A megálló pályázat
„Már megint késik a buszom” – mondja magában Tilda, egy kisvárosi fiatal nő, aki egyébként egy sikeres cégnél vezetői asszisztensként dolgozik. Tilda kb. 165 cm magas, félhosszú, hullámos barna haja van és zöld szemei.
Esik az eső, de reggel a kedvenc fehér nadrágkosztümjét vette fel.
Tildáról tudni kell, hogy igen sokat agyal az élet nagy dolgain, a mindennapok történésein és keresi, hogy mi miért történik úgy, ahogyan.
Amint éppen várakozik a buszmegállóban, elsétál előtte egy kislány. Hosszú, göndör szőke hajú, kék szemű igazi kis tünemény. Piros szoknyát hord kék inggel, piros lakkcipővel.
„Milyen stílusos! – gondolja magában Tilda. – Ha majd lesz gyermekem, én is így fogom öltöztetni.”
– Panni! Állj meg! – szólítja a lányt édesanyja, aki látszólag mérges gyermekére, mert már korán reggel nyalókát majszol. A szomszéd nénitől kapta. A nő kikapja a kislány kezéből az édességet, majd ugyanazzal a lendülettel beleveti a buszmegálló szemetesébe. Ahogy távolodnak egyre kevésbé hallatszik a nő bosszankodása.
Tilda csak áll tovább és várja a buszát...
Ahogy elmereng, egy idős párt lát meg az utca másik oldalán. Kéz a kézben.
„Milyen csodás látvány! Ha majd lesz férjem, én is így fogok vele sétálni, szerelmesen. ”
Tilda ahogy egyre jobban elmélázik, egy férfi áll meg mellette. Körülbelül egyidős lehet vele.
Magas, fekete hajú, kék szemű. Csodálatos, mármár szinte tökéletes a megjelenése.
„Mintha már láttam volna ezeket a mozdulatokat. Na meg az ártatlan, gyermekies tekintetet” – gondolja magában Tilda.
Nem néz vissza, de a férfi pillantását intenzíven érzi arcán. Olyan érzése van, mintha mondani akarna neki valamit. Különös...
„Miért néz ennyire?” – gondolja.
– Ugye azt kérdezed most magadban, hogy miért nézlek annyira? – szólal meg határozott hangon a férfi.
– Majd elmesélem, elmesélek mindent... – mondja, aztán elsétál; szinte pillanatok alatt eltűnik a tejködös utcán.
Gondolkozik Tilda. Valahonnan ismerős neki ez a férfi. Mintha látta volna már valahol.
Mintha régóta ismerné.
Végre megérkezik a busz körülbelül negyed óra késéssel, de Tilda még pont beér időben a munkahelyére. Napközben csak a férfira tud gondolni, akivel a buszmegállóban találkozott.
De csak nem jön rá ki lehet Ő.
„Különös érzés...különös. Mikor rá gondolok, különös érzés fog el. Mintha ő lenne a másik felem...”
Másnap reggel egy barack színű szoknyát, és fehér blúzt vesz fel Tilda. No meg a legújabb balerína cipőjét. Kedvenc parfümjét is magára fújja, az sosem maradhat el. Feldobja őt ez az illat. Édeskés, de mégis csalafinta; bűbájos és elragadó, mint ő maga.
Kinyitja az ajtót, kilép, majd bezárja. Kettőre! Mindig így tesz.
Ahogy kilép a lakásából eszébe jut, hogy fent hagyta a kis noteszét, melyet minden nap magával visz a munkahelyére. Ebben vannak a jegyzetei. Telefonszámok, na és kulcsszavak, amiket gyorsan le tud írni, ha a főnöke kér tőle valamit. Visszafut érte, majd becsúsztatja kézitáskája első zsebébe.
Lesétál a lépcsőn.
„1234... – számolja a lépcsőfokokat. Mindig ezt csinálja, elmélkedik. – 5678....”
Sétál, csak sétál tovább. A buszmegállóban megáll. Ma már jobb az idő, nincs köd és eső. Süt a nap. Végre!
7:15 van.
„Már 10 perce úton kéne lennem. Megint késik a busz.” Csak áll, és vár. Nézelődik, ahogy azt mindig teszi. Amott egy negyvenes nő kutyát sétáltat, az utca másik felén pedig egy kisfiú szaladgál, kezében egy lufival. Sárga, sárkány alakú lufi „Happy Birthday” felirattal. A kisfiú láthatóan boldog, sőt! Majd kiugrik a bőréből. Tilda pirospozsgás arcára mosolyt csal.
Ahogy tekintetét a földre szegezi, megpillant egy virágot. A járdaszegély egy repedéséből kinövő, piros pipacsot.
„Leszakítom, és beleteszem a hajamba” – gondolja.
Nos, megjött a busz. Felpattan rá és leül az első ülésre. A sofőr mögöttire.
A pipacs végül leszakítatlan marad, s várja tovább, hogy a lágy szellő végigsimítsa zsenge szirmait.
A busz gyorsan száguld, időben be kell érnie a pályaudvarra. Tilda kifelé nézelődik az ablakon.
„Mikor érünk már oda?” – kérdezi magában, miközben piros színű bőrszíjas karóráján a másodperc mutatót figyeli. Számolja a másodperceket... Ahogy felemeli fejét, egy férfit pillant meg a helyi kis közért előtt. Ő az a férfi, akivel tegnap is összefutott. Tildát abban a pillanatban ismét elkapja a furcsa érzés. Olyan más. Nem szerelmes érzés. Sokkal inkább a kötődés érzése. Valahonnan ismernie kell. Hirtelen feláll és jelez a sofőrnek.
– Szeretnék leszállni a következőnél! – szól.
– De hisz még két megállót szokott jönni – mondja a sofőr.
– Ma nem! – szól Tilda izgatottan.
A busz megáll. Tilda elkezd visszafelé sétálni. Kissé túlment a busz a közérten...
Tilda kapkodja a lábait, s reméli, még utoléri a férfit. Odalép a közért ajtajához, benéz. A férfi éppen a joghurtok között válogat. Tilda rászánja magát. Betér az üzletbe, majd határozott lépteket tesz a férfi felé.
– Bocsánat a zavarásért! Ismerjük egymást?
A férfi csak mosolyog.
"Ha tudnád... – gondolja magában. – Jobban is, mint hinnéd!”
– Kedves hölgyem! Valahol találkoztunk már, az tény. De nem ismerjük egymást.
– És mégis hol? – kérdezi meglepetten Tilda.
Tilda nem jár szórakozni, nem jár sehova. Csak dolgozni és néha a helyi piacra. De nem rémlik neki, hogy onnan ismerné a férfit.
– Beszéltünk már? – kérdezi.
– Nos.. – a férfi gondolkozik.
– Nem tudhatom. – mondja.
– Azt megkérdezhetem, hogy mire céloztál, mikor azt mondtad tegnap: „Majd elmesélem...elmesélek mindent...”?
A férfi kissé tolakodónak tartja Tildát, de persze megérti buzgó érdeklődését. Elkezd magáról mesélni.
– Na és mégis hogyan jövök én a képbe?
A férfi töpreng. Két kezén ujjait egymásba fonja.
– Egész kicsiként találkoztunk. Azért nem ismersz meg. A szüleiddel élsz még?
– Nem.
– És ahol kisgyermekként laktál? Az a ház megvan még?
– Nos, igen, a szüleim azóta is ott laknak.
– És tudod, hogy hol tartják a régi iratokat?
A lányt kissé meglepi a kérdés, de válaszol:
– A padláson.
– Rendben. Akkor menj el oda és keresd meg a Születési anyakönyvi kivonatod! Az ember szülei mindig megőrzik a fontos iratokat.
Tilda úgy is tesz. Még azon a hétvégén meglátogatja szüleit s a házat, melyben felnőtt. Amint a házhoz ér, megint elkapja a furcsa érzés. Mintha oly idegen lenne most számára...
A virágoskert pompázik a színesebbnél színesebb virágoktól. Szinte megszólalnak, olyan gyönyörűek.
– Tilda, Tilda kislányom! Hát megjöttél? – kiált magas hangon Tilda anyja.
Rövid, szőkére festett hajú, zöld szemű nő. Térdig érő sötétzöld szoknyában és fehér blúzban van. Csinos megjelenésű, akárcsak Tilda.
– Hát Apa? Merre van? – kérdezi Tilda.
– Dolgozik! – a nő röviden válaszol.
Amíg Tilda anyukája kávét főz – mert náluk ez a szokás, ha vendég jön, azt meg kell kínálni kávéval
– Tilda gondol egyet és felmegy a jó öreg, poros padlásra.
– Itt az idő! – mondja.
Kutat, keres...hosszú percekig. Addig, hogy mármár türelmetlenül szólongatja anyja:
– Kihűl a kávéd! Gyere már!
Tilda csak nem megy le... Keresi tovább a kivonatot. De az még mindig nincs meg.
– Mindent felkutattam; nyoma sincs.
Lemegy. Kezébe veszi az egyedi, herendi porcelánból készült kávés csészéjét. Benne a friss, még kézmeleg, 100%os arab kávé. A házat átlengi az intenzív illat. Tilda két cukorral, s egy korty tejjel issza.
Eltelt az idő. Este 8 van.
Tilda indulni készül. Kilép a családi ház ajtaján, ahol felnőtt, s amit mindig is olyan nagyon szeretett.
– Még visszajövök! – kiált fel félhangosan. Ez a mondat mármár a szokásává vált.
Int az anyjának, majd kilép a kapun. Megy az utcán, gyalogol. Nincs messze a lakása, de a munkája miatt kevésszer tud hazalátogatni. Lép egyet, kettőt. Fáradt. Sok volt a mai nap történése.
Kb. negyed órába tellik míg hazaér az ő kis kedves, diófa színű bútorokkal berendezett lakásába, majd mindennapi rutinteendői végeztével bedől puha, fehér pamut ágyneművel borított ágyába. Az édeskés öblítő illat átlengi szobája minden egyes négyzetcentijét.
Másnap reggel furcsa zajra ébred.
„Mi ez, tán betörő zörög?” – gondolkozik ijedten. Az ajtaja felé pillant. Gyönyörű, tömör fából készült, sötétbarna ajtó. Félve, de közelebb lép. Az ajtónál egy 10x10 cmes cetlit talál összehajtogatva. Kihajtogatja, majd elkezdi olvasni.
„Születési anyakönyvi kivonat...”
Lejjebb olvas...
„Makó Tilda, Született: 1986. március 2.”
Ledöbben. Kinyitja az ajtót, de nincs ott senki.
„Kitől jöhetett a levél? Talán a férfi? Ő volt itt?” – kérdezi magában.
Összekészül, de most nem úgy mint szokott. Csak felkap magára valamit. Érzi, már nincs sok idő, hogy kiderüljön a körülötte zajló rejtély. Bezárja az ajtót maga mögött. Megint kettőre. Ahogy szokta.
„1-2-3-4...” – számolja a lépcsőfokokat lefelé.
„5” – mondja magában, amint a férfiba botlik. Abba a férfiba, aki első találkozásuk óta különös érzéseket kelt benne.
– Hát te? – kérdezi Tilda.
A férfi elmosolyodik.
– Úgy sejtem megtaláltad a papírt. Ugye? – kérdi izgatottan. – Apropó, de illetlen vagyok! Hiszen még be sem mutatkoztam. A nevem Makó Ferenc...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése