2015. augusztus 28., péntek

Marc O Weaks: A pilitelorok bánata

A megálló pályázat Sci-Fi/Fantasy kategória Első helyezett novellája

 
    Két pilitelor lebegett a villogóra kapcsolt megállóban.
    Most először jártak itt, de jól ismerték már a váróhelyek működését, hiszen az egész bolygón egységesítették a tömegközlekedést.
    Végre.
    Mert óriási káosz volt, amíg minden szolgáltató azt és úgy csinált, ahogy csak akart.
    Itt volt például a fővárosi közlekedés. Rengeteg különböző népcsoport utazott állandóan innen oda, meg onnan ide. Jöttek és mentek az emberek, a pilitelorok, a mokalománok, a pendrapontók és a többi világ lakói. Hála a bolygórendszereket összekötő interglobális közlekedési rendszernek.
    Csak a helyi közlekedés volt csapnivaló. Egészen addig, amíg végre nem egységesítették. Most nem kellett mást tenni, csak besétálni, belebegni, becsúszni, belobbanni a megállót jelző amőbába, aminek a tetején ettől felkúszott és villogni kezdett a jelzőfény. És minden újabb leendő utas esetén eggyel feljebb kúszott és eggyel gyorsabban villogott. Ezzel jelezve az érkező járműnek, hogy meg kell-e állnia, és hány utasra kell számítania.    Remek fejlesztés volt ez, meglepő is volt, hogy a tömegközlekedésért felelős minisztérium keze volt a dologban.
    Most csak a két pilitelor várakozott itt, megérkeztükkor ugrott fel a jelző kettesállásba. Kicsit örültek annak, hogy ezen a bolygón ők személyenként egynek számítottak. Mert ugyan csak praktikus oka volt, de azért bántotta a büszkeségét mondjuk a mokalománoknak az, hogy itt a Földön ők  egyenként számítottak háromnak. Holott szükséges volt ez a megkülönböztetés, hiszen egy dugig tömött busz minek álljon meg, ha nem fogja tudni felvenni mondjuk a mokalománok turistacsoportját, akik így együtt hatvan ember, vagy épp nyolcvanhét és fél pendrepontó helyét foglalták volna el.
    De azért fájó volt ez.
    Már csak másodpercek voltak a busz érkezéséig. A pilitelorok gyorsan ellenőrizték, hogy a kijelző foglaltra állt-e, jelezve a közeledő járműnek, hogy van itt várakozó utas. Mert  hiába örültek ennek amikor beléptek az amőbába, bennük volt az aggódás, hogy esetleg valami apró technikai malőr miatt mégis üreset jelez a szenzor, és a busz vidáman és lassítás nélkül pöfög majd el fölöttük és pláne nélkülük.
    Szerencséjük volt, meg hát a technika is megbízhatóan működött, így mire kisebbik fejüket visszahúzták, a neonsárga jármű már ott fékezett előttük.
    Feltekercselték lábaikat, és beszálltak a szélesre tárt ajtón. A sofőrlukba csúsztatták egyik felsőkarjukat, amin a bérletként szolgáló azonosító karkötő díszelgett. Mintha összebeszéltek volna, mindkettőjüknek ugyanazon a karján volt a biléta. Pedig erre - bölcsészek lévén csak érzésük volt, meghatározni nem tudták volna - de roppant kicsi volt az esély, tekintettel arra, hogy piletoloronként hét karral kellett számolni, és akkor azt már engedjük is el, hogy ez fejenként mennyit jelent.
    Megörültek ennek az összecsengésnek, apró jókedvforrás volt ez a zsúfolt napban.
    Ha valaki most látta volna őket, azt gondolhatta volna, hogy ők valójában egyek, csak két példányban. Pedig ketten voltak.  Még csak nem is voltak rokonok, vagy barátok. Leginkább talán kedves ismerősöknek mondták volna magukat, ha váratlanul elébük toppan egy közvéleményező figura, és megkérdezi ezt tőlük. De nem toppant sehová semmi, csak a beléptető rendszer pislantott egyet elégedetten, amikor beolvasta a karkötőket.
    A pilitelorok elfoglalták helyüket az utastérben. Nem gömbölyödtek össze, ahogyan néhányan a többi utas közül, mert mindössze három megállót akartak utazni. Egy nemzetek közötti konferencia vendégei voltak, és csak ebédelni ugrottak ki a szomszéd kerületben lévő híres magyar étterembe. Ha már itt jártak, nem akarták kihagyni a guliást, vagy micsodát, amiről annyi jól olvastak a fészneten.
    A sármosabbik pilitelor kérdőn pillantott társára.
    Mert a busz nem indult el. Pedig a lámpa zöldre váltott már, nem is volt több utas, így az egész indokolatlan volt. Értetlenkedve néztek körbe. A többiek is fészkelődni kezdtek, tekintgettek mindenfelé. Néhányan az ablaküvegre tapadtak, még néhányabban az összes szájukat is tátva felejtették, annyira figyeltek valamit, ami odakint zajlott, és aminek nagy valószínűséggel köze volt az ő késlekedésükhöz.
    Ők is átmásztak az ablak felöli oldalra, hogy végre megtudják mi zajlik odakint.
    A megálló körül néhány apró alak sürgölődött. Hol beálltak az érzékelő körébe, hogy a jelző foglaltra váltson, arra késztetve a járművet, hogy újra kinyissa az ajtaját, hol pedig visszahúzódtak, mire a busz ajtaja újból bezáródott.
Begördült a következő járat. Nem tudott a helyére csusszanni, hiszen ott még bent állt a pilitelorok busza, így mögé kényszerült behúzódni. A leszálló utasok leszálltak, felszállók pedig nem lévén hoppsz becsukta az ajtókat, és már hussant is tovább.
    Irigykedve nézték ezt a megállóban veszteglő buszon rekedtek. Egyre dühösebbek és hangosabbak lettek.
    A furcsa alakok továbbra is beléptek és kiléptek, aszerint, hogy az ajtó épp nyitva volt, vagy csukva. Látszólag nem zavarta őket az, hogy száz másik utast akadályoznak idétlen viselkedésükkel.
    Végre megelégelték néhányan, hogy senki nem tesz semmit, és ha ez így marad, akkor a megállóban élik le az életüket.
    Felugráltak a helyükről, ökleiket és egyéb végtagjaikat rázták dühösen a leginkább vaktobiaknak látszók felé, és saját anyanyelvükön válogatott rágalmakat szórtak feléjük.
    A vaktobiak, mert tényleg azok voltak, mit sem törődtek az őket érő verbális és vizuális inzultussal. Bár az is lehet, hogy igen, csak testfelépítésük annyira eltért a többségétől, hogy nehéz volt bármiféle érzést, lelkiállapotot beazonosítani rajtuk. Népük sajátossága volt a szinte mozdulatlan arc, amit arcnak is csak az egységesítés miatt kellett nevezni, más nem indokolta ezt. Csak egyszerűen definiálták, hogy ahol a fő érzékelő szerv van, azt egységesen arcnak kell tekinteni. Akkor is, ha egyáltalán nem hasonlít a népek többségének ilyen néven illetett testrészére.
    A két pilitelor, mégiscsak bölcsészek lennének, végül összeszedte bátorságát, és képviselve népe és társadalmi rétege minden kultúráját, az ajtóhoz libegett. Egymást erősítve szóltak ki saját anyanyelvükön, majd pedig a nemzetközileg elfogadott köznyelven a vaktobiak felé, hogy mégis mi az istenek csudáját szórakoznak már, amikor mindjárt meglincseli őket a busz soknemzetiségű utazóközönsége.
    A vékonyabbik, haját lófarokban hordó vaktobi akár hálásnak is tekinthető arccal nézett fel a pilitelorokra. Hosszú mutatóujját először a buszra, majd pedig a busz elejére szegezte, majd megismételte mozdulatát egyszer, kétszer, háromszor.
    A magasabb beosztású, modern nyelvészettel foglalkozó pilitelor tekintetével meghosszabbította a hosszú ujj által meghatározott irányt.
    Bár ne tette volna.
    A jármű eleje alól hat láb kandikált ki, kék vértócsában ázva.
    A látottakat már csak sokat látott agya egészítette ki egy törzs szerű központi egységgel, két ovális fejjel, és róluk csüngő nyákos szemekkel.
    Sajnos még nem volt tökéletes a járművek minden érzékelője.
    Az utasok pedig még mindig nem fogták fel, hogy felesleges rohanni, repülni, siklani a buszok után, mert mire kettőt pislantanak, már jön a következő.
    Hát ezt már megint nem tudta valaki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése