Zakariás Cecília: A vázlatfüzeten túl

kép: Magic by geonebieridze

Egy napsütéses szombat reggel tökéletesen el tud feledtetni minden kötelességet, az esszéírással és a mosogatnivalóval együtt. Zinka is csak a gyönyörű fényviszonyokra gondolt, és elhatározta, ma végre a főtéri szökőkút előtti padon ülve fog zavartalanul rajzolni. Úgy vélte, jobb minél előbb elindulni, hisz a belváros ódon épületei sem fognak örökké ott állni. A buszmegálló felé sétálva a felhőtlen eget kémlelte, és majdnem el is mosolyodott. Csak a hirtelen feltámadt szél zavarta, ami folyton arcába fújta kócos halványbarna haját. Kicsit szorosabban fogta vázlatfüzetét, és még egyszer leellenőrizte, tényleg elhozta-e a megfelelő ceruzákat.

A belvárosban már leszegett fejjel sietett a megszokott padhoz. Csak a tavalyi burkolás óta elszabaduló utcaköveket és ócska bőrcipőjét látta, fejében viszont már a tervezett kép kezdett összeállni. Elővette vázlatfüzetét, és nekilátott. Egyre csak szaporodtak a vonalak, melyek lassan kezdtek a szemközti épületre hasonlítani. Valami mégis megzavarta az alkotásban.

– Zinka! Azt hittem, ilyenkor már az állomáson leszel! –összerezzent és felkapta fejét. Egyik szaktársa állt előtte, aki alacsony termete és szelídnek tűnő kék szemei ellenére most is igen tekintélyparancsolónak hatott.

– Itt rajzolgatsz, mikor mindjárt indulnunk kéne? –Semmiképp sem tudott rájönni, mit szeretne tőle a lány, akit különösebben nem is ismert.

– Szia, Ili! Nem tudom, miről…

– De hát megígérted, hogy ezen a szombaton segítesz festeni!

– Festeni, nézd, szoktam rajzolni, de a festés az más.

– Szobafestésre gondolok! – Förmedt rá Ilona, aztán kikapta a vázlatfüzetet a meglepett lány kezéből, és karjánál fogva felhúzta a padról. – Gyere, nem akarok miattad elkésni!

Ezernyi lehetséges ok suhant át Zinka fején, de aztán eszébe jutott. Két hete egy csoporttársa mutatta be őt az egy évfolyammal fiatalabb Ilonának, mert szüksége volt egy tanulmányra a prezentációjához. Csak ő tudta, honnan kell illegálisan letölteni. Mindent megígért a lánynak, csak jusson hozzá az anyaghoz, még azt is, hogy segít kifesteni az unokatestvére házát. De ahogy végigsiettek a belvároson, elhagyva a köztereket és házakat, amikkel ma Zinkának még terve volt, egyáltalán nem akarta, hogy épp most hajtsák be rajta adósságát.

– Öltözhettél volna kicsit máshogy is, tényleg ezt a kardigánt akarod összekoszolni? – Zinka inkább elengedte füle mellett a megjegyzést. Ilona mindenkivel jóban van, ő a társaság lelke, és ha most nem megy bele a játékba, biztos gyorsan elterjed róla valami rossz hír, illetve az október végi Halloween partiról is lemondhat. Tehát úgy csinált, mintha ő is tudná, miért és merre mennek.

– De pontosan hol is lakik az unokatestvéred? – Kérdezte, mikor Ilona ráült a végállomásnál húzódó fémkorlátra.

– Nyugi, csak fél órára innen a külváros végén – a napsütéstől hunyorogva nézte, hogy jön-e már a busz. A késés miatt Zinka még reménykedett, hátha történik valami, és mégse tudnak kimenni. Semmi kedve falat festeni csak azért, mert elfelejtette kimagyarázni magát a szívességet érintően. De a köhögő Ikarusz csak beért. Felszálltak, és Zinka igyekezett túltenni magát hirtelen jött tengeribetegségén, amit pusztán az izgalom okozott. Ilona nem szólt hozzá az út alatt, hanem szakadatlanul telefonját bámulta.

Mikor leszálltak, nem úgy tűnt, mintha még a városban lennének. Pár családi ház állt a végállomás közelében. Elindultak a jobbra kanyarodó földúton, ahol évek óta felújításra szoruló viskók ritka sora mellett haladtak el. Ilona elrakta telefonját és kedélyes csevegésbe kezdett, mintha fel akarná vidítani a szorongó lányt. Zinka levette fakó sárga kardigánját, és lesöpört róla pár apró bogarat. Sokkal melegebb volt, mint az szeptember végén megszokott.

Aztán egy kisebb, kopottas házhoz értek az utca végén. Ilona megállt, és belökte a kaput, amit nem zártak.

– Itt lakik – közölte szaktársa – de csak pár hónapja, a nagybátyjától örökölte a házat.

Zinka félve ment be az eléjük szaladó magabiztosan ugató kutya miatt. Az omladozó vakolatú ház bejárati ajtaját sűrű borostyán szegélyezte, és egy régi motor volt a falnak támasztva.

– Helló, itt vagyok! – Ilona határozottan lépett be a nyikorgó bejárati ajtón. Az előszobából a konyhába sietett, magával húzva Zinkát. A kis ebédlőasztalt szinte teljesen elfoglalta egy régi számítógép, ami mögött egy sápadt fiú ült.

– Meghoztam! – Kiáltott fel Ilona köszönés helyett. A fiú összerezzent, és egy pillanatra felemelte fejét.

– Jó – aztán ismét csak a képernyőt bámulta. Zinka értetlenül nézett egyikről a másikra.

– Szóval magatokra hagylak titeket. Jó festést kívánok!

– Azt hittem, közösen festünk – lepődött meg Zinka.

– Majd valamikor visszajövök, de az is lehet, hogy nem. Sürgősen alapoznunk kell a ma esti házibulira.

– De…

– Zimka, azt mondtad, segítesz és számíthatok rád a szívességért cserébe – Ilona kérlelően nézett a lányra. – Jó munkát, és Gede, kösz a motort. Zinka már nem is szólt semmit, ahogy szaktársa kiviharzott. Motorzúgást hallott, majd becsapódott a kapu.

– Jól van, bemutatkozásra már nincs szükség – állapította meg Gede, miközben kikapcsolta a számítógépet. Ezt most bepakolom a szobába, és elkezdhetjük összetolni a bútorokat. – Zinka ismét az előbbi stratégiát választotta: úgy tett, mintha tudná, mi miért történik, s közben az október végi Halloween parti lebegett szeme előtt, amire reményei szerint Ili majd meghívja ezért.

– Oké – mondta a lány halkan.

A konyha közepére toltak mindent, majd az asztalokra és székekre óriási nejlon fóliát terítettek, amibe belekapott az a nyitott ablakon át érkező szellő. Zinka közben még mindig nem tudta felfogni, hogy került ő ide. Alig több mint egy órája még békésen üldögélt egy belvárosi padon. Rajzolni szeretett volna, mára alkotást tervezett, falakat festeni pedig egyáltalán nem az. Egy utolsó pillanatban letöltött tanulmányért cserébe most itt robotolhat.

A fiú kikeverte a vajszínű festéket és egy festőhengert nyomott a lány kezébe.

– Szóval ebből élsz egyetem mellett? – Kérdezte Gede, és elkezdte a mázolást.

– Tessék? Miből? – Zinka csodálkozva nézett fel a fél fejjel magasabb fiúra, miközben próbálta ellesi a falfestés mikéntjét.

– Miből, hát festésből.

– Csak rajzolni szoktam, de nem pénzért.

– És akkor mi van a szobafestéssel? Neked ez nem valami diákmunka?

– Dehogy! Azért jöttem, mert Ili megkért rá. Pár hete tett nekem egy nagy szívességet. Már régóta megbeszéltük – folytatta erőltetett határozottsággal, – hogy segítek neki kifesteni az unokatestvére konyháját, csak hogy kvittek legyünk. Tehát itt vagyok, de egyébként azt mondta, ő is segíteni fog.

– Mi? De hát, mi nem is vagyunk rokonok. Ili azt mondta, a felújítások miatt többek közt szerez nekem valakit, aki velem együtt kifesti a konyhát, aztán megkapja cserébe a motoromat egy napra.

– Ez kizárt, egyáltalán nem ez a helyzet – Zinka nem vette észre, de már egy ideje csak a padlót takaró újságpapírokra csöpögtette a festéket a hengerről.

– Akkor azt hiszem, mindketten alaposan át lettünk verve – a fiú most először engedett meg magának egy halvány mosolyt. – És akkor, most mi lesz?

Zinkában egy pillanat erejéig felmerült a menekülés lehetősége, de aztán az esetleges partikra és Ilona társaságára gondolt.

– Maradok segíteni.

Nem így tervezte ezt a napot. A jól megszokott belvárosra és a rajzolás örömére gondolt, ehelyett itt mázolja a falat egy teljesen abszurd helyzetben. Jobb lett volna, ha inkább fel se kel ilyen korán, ha le se ült volna arra a padra vázlatot készíteni.

De mire majdnem végeztek a szoba felével, már kifortyogta magát gondolatban. Kezdte megszokni a fiú társaságát, és talán még jobbnak is látta, hogy nem egyedül tölti az egész napot. Kezdett meghittnek tűnni a köztük lévő nagy csend.

– Szóval rajzolsz? – Zinkát hirtelen érte a fiú kérdése.

– Igen, rajzolok.

– Na, és miért? – Úgy tűnt, Gede egyre jobban belelendült a kérdezősködésbe.

– Furcsa, hogy ezt kérdezed. Általában mindig csak arra kíváncsiak, hogy mit – lepődött meg a lány, majd kis habozás után folytatta. – Talán azért rajzolok, mert lenyűgöző, ahogy a fehér semmiben lassan összeállnak a vonalak és kiadnak egy embert, egy virágot, vagy akármit. Persze sok gyakorlás kell hozzá. De akármilyen rossz nap után is le tud nyugtatni.

– Érdekes – a fiú összeráncolta szemöldökét a falat nézve.

– Tudom, egy külső szemlélőnek ez biztos nem hangzik túl életszerűen. Pedig az.

Csendben folytatták a munkát. Miután teljesen végeztek mind a négy fallal és a plafonnal is, Gede egy nagy sóhajtás közepette letette az ecsetet. Egy pillanat erejéig a lány szemébe nézett, majd kiment a házból. Zinka hamarosan követte, miközben nagy ívben kikerülte a nagy csaholó kutyát, a fiú pedig már letelepedett a kert végében lévő fa alá.

– Leülhetsz ám – vetette oda a lánynak. Ő kicsit hezitált, aztán leült a fa alá, megtartva egy tisztes távot. Apró mezei virágok színesítették a magas füvet, amit már régóta nem nyírt senki. Gede fekete ruhájában szürreális látványt nyújtott a természet élénk színei közt. Mindketten hunyorogtak a napsütésben. Zinka elővette egyik szendvicsét táskájából.

– Tulajdonképpen honnan ismeritek egymást Ilivel? – Kérdezte két harapás közt.

– Nem akarod tudni – felelte cinikus hangnemben.

– Kifestettem veled a konyhát, miután a kedves szaktársam gyakorlatilag átvert – fakadt ki, – és még ezt sem tudhatom meg?

– Jól van, ha annyira akarod – hirtelen a lány felé fordult, és bosszúsan tekintett rá. – Látod azt a házat ott messzebb, az út túloldalán? Ilona tavaly decemberig ott lakott a nagymamájával, mielőtt meghalt, és beköltözött a városba. Onnan jött át egyik reggel, mert véletlenül hozzájuk dobtak be egy levelet, ami nekem jött. Akkor, amikor már majdnem vége volt – nagyot sóhajtott, majd folytatta. – Meg akartam ölni magam. Tessék, most már te is tudod. Benyitott a házba, mert nem szoktam zárni, és a padlón talált meg egy közepes méretű vértócsában.

Zinka már rég bánta, hogy megkérdezte, ugyanakkor együtt érzett a fiúval.

– Sajnálom – csak ezt tudta kinyögni elhaló hangon. Mintha szívében már közelebb érezte volna őt magához.

Gede felkelt és a pár méterrel arrébb álló kerítéshez ment. Elkezdte tépkedni a ránőtt gazt, de ez csak pótcselekvés volt. Zinka még mindig a fa alatt ült.

– És végül mi tartott vissza? – Törte meg a csendet.

– Pont, hogy nem tartott vissza semmi – felelte alig hallhatóan.

– De utána.

– Ó, értem – csak pár másodperc hallgatás után folytatta. – Mondhatnék sok mindent, hogy meggondoltam magam a szüleim miatt, vagy azért, amit Ilona tett értem. De egy érzés tartott életben, amire talán csak egy álomból emlékszem.

– Miféle érzés? – Zinka hunyorgott az alacsonyan járó naptól, ahogy a hezitáló fiúra felnézett. Látszott rajta, nehezére esik erről beszélni.

– Az, hogy valaki nagyon szeret, én is nagyon szeretem, érted, aztán átöleljük egymást. És teljesen feloldódunk ebben az érzésben. Az tartott vissza, hogy egyszer megtapasztaljam ezt, és teljesen elmerüljek egy ölelésben.

Zinka csendben ült. Már csak a koraesti tücskök ciripelése és a hamarosan sárguló falevelek susogása hallatszott. Gede fejével a ház felé intett, és elindult. A lány is bement.

– Szép lett – konyhája közepén állva csodálta a tiszta, fehér falakat. – Teljesen más, mint korábban.

– Igen, teljesen más – Zinka a plafont kémlelte, amiről eltűntek a korábbi foltok.

Felhajtották a műanyag fóliát, és kihúztak alóla két széket, hogy leüljenek. A lány még mondani szeretett volna valamit.

– Tudod, engem a rajzolás megnyugtat. Az alkotásnak van valami varázsa. Adhatok valamit a világnak magamból, még ha nem is igazán kíváncsiak rá. Ha valaha megkérdeznék, miért érdemes csinálni ezt az egészet… mármint, miért érdemes élni, akkor azt mondanám, ezért. Ezért már megérte. Hogy ma is, és holnap is találok valami szépet, ami alkotásra késztet, most épp a belváros közepén álló szökőkútnál, tudod, a faragott kövekkel.

– Igen, tudom, melyik az – mondta a fiú meredten figyelve.

Még pár percig a konyhában ültek munkájukat csodálva, majd ismét Zinka szólalt meg előbb.

– Lassan mennem kéne.

– Valóban – nyugtázta. Felálltak és Gede kikísérte a kapuig.

– Köszönök mindent – mondta rendkívül diplomatikusan, – hogy ennyi kavarodás után végül itt maradtál, és bocs, már csak Ilona miatt is.

– Igazán nincs mit. Örülök, hogy megismerhettelek – a kapu becsukódott mögötte és elindult a földes úton. Szerette volna, ha Gede még elkíséri odáig.

Elkezdett sötétedni. Lassan ballagott, miközben a naplemente rózsaszínesre festette az eget. Úgy érezte magát, mint mikor egy egész éjszakán át tartó baráti kocsmázást követően rendesen összegabalyodnak a szálak. E sűrű nap élményei kavarogtak benne, kezében pedig még mindig a vázlatfüzetét cipelte, alig megkezdett rajzával együtt. Feje szinte zúgott, de nem a tücskök kitartó ciripelésétől. Egy idő után a buszmegállóba ért. Fáradtnak érezte magát, pad híján a járda szélére ült le. Gondolatai teljesen máshol jártak, miközben felszállt a buszra, végigzötykölődött a városon, annak egészen a másik végéig, majd elsétált hazáig. Nem így tervezte ezt a napot. De mielőtt még elaludt volna, eszébe jutottak az épületek, amiket minél előbb le akart rajzolni. Remélte, hogy megvárják, talán holnap majd sikerül.

Másnap késő délelőtt ébredt. Az ablakon beáradó napsütés, a reggeli kakaó és a szomszédból áthallatszó rádió hangja sem tudta felrázni abból a különös álomból, amit az elmúlt nap jelentett számára. Egy idő után mégis összeszedte magát, és elhatározta, befejezi alkotását.

A belvárosi utcákon ráérős emberek sétálgattak, és sokan már az elegáns éttermek teraszain ebédeltek. Csak remélni tudta, hogy a szökőkúttal szembeni pad szabad lesz, ahol épp tegnap ült, mikor Ilona váratlanul felbukkant. Gondolatai a külvárosi házak, a tücskök ciripelése, a frissen festett ház és annak tulajdonosa körül jártak. Aztán mégis arról ábrándozott, miként folytatja a megkezdett vázlatot.

Majdnem a padhoz ért, mikor észrevette, már valaki ül ott.

Gede várta.