Wágner Szilvia: Nagymama húslevese

     Emlékszem, megkértem, pontosan mondja el. Ne vegyen semmit sem egyértelműnek, ne gondolja, hogy tudom, mert nem. Lépésről lépésre magyarázta. Mindig kitért rá, hogy mely folyamat után, mit fogok látni. Mit jelent, ha habosodik, mit az, ha nem. Mitől olyan igazi. Miért mondják rá, hogy erőt ad, miért, hogy meggyógyít.

kép: Natalia Ciobanu - Grandmother 7 

     Késő este volt. Állt a bál a konyhában. Nem miattam. Más is meg akarta főzni, csak megivott helyette mást. Véres volt a vágódeszka, az ajtókeret. Szegény kezét mindig metélte. Akkor is, ha ivott, akkor is, ha nem. Elfog a rosszullét a sajnálattól. Létezik, hogy összeszorul a gyomrod és kiül az ajkad fölé, pontosan az orrcimpáid alá a nedvesség. Nekem rendre kiszökik. Nem az iszonyattól, hanem az annyi év után most már felesleges féltéstől.
     Nedves érzés volt a levegő, terjengett a vérszag, megült a konyhakésen, miközben olyan friss, hívogató illata volt a zöldségeknek. Egyszerre éreztem iszonyatot, hogy ezeket én már meg nem főzöm és bűntudatot, hogy az ő vére miatt érzem szennyezettnek. Az ő édes vére.
     Aludt. Rá-rá néztem, mint mindig ilyenkor, hogy lélegzik-e, mert mozdulni az ágyba kerülés óta nem mozdult. Sose mozdult. Olyan ájultan aludt, ahogy gondolom az angyalok alszanak tele hassal, miután könnyesre röhögték magukat az embereken. Az én angyalom, a maga ördögeivel. 
     Minden lemostam. Fényesre súroltam a padlót. Bevágtam a szemetesbe a véres kést, a fájdalom és bűn eszközét, ami csak azt tette, ami a dolga. Vágott, kanyarított.
     Megmostam a zöldségeket. Szinte fényesre azokat is. Majd felhívtam. Nem aludt. 82 éves, máskor már 8-kor alszik, este sosem hívom, de most még nem aludt. Türelmesen, kicsit selypítve és pöszén elmondta, mit, hogyan kell. Úgy mesélt, hogy érezte közben szájában az ízeket, csak rágni nem tudott. A foga a fürdőben, pontosan a mosdókagyló szélén. Ott szokta altatni. Ezért selypített hát este 10-kor. A tiszta beszéd és a 32 fog már elhagyta, de félálomban is megfőzte a levest.  
     Valahogy akkor utáltam meg, miközben szeretem is egy életre. Habzott, amikor kellett, leszűrtem, ahogy mondta, szép sárgára festette a répa és ellubickolt benne a fekete bors. Csalogató volt, finom és erős.
     Reggelre kihűlt. Ételhordóba töltöttem. Vittük be a kórházba a fiatal anyának. Hadd álljon talpra hamar, hadd vigye haza a gyereket, hadd nőjön előtte nagyra!
     Neki is adtam. Talán, ami az egyiknek erő, az a másiknak gyógyszer lehet. De kinek, mi?
     Nekem azóta csak véres, fémes íz a számban, miközben kívánom, mert visszahoz valamit és utálom, mert csak az emlékét. És ez csak egy leves.