 |
| kép: Christopher Hibbert - Bus Stop |
"A megálló" pályázat
És még az eső is elkezdett esni.
Hát igen. Most már biztos, hogy ez az – gondolta magában Pippa. Mármint életének eddigi legszarabb napja. Már kora reggel tudta, hogy utálni fogja. És eddig egész hűen tartotta is magát ehhez. Az egész azzal kezdődött, hogy be kellett szólnia az ablaka előtt csiripelő, hajnalban kelő madaraknak. De nagyon csúnyán. Annyira, hogy utána kénytelen volt szórni egy kis müzlit az ablakpárkányra, engesztelésképpen.
Később kávé helyett kakaót kapott a kávézóban, de már csak későn vette észre, busszal kellett közlekednie, mert lerobbant a kocsija, és végül nevetség tárgyává vált az új munkahelyén. Nem elég, hogy mivel ez volt álmai munkája, amúgy is halálra stresszelte magát, a mai tréningen még el is írták a nevét. Pappi. Szuper. Nagyon köszönöm. Mostantól gúnynevem is van, és még csak a kisujjamat sem kellett megmozdítanom érte.
Megrezzent a telefonja, Choux-tól érkezett SMS-e. „Szia drágám, elindultál már haza? Én még nem, de talán most már nemsokára. Majd hívj! Szeretlek!”
Beért a buszmegállóba, és levágta magát a padra. Sötétedett és hűvös volt. Pippa pedig fáradt és nyűgös. Túl sokat dolgozott. De Choux még nála is többet. Főleg mióta előléptették. Néha szinte csak aludni jártak haza. És ebben a pillanatban beléhasított, hogy mennyire hiányzott neki a fiú. Feneketlen, fullasztó üresség szívta a lelkét, egyre mélyebbre. De nem volt ideje elsírni magát, egy férfi érkezett a megállóba, és az üvegfalnak dőlt. Bakancs volt rajta, kék overallja kopott, szakadozott, és tetőtől talpig festékfoltos volt. Pippa nem akarta bámulni, de ekkor egy újabb férfi érkezett, és üdvözölte az előbbit.
– Ej, de hosszú volt ez a nap! – sóhajtott a festékfoltos, majd belekortyolt olcsó, dobozos sörébe. Pippa gondolatban egyetértőn bólogatott. A férfi folytatta. – Tizenkét órát álltam a gép mellett. És még a hétvégén is mennem kell.
– Hát, szar a meló, de mit lehet csinálni. – felelte az újonnan érkezett, és a betonra köpött. – Te legalább nappal dolgozol. Nekem még csak most kezdődik a műszak…
– Hé, nézd má’! – szakította félbe barátját a festékfoltos a másik vállára ütve, majd a fejével az utca túloldala felé intett. – Nézd má’, micsoda szépségeket kerget nekünk ide az eső!
A két fickó furcsán, majomhuhogás-szerűen felnevetett, majd elővillantotta legjobb, foghíjas mosolyát, Pippa pedig követte pillantásukat. Két lány szaladt épp be melléjük a megállóba. Lányok – már amennyire ezt meg lehetett állapítani a tonnás smink alatt. Igazából akár férfiak, medvék, vagy ufók is lehettek volna, a vakolat ezt teljesen elfedte. Pippa épp azon gondolkodott, vajon éjjelente egyben húzzák-e le a fejükről a sminket, majd egészben a sarokba állítják, mint egyfajta páncélt, hogy reggel újra felvehessék, amikor meghallotta, miről beszélnek.
– De hidd már el, Kitty, hogy nem a családjánál van! – erősködött a nagyon szőke lány a kevésbé szőke, szőkésbarna barátnőjének. – Most mondom, hogy elment a fiúkkal bulizni. Kevin mondta, együtt mentek. És a múlt héten is velük volt, amikor neked azt mondta, hogy kificamodott a bokája focizásnál, vagy mi. Ilyen szar kifogást, komolyan mondom! Te meg úgy bekajáltad, hogy csak na! Annyira naiv vagy, hogy azt tanítani kéne! Vagy múzeumban mutogatni!
– Jól van, ezt légy szíves hagyd abba. Nem hiszek neked. Tudom, hogy az anyukájánál van, a bátyja is ezt mondta. – felelte a másik lány bizonytalanul.
– Hát persze, mert a bátyja falaz neki! Fűvel-fával megcsal téged, te meg meleg vacsorával várod otthon!
– Nem csal meg! Csak féltékeny vagy, azért mondasz ilyeneket!
– Féltékeny? Röhögnöm kell, ne csináld! Hahaha! Hagyd abba! Annyira vicces!
– Igenis féltékeny vagy, mert neked még annyira sincs pasid, mint nekem! – a sarokba szorított lány most már szinte kiabált.
– Na, azért ne egyétek meg egymást, kislányok! – lépett közbe a festékfoltos munkás. – Olyan szépek vagytok, minek ez a nagy vitatkozás?
A lányok döbbent arccal néztek a két férfira, lerítt róluk, hogy azok visszataszítják őket. A nagyon szőke lány szólt nekik vissza.
– Legyenek szívesek, ne hallgatózzanak, és különben is hagyjanak minket békén! – rendezte le őket, majd karon ragadta megszeppent barátnőjét, és a megálló túloldalába vonult vele.
Pippa leszegte a fejét. Tekintete titokban a koszos bakancsra siklott. Éjszakai műszak. Ő meg reggel még a légkondi miatt panaszkodott a HR-esnél. Aztán megrázta magát, nem volt hajlandó több negatív gondolatot beengedni. Abból már bőven elég volt neki mára.
Egyszerre egy ember nagyságú szatyorhalmaz telepedett mellé a padra. Ám a „mellé” egy relatív fogalom. Jelen esetben a szatyrok Pippa fél testét beborították, mondhatni ráültek, ha a szatyrok ülni tudnának. Pippa döbbenetében, valamint a nem várt súly alatt mozdulni sem tudott.
– Itten vagyok a buszmegállóba’! Mondjad! – rikácsolta egy éles női hang, majd rágócuppogás hallatszott. Pippa odapillantott, de gyorsan el is kapta a fejét. Egy sokat megélt, kevéssé ápolt asszonyság ácsingózott a szatyrok mellett, és rágóját vérvörös körmei köré csavarva telefonált.
– Hát fáradt vagyok, persze, hogy fáradt vagyok! Éjt nappallá téve gürcölök, aztán itt meg ül valami kiscsaj, aki arra sem képes, hogy arrébb húzza azt a flancos seggét, hogy letehessem a szatyraimat.
Pippa dermedten hallgatta.
Ma volt a harmincadik szülinapja.
És most már lélegezni sem mert, hátha még jobban felbőszíti az asszonyt. Ha feláll, a végén még sértésnek veszi, és talán le is üti. Akkor a harmincegyediket már tutira nem éri meg. Bár lehet, hogy nem is akarja. Már így is szuper öreg volt. Háromszáz évvel ezelőtt aggastyánnak számított volna. Na tessék, még alig múltam tinédzser, de fél lábbal máris a sírban vagyok!
– …mondom neked, hogy most nem pénzért telefonálok! Azért hívlak, hogy megkérdezzem, jól vagy-e! A vérem vagy, felhívhatlak, nem? – óbégatott tovább az asszony, majd kis szünet után így folytatta. – Jól van, na, az ördög vigyen el, akkor add a testvéredet, talán az még emlékszik rá, hogy az édesanyja szülte, talán az még tisztel engem!
Pippának eszébe jutott a saját, drága anyukája. Az elmúlt napokban többször is hívta őt, hogy menjen haza hétvégén, hogy megsüthesse neki a kedvenc tortáját. Melegség árasztotta el a lelkét, amitől bárgyú mosollyal emelte fel a fejét.
– Na, mi van? Ne nézzé’! – mordult rá a vörös körmű tünemény.
Pippa összerezzent, aztán felállt. Ezzel a kis testmozgással két legyet remélt ütni egy csapásra. Először is azt, hogy így talán békén hagyja a boszorkány, másrészt meg azt remélte, jót tesz vele öregedő vérkeringésének, és megelőzi az esetleges szív- és érrendszeri megbetegedéseket.
Üzenete érkezett. Már vagy a századik szülinapi jókívánság. Hát ezek tényleg nem érzik a mai nap tragédiáját? Ma tíz évet öregedtem!! És még emlékeztetnek is rá percenként? Tapintatlanok! Hát nem értik, hogy haldoklom?! Mármint, nagyon, nagyon lassan, de haldoklom?!
Ráadásul itt vagyok, harminc évesen, leéltem az életemből három évtizedet, és az ég-világon semmit nem értem még el. Egy senki vagyok, egy elfuserált ember. Dolgozom, mint egy rabszolga, a munkahelyem és a szabályok rabja vagyok, nincs férjem, nincs gyerekem, nincs saját házam… Na jó, van egy Choux-m, de az még semmi. Barátja mindenkinek van. Itt állok az életem meghatározó pontján, és semmit nem tudok felmutatni. Semmivel sem vagyok előrébb, mint akár tíz évvel ezelőtt. És lassan még csúnyulni is elkezdek majd. Innen már nem leszek szebb, vagy fiatalabb. Csak csúnyább, ráncosabb, öregebb. Nénisebb. De én nem akarok néni lenni, nem akarok megöregedni! Nem akarok meghalni! Istenem, bárcsak itt megállna az idő! Bárcsak mostantól nem öregednék tovább!
Pippa eldöntötte, hogy konditerembe fog járni. Ezt ugyan minden évben eldöntötte, sőt, volt, hogy évente többször is, végül egész életében összesen csak négyszer ment el. Dagadt vagyok. Ezt is fel kell írnom életem kudarcainak listájára. Na, jó, talán nem dagadt, csak formás. De akkor is kondiznom kéne. Hogy fiatalabbnak tűnjek. Csak ne lenne annyira unalmas és megerőltető a testmozgás. Valakinek fel kéne már találnia az edzést lustáknak. Mondjuk fotelben ülve.
Egy elegáns, bölcs mosolyú nő érkezett a megállóba. Kerekesszékes, béna lábú kisfiút tolt. Az eső elől menekültek fedezékbe.
– Apa nemsokára itt van értünk, most jön fel a parkolóból. – hajolt a nő a kisfiúhoz.
– Rendben. – bólintott a gyerek. – Anya, emlékszel még, hogy mit ígértél nekem? Azt mondtad, ha ma ügyesen zongorázom, elviszel egy hokimeccsre.
– Nem, kicsim, nem egészen ezt ígértem.
– De…! – kezdte a gyerek, de az anyja gyorsan félbeszakította.
– Az ígéretem egészen pontosan úgy szólt, hogy bárhogy is sikerüljön a zongoravizsgád, ma este a Mekiben ehetünk, és holnap elmegyünk a hokimeccsre. És Richard, gyönyörűen zongoráztál! A te játékod volt a legeslegszebb az összes gyereké közül! Érted?
Pippa nem tehetett ellene, hiába próbált nem hallgatózni. Nedves lett a szeme.
Choux hívta.
– Nyuszikám, nem válaszoltál az SMS-emre. Minden rendben?
– Persze, persze, ne haragudj. Már itt vagyok a buszmegállóban. Bár úgy tűnik, akkor soha nem jár erre semmilyen járat, amikor kéne…
– Jól van, akkor már úton vagy. Figyelj, arra gondoltam, hogy ki kéne vennünk néhány nap szabadságot. Még ebben a hónapban. Mit szólsz? Annyira hiányzol, és utálom, hogy alig van időnk egymásra!
Pippa most már nem tudta visszatartani, kicsurrant két könnycsepp.
– Te is nagyon hiányzol nekem!
– Tudom, kicsim, tudom. De jól van, akkor ezt megbeszéltük! Most majd mindent bepótolunk!
– Igen!
– Jól van, akkor úgy fél óra múlva itt… otthon vagy, ugye?
– Igen, nagyjából.
– Jó. Most le kell tennem. De várlak. Otthon.
– Jól van, szia.
Pippa lassan, gondolataiba merülve eresztette le a kezét.
Kábán felpillantott, és a tekintete megakadt a megállóban összegyűlt társaságon.
A szakadt nadrágú munkáson, akinek még a haja is festékes volt, a két lányon, akik vad sminkkel, de belül magányosan és kétségbeesetten indulnak el az éjszakába, a szatyrokat cipelő nőn, akit lehet, hogy senki sem szeret, és a csorba lábú, kerekesszékes kisfiún, aki csodásan zongorázik és a Happy Meal menü az álmai netovábbja.
Végignézett rajtuk, és legszívesebben felpofozta volna magát.
Végül nagy levegőt vett, kihúzta magát és kilépett a megállóból. Puha, friss esőcseppek hullottak az arcára. Gyalog indult haza. Tudta, hogy Choux meglepetés bulit szervez neki, mert már napok óta ezen idegeskedett. Úgy gondolta, pár perc késés még jól is jön majd neki, több ideje lesz előkészülni.
Pippa mosolygott, és széttárta a két karját.
Jé, ott már látszanak a csillagok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése