3. Pigler Zita: Az ezeréves tölgy

A "Képekbe dermedt világok" pályázat harmadik helyezett novellája

Egy hatalmas robaj hallatszott a keleti hegyláncon túl. A föld fájdalmasan megremegett, a fák kínjukban sírva fakadtak, a sziklák ordítva gördültek a közelben csordogáló kis patakba. A természet csendjét az állatok kétségbeesett üvöltése törte meg; a madarak észt vesztve repültek minél messzebb a sziklafaltól, az emlősök és hüllők a letört faágak és a sűrű aljnövényzet között szlalomozva keresték a kiutat. Pár perccel később ismét a csend vált úrrá a legősibb erdőn, úgy tűnt, a rengeteg nyugodtsága átragadt a benne élő flórára és faunára is.

kép: Kekai Kotaki - The Druid

A rózsaszínből lilába változó lenyugvó égbolt sosem látott színeket öltött. Mintha az erdőt körülölelő szellem is sejtette volna, hogy ez az alkony más, mint az eddigiek. A hideg északi szél most lágyan cirógatta az óriásira nőtt fák leveleit, kedvesen szólt az avarban lapuló apró állatokhoz. A távolban vékony fekete oszlopok ostromolták a kékessé váló égboltot, amelyek percről percre egyre vaskosabbak és sűrűbbek lettek. Az erdőt megvilágító hold sugara egyre halványabbá vált; az eddig háborítatlan természetre most sötétség borult. A nyugati domb mögött csörrenés, csattogás hallatszott, majd néhány fenyő visítva dőlt a fekete földre, hatalmas port hagyva maguk körül. Sárgás fémdobozok jelentek meg az északi ormon, méretes karjukkal a patakba tolták a bérc tetején lévő egyenetlen talajt. A füstoszlopokat lángcsóvák váltották fel, amelyek őrjítő fájdalmat okozva égették meg az útjukba eső élőlényeket, akik kínjukban néma imát rebegetek a Védőszentjükhöz.

Gyermekei mérhetetlen fájdalma, földjének meggyalázása életre hívta a legnemesebb Ősanyát, akit hátán hordozott a Föld. A patak bal partján álló korhadt, megviselt fát lassan körülvette a friss víz, a felfelé törő víznyalábok egymással versenyezve kúsztak fel a fa legfelső, évszázadok viharai alatt megtépázott ágához, ahol megjelent egy fekete hajtás. A hajtást körülölelte a fény – először bimbóvá, majd egy csodálatos éjféli orchideává változott. A fa törzséből kinőtt két kar, az ágakból arc formálódott, a kéregből pedig sötétzöld ruha. Az arcon két egymással párhuzamos rés nyílt, melyek szemet formálva fénnyel teltek meg. Ezután egy apró vágás jelent meg, amely a szem alatt, az áll felett helyezkedett el. Lenge szoknyájának nyomában apró százszorszépek nőttek, a testét megérintő indák bimbóba borulva köszöntötték Védelmezőjüket. A finom vonások alkotta arcához becézve ért a kora őszi szél, csupán a homlokán megjelenő apró ráncok jelezték a lelkében végbemenő, hatalmas méreteket öltő vívódást.

Ekkor a Természet Anyja az erdő közepén álló, robosztus, ezeréves tölgyhöz sétált, mosolyogva letérdelt mellé, óvatosan végigsimította az ujjakra emlékeztető gyökerét, majd leemelte ágakból font hajából a fekete orchideát. A tövében lévő apró odúba ejtette a virágot, majd csilingelő hangján így szólt:

– Kelj életre, öreg barátom! Idegenek törtek be földünkre, pusztítják testvéreinket. Eltűrtem gyalázkodásukat, szó nélkül hagytam földjeink kisajátítását, de most már elég! – sétált vissza a patak partjára az Ősanya. – Neked adom mérhetetlen erőmet, hívd életre testvéreid, és küzdjetek értünk, küzdjetek az életért. Azonban óvatosságra intelek, ne engedd, hogy az erő átvegye fölötted a hatalmat, légy okos és nagylelkű! – ejtette ki a szavakat száján, ezután ismét azzá a korhadt tönkké változott, akit minden emberi lény lenézett, megvetett, és elítélt.

Az öreg tölgy körül a föld alig láthatóan megrázkódott, a talaj felett elhelyezkedő gyökerek megmozdultak, a mélyebben húzódóak pedig a fény irányába indultak meg. A fa törzse elemelkedett a földtől, az alacsonyabban lévő, világosabb ágak mindkét oldalt karokká fonódtak. A sötét, nedves gyökerek egymásba olvadásából létrejöttek a lábak, míg a nagyobb, sérült ágak a gerincen alakultak kisebb–nagyobb, javarészt mohával belepett tüskékké. A mélyzöld koronát alkotó ágak lassan összeforrva hozták létre az arc izmait, kényesen ügyelve a szem, orr és szájüregre. Mindössze egyetlen perc telt el, de máris az Ősanya mellett állt a robosztus, ezeréves tölgy, az Erdő Őrzője. Ekkor a mohával teletűzdelt kéreg megrepedezett, az eltérő méretű és vastagságú darabok a lény különböző testrészeire vándoroltak, egyfajta pajzsot vonva a legfontosabb területekre. A gigászi teremtmény ezután mellkasából kitépett egy darabot, és maszkként az arca elé illesztette. Mint egy komótos, harcedzett öregember, lassan felegyenesedett, majd az ég felé nézve elüvöltötte magát, földrengésként megremegtetve a közelében álló sziklákat.

A fájdalmas, lelkekig hatoló kiáltás után a körülötte lévő fák mozgolódni kezdtek, a több száz gyökér az égbolt alját súrolva vágódott a messzeségbe. Hallani lehetett az ágak reccsenését, a kérgek keserű roppanását, az éledő természet csalódottságát.

Az Erdő Őre pontosan tudta, hogy a béke, harmónia kora leáldozott, idegenek léptek a Szent Helyre, amit ő és társai nem hagyhattak szó nélkül. A platánok, fenyők, bükkök felsorakozva várták vezérük parancsát, izzó szívű ifjakként egymás hátát csapkodva fogadkoztak, tettek ígéretet a győzelemre. Az ezeréves tölgy megkerülve a kisebb sereget a keleti dombhoz lépett, felemelt egy nagyobb darab sziklát, majd üvöltve messzire hajította. Az Őrzők felemelt kezekkel vágtattak át a dombon, egészen az erdő széléig, ahol markolók, dömperek mosó berendezések tucatjai lepték el a háborítatlan természetet.

A fenyők és bükkök hátvédként szikladarabokat dobálva próbálták megsemmisíteni a füstöt okádó gépeket, míg a platánok a karjukból kiálló vékony ágak segítségével ostort formálva kergették messzebbre a hisztérikusan ordítozó embereket. A lankán álló narancssárgás monstrum pörögve fúrt egyre mélyebbre, már–már a fák gyökereit súrolva tört előre. A tölgy meghallva a kőrisek sikolyát, ordítva indult a megtermett fúrógép felé, odaérve ökölbe szorított kézzel rávágott párat, amitől kettétört a fúró. Lendületet véve meglökte jobbról, mire a gép nagyot puffanva az oldalára zuhant, a gépész pedig a szerencséjének köszönhetően még időben kiugrott a fülkéből.

Ekkor az Erdő Őrének testét elárasztotta a fekete orchideában rejtőző erő, magának a Természet Anyjának a képzeletet felülmúló ereje, amitől legyőzhetetlennek érezte magát. Szembefordult a tehergépkocsikkal, üvöltve, két kézzel egy óriásit vágott földre, ekkor a talajon egy nagyobb hasadás jelent meg, ami egyenetlenül, egyre szélesedve nyelte el az útjába kerülő tárgyakat. A rombolás, pusztítás előhívta a fában a sötétséget, lelkében egyre nagyobb teret nyerve irányította mozdulatait. Az emberek rikácsolva rohangáltak a vezér előtt, aki a gyűlölettől elvakulva a munkások által kidöntött fenyőhöz lépett, felemelte a haldokló társát, aki könyörögve kérte, kegyelmezzen neki. A tölgy testvére kérését meg sem hallva emelte a magasba a fiatal fát, majd lendületet véve hajította az egyetlen épen maradt gép felé, ahol az emberek is meghúzták magukat. A fenyő hatalmasat csattant a gépen, törzse darabokra tört, kínjában még nyögött egyet, majd a feledésbe távozott. A markoló hátradőlt agyonnyomva néhány szerencsétlen embert, az Erdő Őre pedig az elégtétel és keserűség egyvelegével fordult társaihoz.

Az Ősanya által kapott hatalmat nem bírta már irányítani, ami önkényesen a további pusztítást táplálta a lény lelkében. A gépek szétrombolásán, az emberek meggyilkolása és megfélemlítése már nem elégítette ki dühét, többre vágyott. Szeretett volna testvéreiért bosszút állni, így megragadta a lába előtt fekvő sziklát, és a közeli völgyig hajította. A mögötte rejtőző ember üvöltve próbált menekülni végzete elől, de az erdő Őre megragadta, mohás markába fogta, és maga elé emelte. A férfi könnyes szemmel kérlelte, de a tölgy lelkében már nem maradt egy csepp együttérzés sem. Egyetlen szorítással megölheti, kivégezheti, akár ők, az emberek tették az erdő széli fenyőkkel. Tudta, hogy helytelen, amit tesz, mégis ezt tartotta a legjobb megoldásnak. Vezetőjük példáját követve, a közel két tucat őr is keresett magának egy–egy áldozatot. A tölgy öklét egyre szorosabban tartotta, a férfi pedig már alig kapott levegőt. Érezte, ahogy az ember szíve egyre lassabban ver, csaknem már meg is állt, szeméből pedig sűrű könny csordult ki, száját valamiféle ima hagyta el.

Ekkor az Ősi Föld mélyében felvillant egy smaragdos fény, ami megvilágította az egész erdőt. A fák marka egytől–egyig kinyílt, az emberek lepotyogtak a földre, onnan pedig rohanva kerestek menedéket. Az őrök szeme zöld színben pompázott, lábuk megindult a furcsa fény felé, mintha valaki odarendelte volna őket. Az ezeréves tölgy elcsodálkozva figyelte a történteket, majd a kíváncsiságtól vezérelve ledobta a kezében lévő férfit, és társait követve az erdő mélyére hatolt.

Legnagyobb megdöbbenésére a patak mellett állt az Ősanya, aki neki is életet adott, aki mindeddig táplálta, éltette. A társai körbeállták, fejüket az ég felé emelték, majd a zöld fény sorban elhagyta szemüket, visszatért a legősibb testbe, a Természet Anyjához. A fák gyökerei ekkor szétváltak, mélyen a földbe fúródtak, a kérgek visszakúsztak eredeti helyükre, az ágak ismét az ég felé nyújtóztak.

Az öreg tölgy az ember nagyságú lényhez lépett, mérges pillantást vetett, szinte kérdőre vonva tette miatt.

– Elég legyen a pusztításból! – válaszolt a néma kérdésére az Ősanya. – Nézz körül! – mutatott az erdő szélére, ahol az ütközet lezajlott. – Azért akartad elpusztítani az embereket, mert meggyilkolták testvéreid, most pedig te is ugyanezt teszed. Előre figyelmeztettelek, természetfeletti erővel ruháztalak fel! – lépett közelebb a tölgyhöz. – Csemete korod óta vigyáztam rád, neveltelek, védelmeztelek. Ugyanezt kértem tőled, hogy védd meg a családod, te pedig a hatalomtól megrészegülve emberek életét vetted – nézett megvetően az Őrre.

A tölgy némán állta a szúrós tekintetet, szívét a sötétség tovább ostromolta. Lelkében düh tombolt, ökle összeszorult, jobb kezével az Ősanya után nyúlt. Csaknem el is érte, ám ekkor kinyújtott kezének mutatóujján egy hajtás jelent meg, ami azon nyomban bimbóvá érett, majd egy csodálatos orchideává változott. Az éjféli orchidea mézédes illata elbódította a tölgyet, érzékszervein keresztül egészen a lelkéig hatolt. A kérges szívében lévő sötétségben megjelent egy parányi fény, amely egyre nagyobb teret nyert, mígnem felülkerekedett a csalódottság és keserűség által életre hívott sötétségen. Ekkor fejét a földnek szegezve meggyónta bűnét, tudatosult benne, hogy nem veheti el más életét önkényesen.

– Amíg oltalmaztalak titeket, egyetlen életet sem vettem el önszántamból. Nem ítélkezhetek senki felett. Nem szabhatom meg, ki meddig élhet. Nekem nincs jogom hozzá, neked sem lehet – fordította fejét az Ősanya ég felé.

A hold láthatatlan kezével finoman arrébb tolta a pelyhes felhőket, fehéres fénye szelíden átölelte a Védelmezőt, lelkére nyugalmat varázsolva.

– Mégis én vagyok a hibás – lágyult el selymes hangja. – Túlságosan nagy erőt adtam neked, de nem készítettelek fel a vele járó hatalmas teherre. Mégis megálltad helyed, megvédted testvéreidet, és lelked sikeresen megvívta a harcot a sötétséggel. Most arra kérlek, add vissza nekem a természet erejét, hogy legközelebb ismét átadhassam – nézett egyenesen a tölgy fényes szemébe.

Az erdő Őre vett egy mély levegőt, letérdelt az Ősanya elé, fejét lehajtotta, szemét becsukta, és várta végzetét.

A Természet Anyja kezét kinyújtotta, végigsimította vele a tölgy arcát, majd megállapodott a homlokán. A fa homloka ekkor fénybe borult, ezután a sugarak az ősi teremtmény keze felé indultak, kacskaringósan körülölelték. A tölgy ekkor felállt, megkereste helyét, felnézett az égre, majd behunyta szemét.

– Köszönöm szolgálatod, drága, ezeréves tölgyem – mosolygott a fára, amely szeméből kihunyt a maradék fény is, és visszaváltozott azzá a régi tölggyé, aki ezer évvel ezelőtt egy apró, meggyötört magból vált az erdő legpompásabb fájává.