2015. április 8., szerda

Nagykutasi Tibor: Tigrisek a hómezőn

Versből novellát - vers: William Blake - Tigris

„– Tigris! Tigris! – kiabálták bele eszeveszetten a hófödte városka lakói az éjszaka csendjébe.
Bősz morgásától menekülésbe kezdtek az emberek, ki merre látott a hótól haloványan derengő sötétségben. Házak közé, dohos pincékbe húzódtak a veszedelem elől, minél távolabb, hogy kikerüljenek a fenevad látóköréből.
Megelőzte a híre. Senki nem találkozott még vele, mégis tudta mindenki, mekkora pusztítást tud végezni.
Ahogy a Tigris megállt a városka főterén, némaság ült a tájra. Tudták, fülel. Kisvártatva nyugat felől hallatszott ugyan az a velőt rázó, kísérteties hang, mint pár perccel korábban. Aztán egyszer csak elősejlett félelmetes alakja a szitáló hóesésben. Majd szépen, lassan kirajzolódott robosztus, tekintélyt parancsoló egész teste. Aztán még egy követte, a városka szélén elterülő erdő peremén. És még hat másik, szinte egy időben. Falkában indultak vadászni, és céltudatosan haladtak előre. Előbb az apróbb nyugati településeket fogták uralmuk alá, majd vérszemet kapva, kelet felé haladva bemerészkedtek egyre nagyobb városokba is.
kép:
​​
Roswitha Schrom -
​ Siberian Tiger - Beauty and Elegance
Körbezárták a várost, és álltak mind, támadásra készen. Aztán az, amelyik először jutott be a településre, és bevárta társait, végre megmutatta iszonyatos hangját. Megelégelte a várakozást, és támadásba lendült kiszemelt áldozata felé. Majd rázendített körülötte a nyolctagú halálzenekar is, és mind kiadta torkából azt a csontig hatoló üvöltést, amit ha egy ember meghall, soha el nem felejt.
Eszeveszett riadalom és kétségbeesés ült a város lakóira. Fejvesztve próbáltak menekülni, ki merre lát, feldöntöttek mindent, ami lelassíthatja a halálosztagot...


...A mészárlás utáni reggelen, pár túlélő visszamerészkedett a városba, felbecsülni a károkat, és az áldozatokat. Látták a hóban a Tigrisek nyomát, ahogy keleti irányban elhagyták a helyet. Összedöntött házak maradványait, földig leégett épületek romjainak tucatjait hagyták maguk mögött a támadók. Füst és emberi hús szaga terjengett a fagyos levegőben, mindenütt finom hamuréteg lepte a fél méteres hótakarót. És mindent alvadt vér borított.
Ahogy jöttek minden előjel nélkül a gyilkosok, úgy is tűntek el kelet felé. Átgázoltak vérszomjasan egy városon, s nyomukban csak halál és félelem maradt...”

***

Mindent felégettünk! – kezdte beszámolóját a veterán német katona egy újságírónak, harminc évvel a második világháború befejezése után. – Csak lőttük a házakat, kíméletlenül! Ezek voltunk mi! A fejlett, kulturált Nyugat! Tankokkal lőttük az ártatlan civil embereket, akik még védekezni sem tudtak a tűzerő ellen!
A volt katona rágyújtott egy cigarettára, odasétált az ablakhoz, és kinézett a városra, amit lassacskán ellepett a sűrű pelyhekben hulló hó.
Az első Tigris parancsnoka voltam! Azé, amelyiknek minden egyes alkatrészét átnézte a Mester. A mi tankunk volt az, ami először gurult ki a csarnokból, és én adtam ki a tűzparancsot annak az orosz kisvárosnak a főterén. Személyesen a Mestertől kaptam meg a kinevezésemet, és négyszemközt voltunk, mikor elmondta a hadiparancsot. Négy embert osztott mellém: egy rádióst, egy töltőkezelőt, egy irányító tüzért, és egy tankvezetőt.
Mester? – kérdezett vissza értetlenül az újságíró, tollának végével kopogtatva jegyzetfüzete lapjain.
Hitler! – magyarázta az értetlenkedő zsurnalisztának, kezei emelgetésével egyértelműsítve mondandóját. – Mesternek hívtuk magunk között a Führert. Szinte ittuk a szavait! Mindannyiunkat megragadott szónoklataival, és érveléseivel! – beleszívott cigarettájába, majd lelkiismeret-furdalás nélkül folytatta a beszámolót. – Fiatalok voltunk, húsz évesek! Tele kalandvággyal! És tombolt bennünk a hazaszeretet! Nem, mintha kérdésként szegezte volna felénk, hogy vállaljuk-e! Nem! – rázta egyszerre fejét, és szemmagasságba emelt jobb keze mutatóujját tagadólag. – Katonák voltunk, parancsot kaptunk, hát mentünk! De azért büszkeséggel töltött el minket, hogy akkor, és oda születtünk. A hitleri Német Birodalomba.
A Mester végig felügyelte az egész gyártási folyamatot. Elejétől a végéig. Maga tervezte meg a külsejét, nem bízta másra. Nem okozott gondot neki, hiszen eredetileg festő volt. Félelmetes formát rajzolt a harckocsiknak. A működési mechanizmusát azonban nem értette, azt a mérnökeire hagyta.
Ott volt az acélkohóban. Kezelte a présgépeket, miután megmutatták neki a technikát. Az öntödében kipróbálta, hogy sorjázzák az alkatrészeket. Szívügye volt a Tigris.
Imádta a szimmetriát, rettentően precíz volt. Minden sarkot, minden apró csavart megmért, ha kellett, többször is. Biztosra akart menni, és tökéleteset alkotni. Mégsem sikerült a tökéletes hadigépezet megépítése.
Eleinte nem volt ellenfele a Tigrisnek. Évek teltek el, mire az ellenség talált olyan megoldást, ami alkalmas egy guruló, tíz centi vastag páncél-szardíniásdoboz kinyitására. De igazából nem is az ellenséges csapatok semmisítették meg a harckocsikat. Nehéz volt, és emiatt lassú. Hatalmas, ötvenhét tonnás súlyt kellett a motornak meghajtania. Valójában, a motor volt a gépezet gyenge pontja. Emellett széles lánctalpai miatt nehezen lehetett vasúton szállítani. És messze otthonról, a hátországból nehézkes volt az üzemanyag-ellátás.
Hitler teljesen extázisba esett, mikor kigördült az első tank a gépgyár csarnokából. Több, mint nyolc méter hosszú, és majdnem három méter magas. Kapja el!
A tiszt megfogott egy húszcentis tank makettet, amit úgy öntöttek, hogy egy ember áll a harckocsi mellett, és hanyag mozdulattal az író felé ejtette. Viszonyítási alapul, hogy mekkora volt valójában egy emberhez képest a gép. A riporter kapkodva tudta csak elkapni a makettként is nehéz tárgyat, jegyzettömbjét is kiejtette kezéből. Közben a katona büszkén folytatta kalandos múltját.
A Führer csak ámult az új csodaszer láttán. Ájuldozott a méreteitől, és iszonyatos motorhangjától. Látszott arcán a kegyetlen elégedettség, mikor megcsodálta ötlete megvalósulását. Szemében az elszántság tüze égett, hogy ezekkel a monstrumokkal fogja leigázni az oroszokat. Hamarjában parancsot is adott a sorozatgyártásra. Több, mint 1300 darab készült a Tigris különböző típusaiból a világháború hat éve alatt. Megszállottja volt a bolsevizmus elleni harcnak! Elméje épségét is feláldozta, hogy megállítsa a bolsevik térhódítást és előrenyomulást.
Megbánta, amit harmincegynehány éve tett? – faggatta a tollnok a volt parancsnokot.
Hogy megbántam-e? Kemény kérdés! És válaszolni is nehéz rá! De megpróbálom! Igen is, meg nem is! Kaptam egy rakás kitüntetést! Maga, Hitler tűzte a zubbonyomra mindet! Büszke vagyok rá! Arra viszont nem, hogy az ártatlan civil állampolgárokat lőttük halomra! Ha csak kormányzati épületeket lőttünk volna rommá, és csak katonát öltünk volna, úgy gondolom, mást mondanék! De az a rengeteg hulla, akiknek fogalmuk sem volt az egészről, azt hiszem, felesleges áldozatok voltak! Sajnálom őket, és a családjaikat is! Most is, harminc év távlatából, sokszor arra ébredek éjszaka, hogy hallom egy falu népének a halálsikolyát. És a mai napig előttem van az a kép, mikor megálltunk az orosz város főterén, és pusztán a megjelenésünkkel terrorban tartottunk mindenkit.
Megírhatom a történetét? – kérdezte az író szabadkozva! – Nem újságcikkre gondoltam! Vagyis, először arra! De annyi anyag gyűlt össze az Ön beszámolójából, hogy inkább könyvet írnék belőle. Egy ütős kalandregényt, amit teljesen a valóság borzalma szült.
Írja! Csak egy valamit kérek! – mutatta fel a katona jobb keze hüvelykujját.
Mégpedig?
Ha eltér az objektív valóságtól, feljelentem és teszek róla, hogy befejeződjön írói pályája!
Rendben! És természetesen jár önnek a tiszteletpéldány!

***

Fél év múlva

Csomagot kézbesített a volt katonának a postás. Rögtön kibontotta, és egy vaskos könyv lapult a dobozban. A könyv borítóján egy tank, és öt büszke katona, amint a szörnyeteg lánctalpához támaszkodnak.
Hm! Gyorsan megírta! – gondolta magában a nyugalmazott tankparancsnok.
Leült olvasólámpája mellé, a fotelbe, és kíváncsian belelapozott:

Tigrisek a hómezőn

1942 tele, Oroszország
Tigris! Tigris! – kiabálták bele eszeveszetten a hófödte városka lakói az éjszaka csendjébe.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése