sejtettem, hogy vége van.

– Tudja ki az áldozat? – kérdezte a gyermektermetű tiszt szigorú hangon, és Mását szorongató érzés kerítette hatalmába. Csak nem egy nagykutyát ütött el? Persze, nem ő volt a hibás, ezt a helyszínelő rendőr is egyértelműen megmondta, és minden emberért egyformán kár, legyen az egyszerű munkás, vagy valami nacsalnyik, de a következményeket tekintve azért persze van különbség.

– Sztyepan Alekszandrovics Nyeganovot, az írószövetség tagját, a megbecsült kritikust gázolta halálra, polgártársnő!

Mása fellélegzett. Már attól tartott, valami igazán komoly ember az áldozat. Nézett volna körül az író polgártárs! Még valami figyelmeztető tábla is van ott. Ha író, akkor tudhatna olvasni.

A jólöltözött rendőr a kézzel felvett jegyzőköny egy pontjára mutatott, és odasúgta a másiknak:

– Ez az a rész, Jezsov elvtárs…

A Jezsovnak szólított apró termetű férfi feltette csizmás lábát a székre, a térdére könyökölt, és ingerülten förmedt Mására:

– Hagyjuk már azt a levágott fejet, polgártársnő! Az ilyen részletek minket hidegen hagynak. Ne erről beszéljen, hanem arról, ami minket érdekel! És hogy minket mi érdekel, azt maga pontosan tudja. És mi tudjuk, hogy maga tudja, és maga tudja, hogy mi tudjuk!

Mása komolyan megijedt. Ezek fogást keresnek rajta! Úgy látszik, mégiscsak fontos elvtárs lehetett az a Nyeganov. Ki gondolta volna egy íróról?

– Kérem, én csak egy egyszerű villamosvezető vagyok…

Az öltönyös rendőr megszánta.

– Kér egy kis vizet, polgártársnő?

Mása hálásan bólintott, de a poharat vissza kellett tennie az asztalra, annyira remegett a keze. Nyilván tudnak a grécskáról is! Szofja Nyikolajevna a szembejövő kocsiból átszólt, hogy a Drámai Színház melletti gasztronómba jött friss grécska. Csak egy percre hagyta ott a villamost a megállóban, és csak öt zacskóval vett a grécskából, azt is csak azért, mert a lakótársakra is gondolni kell. Aztán lehet, hogy az az asszony is feljelentette, akit még a télen lelökött a hóba az egyik megállóban, mert az első ajtón akart felszállni. Az emberek fegyelmezetlenek, ahol csak lehet, nyomakodnak, furakodnak, megpróbálnak egy kis előnyhöz jutni, aztán ha rendreutasítják őket, még nekik áll feljebb.

– Arról a választékosan öltözött külföldiről és a cimboráiról beszéljen, akiket a parkban látott korzózni! Azt mondta, egyből gyanúsak voltak magának!

– Én nem mondtam, hogy egyből gyanúsak voltak…

– De gondolta! És mi van a két lábon járó nagy fekete macskával?

Szó ami szó, ilyet még nem pipált, pedig a villamosból sok furcsaságot lát az ember nap mint nap. Próbált ésszerű magyarázatot találni, meggyőzni magát, hogy rosszul látta, de érezte, hogy az igazság egészen más volt. De hát kit érdekelnek az ő megérzései? És kit érdekel az igazság? Valami azt súgta neki, hogy az a dög még bajt hoz rá.

– Nézzék elvtársak… az nem lehet, hogy egy macska akkora legyen, és felegyenesedve járjon, mint egy ember!

– Látta vagy nem látta?

– Láttam… de nem láthattam, tehát nyilván nem láttam.

– Most akkor látta vagy nem látta?

– Akkor inkább nem láttam.

Jezsov lemondóan legyintett, Mása aláírta a vallomását, és végre távozhatott. Hazavitték kocsival. Másának kifejezetten jó véleménye alakult ki a belbiztonsági szervek előzékenységéről.

Mikor felszaladt a harmadikra, Tatjana Szergejevna egy szál köntösben kint állt a lépcsőházban. Hát kiengedtek, hüledezett, és összecsapta a kezét. Mint utóbb kiderült, nemcsak a kommunalka lakói, de az egész ház, sőt nyugodtan kijelenthetjük, a Szadovajáig bezárólag az egész hatalmas háztömb értesült a balesetről, az azt követő fejetlenségről és arról, hogy Mását bevitték a Lubjankán abba a bizonyos épületbe, amelynek kapuján éveken át rengeteg ember lépett be, de csak kevesen jöttek ki. Az ötszobás társbérlet valamennyi lakója azonnal hallani akarta a részleteket.

Mása ragaszkodott ehhez a kommunalkához, annak minden kényelmetlensége ellenére. Fontolgatta ugyan, hogy jelentkezik a metróhoz, komszomolista villamosvezetőként elég nagy eséllyel felvennék. A metró kiemelt beruházás, magnetikus erővel vonzza magához a fiatal szakemberek ezreit. Az a hír járja, hogy a metró dolgozói rövidebb idő alatt jutnak önálló főbérleti lakáshoz. Példának okáért tavalyig velük lakott egy Gurevics nevű hallgatag mélyépítő mérnök, akinek sikerült bekerülnie a Metrosztrojhoz, és valóban hamarosan kapott is lakást, méghozzá ott a környéken. Nemsokra rá viszont azt rebesgették, hogy ezt a Gurevicset egy nap hívatták az igazgatói irodára, ezt követően nem jött haza az építkezésről, és többé nem is került elő. Az ilyen üzemi balesetektől persze egy társbérleti lakóközösség sem képes megvédeni senkit, Mása mégis itt érezte magát biztonságban, és ennek érdekében még a saját, különbejáratú fürdőszobáról is lemondott.

A fürdőszobahasználat volt az a kérdés, amelyben, mint egy gyújtópontban, a kifelé falanszterként összetartó kis közösség valamennyi ellentéte összpontosult. Az ajtót nem lehetett kulcsra zárni, és ez sok kínos félreértés forrása volt. Amikor Mása fürdött vagy hajat mosott, rendszeresen előfordult, hogy Jurij Nyikiforovics rányitott, mert valahogy nem vette észre a kilincsen lógó „Foglalt“ táblácskát. Tatjana Szergejevnát sem zavarta a „Foglalt“ jelzés, megállt az ajtóban egy kis csevelyre, ha éppen mondanivalója volt, és hogy, hogy nem, mindig volt mondanivalója. Jurij Nyikiforovicsot semmilyen érveléssel sem lehetett rávenni, hogy súrolja ki maga után a kádat, Mása pedig, mivel utálta befűteni a hatalmas vörösréz fürdőkályhát, ha csak tehette, letusolt a munkahelyén, a remízben. A fürdőszobával kapcsolatban mindenkinek mindenkihez volt egy-két keresetlen szava. Az egyetlen kivételt Seremetyeva grófnő képviselte. Az idős hölgy, aki a Seremetyevek negyvenszobás palotájában látta meg a napvilágot, és akinek nagybátyja a cári időkben Moszkva polgármestere volt, zokszó nélkül takarította a fürdőszobát mások után is. Noblesse oblige.

Mása élménybeszámolójára Jurij Nyikiforovics szobájában kerítettek sort, mivel ebben helyiségben alig volt néhány bútordarab, és így mindenki kényelmesen elfért. Az egyetlen széket Seremetyeva grófnőnek engedték át, aki csavarókkal a hajában, egyenes háttal, olyan méltósággal ült, ahogyan csak egy főrendű hölgy tud ülni. A Maszlov házaspár, Tatjana Szergejevna és a férje, Iván Konsztantyinovics a kimustrált tábori ágyon helyezkedett el, amelynek lábai petróleummal töltött konzervdobozokban álltak, néma és szagos tanúiként annak a heroikus, de teljességgel kilátástalan harcnak, amelyet Jurij Nyikiforovics vívott a poloskákkal. Mása az ágy fejénél álló éjjeliszekrényen kuporgott, az ott talált csörgőórát a kezében tartva. Jurij Nyikiforovics maga az ablakpárkányra telepedett. Feje felett a faltól falig kifeszített spárgán száradó férfifehérnemű lógott egy sor óarany csillogású szárított hal társaságában. Jurij Nyikiforovics olyan becsben tartotta a hiánycikknek számító sziljotkát, mintha valóban aranyhal lenne. Láthatóan nem zavarta, hogy halszagú lesz az alsóneműje, esetleg gatyaszaga lesz a sziljotkának, vagy ami a legvalószínűbb, petróleumszaga lesz mindkettőnek.

A mindig zárkózott Anatolij Alekszejevics Adamov összefont karral állt a sarokban. Magas volt, szikár, sötét haja a halántékán már őszbe fordult. A már nem annyira fiatal orvos most is szomorúnak és magányosnak tűnt. Azt rebesgették, hogy az októberi forradalmat követő vérzivataros időkben elvesztette a családját. Mása sejtette, hogy a férfi gyengéd érzelmeket táplál iránta, de ezt eddig egyetlen szóval sem árulta el, pedig a lány alig várta, hogy igent mondhasson. A romantikus vallomásra számtalan alkalom adódott volna, Anatolij Alekszejevics azonban kitartóan hallgatott, Mása pedig nem mert nyíltan kezdeményezni.

El kellett mondania a nap eseményeit elejétől végéig.

– Jezsov, Jezsov, ismételgette Iván Konsztantyinovics, ismerős nekem ez a név valahonnan… de nem tudom hova tenni.

– Miért, a fekete macskát, amelyik a két hátsó lábán sétált a Patriarsie Prudin, azt tudja hova tenni? Másenyka, túl élénk a fantáziád… Tolja, ez a te hibád! - Jurij Nyikiforovics az orvosra kacsintott, és kajánul elvigyorodott.

– Talán csak egy látomás volt, kedves Marija Alekszandrova – jegyezte meg csendesen a grófnő, aki még a fiatal lányt is tisztelte annyira, hogy nem tegezte – hiszen illúziók csapdájában élünk. Én is sokszor hiszem azt, hogy amit látunk, nem a realitás, csak egy fata morgana, a valóság valamiféle visszatükröződése a képzeletünkben.

– Miért képzelődnénk? Nálunk itt, Moszkvában nap mint nap megtörténik a lehetetlen – sietett Mása segítségére Adamov. – Illetve, akarom mondani, amiről korábban azt gondoltuk, hogy kizárt, hogy nem lehetséges, egyszer csak megtörténik – hirtelen megakadt és elhallgatott. – Nyilván valami bűvész volt az idomított kandúrjával. Biztos, hogy külföldi volt?

– Annak kellett lennie – erősködött Mása. – Csupa olyan elegáns ruhadarab volt rajta, amilyeneket még életemben nem láttam. Ha nem külföldi volna, nem merne így mutatkozni. És nemcsak arról van szó, hogy a macska két lábon járt. Az a kandúr akkora volt, mint egy ember…

– Talán tényleg ember volt, macskajelmezben. – Jurij Nyikiforovics makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy bármilyen furcsaságra ésszerű magyarázatot találjon.

– Minden csoda három napig tart – legyintett Iván Konsztantyinovics. – Majd csak megszokjuk azt is, hogy külföldiek és két lábon járó óriási macskák sétafikálnak Moszkva utcáin. Megértünk már különb dolgokat is. Másenyka, én elhiszem a maga történetét az első szótól az utolsóig.

Egy-kettőre megterítettek, Mása általános üdvrivalgás közepette kiosztotta a Lubjankát is megjárt grécskát, Adamov hozott egy vekni fekete kenyeret, Maszlovék szereztek felvágottat és sós uborkát, Jurij Nyikiforovics pedig lekapott két sziljotkát a kötélről. Még Seremetyeva grófnő is hozzájárult az ünnepléshez, pedig ő olyan szegény volt, mint a templom egere. Áthozta a történelem viharait átvészelt, és különleges alkalmakra tartogatott süteményes készletet, így a vajaskenyeret, sós uborkát és a szárított halat a szentpétervári cári porcelánmanufaktúra híres kobaltkék hálómintás tányérjairól fogyasztották el. Ittak Mása különös hazatérésére, a férfiak vodkával koccintottak, a hölgyek teát fogyasztottak lekvárral és egy csepp grúz portvejnnel. Mása, miközben lábával harangozott az éjjeliszekrényen, elábrándozott.

– Mennyi elképzelhetetlen dolog történik meg velünk! Valakinek meg kellene írnia a mindennapjainkat!

– Hogy milyen prímán és boldogan élünk, hogy mennyi minden épül a dolgozó nép áldozatos munkája nyomán. Hogy nálunk legfőbb érték az ember, hogy a mi társadalmunk alapja a munka, hiszen végre megszűnt az embernek ember általi kizsákmányolása – jegyezte meg sötéten Jurij Nyikiforovics.

Rágyújtott egy Belomorkanal márkájú kartonszipkás cigarettára, és kiült az ablakba.

– A kocsi, amin hazahoztak, Másenyka, még mindig itt áll a ház előtt. Furcsa. Fekete autóval nem hozni szoktak, hanem vinni – tette hozzá, és mindannyian elhallgattak egy pillanatra, mert nyugtalanította őket az újabb megmagyarázhatatlan, a törvényszerűnek ellentmondó jelenség. Érezték, hogy van valami furcsa és rendkívüli ebben a történetben.

Amikor Mása reggel bement a munkahelyére, a műszakvezető hívatta.

– Magát komoly sokk érte, amikor az az elővigyázatlan polgártárs a motorkocsi elé esett és meghalt. És ahogy meghalt, hát az egészen borzalmas élmény lehetett … a lényeg, hogy maga, Marija Alekszandrovna, ebben a lelkiállapotban nem dolgozhat. Pihenjen, próbáljon megnyugodni. Kikapcsolódásra van szüksége, mielőtt újra utasokat vihet. – Mikor Mása tiltakozni próbált, felfelé bökött a mutatóujjával, és suttogva mondta:

– Szóltak fentről…. Hallgasson rám. Kap három szabadnapot, aztán meglátjuk. Ha a vizsgálat lezárult, újra munkába állhat.

Nem tudott mit kezdeni a hirtelen támadt szabadidejével. A „saját“ járatával hazautazott. Mikor átvágott az udvaron, Pelageja Antonovna, Boszoj tömbbizalmi felesége belekarolt, és izgatottan betuszkolta szolgálati lakásába.

– Jaj, Másenyka! Most szóltak, hogy a Katonai Áruházba gyönyörű selyemharisnyák érkeztek. Állítólag francia import! És éppen most nem tudok elmenni itthonról! – Elkeseredésében majdnem elsírta magát, és sokat sejtetően felfelé bökött a mutatóujjával. – Várnom kell a telefonosokat.

Miután más dolga nem volt, Mása elindult, hogy elintézze a harisnyabeszerzést. Úgy tűnt, a moszkvai nők teljes létszámban felvonultak a Katonai Áruház ostromához. Nyitás után percekkel már ott tolongtak a „Tábori felszerelések“ osztályon, ahol a selyemharisnyákat árulták, ismételten és meggyőzően alátámasztva azt a tudományos megfigyelést, hogy a hírközlés hagyományos formája sokkal olajozottabban működik, mint a lakosság áruellátása. Egy vásárló csak két párat vehetett a francia csodából, és Mása kicsit sajnálta, hogy tovább kell adnia az egyiket. Amikor hazaért, meglepetésére Pelageja Antonovna egyáltalán nem törődött a közelharc árán megszerzett harisnyával, megállíthatatlanul rázta a hisztérikus zokogás. A hüppögésekből Mása nagy nehezen kihámozta, hogy mialatt ő a harisnyákért harcolt, az állambiztonságiak átvizsgálták a lakást, és nagymennyiségű készpénzt, köztük valutát találtak az illemhely mögött egy rejtekhelyen. A nyomozók Pelageja Antonovna férjét és a bankjegykötegeket magukkal vitték.

– Én persze nem tudtam semmiről. Sem-mi-ről! Még életemben nem láttam ilyen pénzt, azt mondták, dollár. Nem nézett ki pénznek, olyan volt, mint az újságpapír. Jaj, Boszoj, Boszoj, hova tetted az eszed! Mondtam annak a szerencsétlennek, hogy inkább mindent valljon be. – Pelageja Antonovna jajveszékelt egy sort, időnként látványosan megvonaglott a kétségbeeséstől. – Édes jó istenkém, csak talán megússza… csak nem veszik el a lakást, azt nem teszik, ugye, Másenyka?

– És mit mondott, honnan vannak a dollárok? – kérdezte Mása, de azonnal rájött, hogy a kérdés felesleges volt. Mit is mondhatott Nyikanor Ivanovics szorult helyzetében? Nyilván azt, hogy fogalma sincs…

– Azt mondta, hogy fogalma sincs! Annak a bűvésznek a keze van a dologban! Az maga a sátán! Megkísértette az uramat, az meg elgyengült. Látszik rajta, hogy külföldi a „művész úr“… ha pedig külföldi, akkor miért nem szállodában lakik? Mert kém! Bizonyára ez volt gyanús a szerveknek is – lehalkította a hangját – a telefonszerelők órák óta dolgoznak a lakásában. Ezek a tiszteletjegyek is tőle vannak – Pelageja Antonovna úgy dobta a két színházjegyet az asztalra, mintha tüzes vashoz ért volna. Átok ül rajtuk, Másenyka, én mondom!

Mása megnézte az elátkozott belépőket, és látta, hogy másnapra szólnak a Varietébe. Elkérte a két jegyet. Elhatározta, hogy elhívja Anatolij Adamovot a színházba, ha kell, rámenős lesz, de ezt az alkalmat nem hagyja ki. Meglepetésére az orvos nem kérette magát, sőt, örült a lehetőségnek.

– Nagy érdeklődéssel várt bemutató – jegyezte meg elismerően – nekem nem sikerült jegyet szereznem rá. Ezek a tiszteletjegyek pedig az első sorba szólnak – hamiskásan a lányra mosolygott. – Másenyka, magának, úgy látszik, egészen különleges kapcsolatai vannak. Most már értem, miért kellett meghalnia Nyeganovnak. Nem akart magának színházjegyet szerezni…

A szünet előtti első rész alatt, amelyben a Varietészínház hagyományos és elég lapos esztrádműsorral boldogította a nézőket, fél ház volt, egész sorok ordítottak az ürességtől. A közönséget egyértelműen a nagy felhajtással beharangozott külföldi illúzionista fellépése érdekelte. Mása számára azonban ez a színházi est Adamov doktorról szólt. A különleges alkalmakra tartogatott kosztümjét vette fel, amelyet nemrégiben varratott az egyik kollégájával. A forgalmistának szabósága volt a forrradalom előtt, és most megbízható kuncsaftoknak feketén dolgozott. Mása hónapokat várt a ruhára, de végül meg volt elégedve az eredménnyel. A vadonatúj francia harisnyákban határozottan formásabbnak látta lábait és reménykedett benne, hogy csillogó zöld szeme, – az egyetlen, amit szépnek tartott saját magán – a leengedett bronzvörös haja, divatos ruhája és persze vidám, közvetlen természete végre leveszi a túlságosan tartozkodó orvost a lábáról.

A szünetben feltűnően megszaporodott közönség megrohamozta a büfét. Bizonyos dolgokat csak a színházakban lehetett kapni Moszkvában, például kaviáros vagy lazacos szendvicset, esetleg gombakrémes pirogot. Sokan csak a büfé jelentette kulináris élvezetért jártak színházba vagy operába. Adamov elnézte a pultnál tolakodó új embertípust, amint a kultúra iránti csillapíthatatlan éhségét ezen ritkaságszámba menő hidegkonyhai különlegességekkel csillapítja. Az orvos elviharzott, hogy szerezzen valamit, de frissítők helyett egy szikár, hátrafésült hajú, középkorú férfivel tért vissza.

– Másenyka, bemutatom egyik legjobb barátomat, Mihail Afanaszjevics Bulgakovot. Misával együtt jártunk az orvosira Kijevben. Ha valaki, Misa meg tudja írni az életünket itt Moszkvában, és persze a maga „látomását“ is.

A Bulgakov nevű férfi kicsit meghajolt, és mindkét kezével megfogta Mása kezét.

– Igazából egyfolytában azt írom – mondta komolyan.

Mása nem értette.

– Most orvos, vagy író, Mihail Afanaszjevics?

– Kijev, ahogy mi ismertük, nem létezik többé, igaz Tolja? – mondta és fanyarul elmosolyodott. – Én már régen nem praktizálok, a Drámai Színháznál vagyok segédrendező. Irogatok ezt-azt, bár úgy tűnik, hiábavaló erőlködés, a munkám nem felel meg az úgynevezett közízlésnek.

– Mása, hogy úgy mondjam, részese volt egy balesetnek. Ő vezette azt a villamost, amely elgázolta Nyeganovot. De ez nem minden. Közvetlenül a baleset előtt látott egy elegáns, valószínűleg külföldi férfit és egy két lábon járó, embermagasságú fekete macskát, amint a Patriarsije Prudin sétálgattak. Másának az a rögeszméje, hogy közük volt a balesethez, mások szerint csak látomása volt. Valami rejtélynek kell itt lennie, mert maga Jezsov hallgatta ki az ügyben.

– Érdekel a látomása, Mása… már elnézést kérek, hogy viccelődöm a nevével. Alkalomadtán szánjon rám néhány órát, és mesélje el a történetet. Dolgozom valamin, amibe tökéletesen illeszkedik a maga esete.

Amint a bűvész a színpadra lépett, Másában meghűlt a vér. Ugyanaz a férfi volt, akit a parkban látott a kandúrjával. Az illúzionista tökéletesen, akcentus nélkül beszélt oroszul. Ez úgy külföldi, ahogy én, gondolta Mása, és nem értette, miért híresztelik széltében-hosszában, hogy a művész nem közönséges helybéli halandó. Talán a ruhája miatt, találgatta Mása. A férfi elképesztően elegáns frakkot viselt, egy olyan öltözetet, amelyet a lány addig csak képeken látott.

A műsor néhány szokványos kártyatrükkel és kendőcsomózási mutatvánnyal indult. Ekkor felment egy függöny, a színpad teljes hosszában tükörfal húzódott, előtte a ruhaüzletekben használatos fém állványokkal. Az állványok nikkelezett keresztrúdjain fogasok lógtak. Valamennyi fogas üres volt.

– Nos, ez itt egy átlagos moszkvai áruház női konfekció részlege, ahogy megszoktuk – mondta a bűvész, és színpadias mozdulattal az üres vállfákra mutatott. A közönség soraiból elvétve kuncogás hallatszott. – De vajon helyes ez? ĺgy kell ennek lennie? – tette fel a kérdést a maestro. Néhány bátortalan női nem-et lehetett hallani a nézőtérről, de egy öblös férfihang is beleszólt, hogy „abszolúte nem“.

– Ott, ahol a valóság nem elég szép, csak a varázslat segít. A mágiában nincsenek lehetetlenek – kiáltotta, és lassan egy kereken gördülő, széles paravánt húzott el az üres állványok előtt. Amerre a paraván elhaladt, a fogasok megteltek a lefinomabb, legelegánsabb, legutolsó divat szerint készült kosztümökkel, kabátokkal, szoknyákkal, ruhákkal. A nézők hitetlenkedő tekintete előtt olyan kreációk sorakoztak, amelyek a párizsi divatszalonokban is megállták volna a helyüket. Mása az első sorból még a kelmék mintázatát is ki tudta venni, és megállapította, hogy ilyen lenyűgözően szép darabokat még életében nem látott.

– Parancsoljanak, a párizsi divat remekei – jelentette a bűvész, és a közönség sorain moraj futott végig, majd kitört a taps.

– Szemfényvesztés! – kiáltotta az iménti öblös férfihang – optikai csalás!

– Talán csalódást akart mondani - jegyezte meg egy másik férfinéző – de hogy ilyen nincs, az egyszer biztos.

A maestro arrafelé fordult, ahonnan a hang jött.

– Nem csalás, nem ámítás. Miért ne lenne lehetséges mindez nálunk, itt Moszkvában is? Aki nem hiszi, felpróbálhatja. Tessék, hölgyek, tessék, lehet próbálni.

Csend lett, senki nem jelentkezett.

– Aki felveszi, akár el is viheti – jelentette ki a maestro.

Egy termetes asszonyság megindult a színpad felé.

– Na, ezt kipróbálom – mondta elszántan.

A dáma egy darabig válogatott a ruhák között, végül beállt a paraván mögé. Levetett ruhadarabjait feldobta a paraván szélére, és egy perc múlva előjött egy rendkívül mutatós bordó selyemruhában. A hatás nem maradt el, nyugtalanság lett úrrá a nézőtéren. Egyre több asszony indult meg a színpad felé. Mása is megmozdult egy pillantra, de Adamov finoman lefogta a karját.

– Maradjon!

Mása megremegett, mert a férfi nem húzta vissza a kezét. Ujjaik egymásba fonódtak. Mása lehunyta a szemét, az érintés kellemes ingere hullámokban futott végig a gerincén. Abban a pillanatban veszekedés, lökdösődés hallatszott a színfalak mögül. A lábdobogás és a kiabálás olyan hangos volt, hogy a műsor félbeszakadt, és a nézők a bűvésszel együtt értetlenül bámultak a tükörfalra, amely mögül a szóváltás hallatszott. A paraván egyszer csak ledőlt, és láthatóvá vált, amint két díszletmunkás dulakodik a jó erőben levő matrónával, és elszántan megpróbálja megakadályozni, hogy elhagyja a színpadot. A asszonyság azonban felháborodva tiltakozott:

– Akkor se adom! Ez már az enyém!

Az egyik férfi közben észrevette, hogy a közönség mindent lát, és hasát fogja a kárörvendő röhögéstől. A nézőtér felé fordult, széttárta a karját, és mintha elnézést kérne, közölte:

– Nem akarja visszaadni a ruhát!

Az asszony megpróbálta kihasználni, hogy a két férfi figyelme egy pillanatra nem rá irányul, és megpróbált elillanni, azonban az egyik pasas utánakapott és visszarántotta. A gyönyörű selyemruha olyan reccsenéssel hasadt szét, hogy a színház legtávolabbi sarkában is hallották. A termetes hölgy ott állt a rivaldafényben egy szál fehérneműben, a közönség legnagyobb gaudiumára.

A színházban elszabadult a pokol. Az ügyelők fejetlenül rohangáltak, a félpucér asszonyság fejhangon rikoltozott, az általános felfordulást kihasználva a közönség soraiból többen megpróbálták a színpadon rögtönzött divatszalon modelljeit észrevétlenül magukévá tenni. Valahonnan néhány rendőr is előkerült, felrohantak a színpadra intézkedni, de csak tovább növelték a zűrzavart. Először váratlanul lehullott, majd ugyanolyan hirtelenséggel újra felment a függöny.

Az előadást félbeszakították, a számot másnapra levették a műsorról, sőt egy időre a színház is bezárt. A mágus eltűnt, senki sem látta többé. A gondos hírzárlat ellenére a botrányba fulladt előadás híre gyorsan terjedt, és a moszkvaiak suttogva, szájuk elé tartott kézzel még hetekig beszéltek az esetről. A legtöbb embert az foglalkoztatta, hogy mi lett a kellékként használt divatos modellekkel. A kavarodásban szinte az összes ruhakölteménynek lába kelt, ezek a gondos nyomozás ellenére sem kerültek elő.

Néhány héttel a botrányos eset után Mása, Adamov társaságában felkereste Mihail Bulgakovot.

– Teljes a boldogság, gyerekek?

Mása zavarba jött és elpirult. Adamov mosolyogva válaszolt.

– A lehető legteljesebb. Egy komszomolista munkásnő és egy dekadens osztályidegen boldogsága.

Mása mérgesen közbevágott:

– Tolik, ne kezd már megint! Beszéljünk másról. Azért az a színházi botrány… szórakoztatóbb volt, mint maga az előadás! Micsoda szerencse, hogy részesei voltunk! Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el!

– Hogy visongott az az éltes dáma a színpadon egy szál kombinéban!

– A rendőrök összevissza kiabáltak, meg föl-alá rohangáltak, mint a megkergült egerek!

Ellenállhatatlanul tört ki belőlük a nevetés.

– A ruhákat állítólag mind ellopták!

Az író elkomolyodott és rágyújtott.

– Az ember csak ember marad, sosem tagadja meg önnön természetét. Csak Jézus volt mentes az irigységtől, a kapzsiság és mohóság kísértésétől. Meg is feszítették. Mindenesetre rendkívül tanulságos volt nézni, ahogy az előre pontosan megtervezett, hatásvadász jelenet kicsúszott az ellenőrzés alól.

– Kisiklott mint a villamos!

– Látja Marija Alekszandrovna, ez a színház csalóka varázsa. Véres tragédia, tévedések vígjátéka, balladai félhomály és csillogás, megcsalt és beteljesült szerelem. Színház az egész világ, mondta Viljam Dzsonovics, és teljesen igaza volt. Pedig nem is adatott meg neki a kiváltság, hogy ismerje a mi csillogó, szocialista fővárosunkat. Kívülről nézzük a saját sorsunkat, nevetünk rajta, és észre sem vesszük, hogy mindez a mi életünk, minden rólunk szól. Aztán mire feleszmélünk, vége az előadásnak.

Mása elábrándozott.

– Hatvan vagy nyolcvan év múltán senki sem fogja tudni, milyen is volt a mi életünk itt Moszkvában, 1936-ban. Senki nem fog emlékezni, hogy milyen vidám, milyen különleges, milyen mozgalmas idők voltak ezek! Szerényen éltünk, de boldogan. Kedves Mester… Mihail Afanaszjevics, kérem, írja meg az életünket!

– Megírom – mondta az író a szokott fanyar mosolyával – tartozom vele magunknak, és az utókornak.