1. Szigeti Letisa: Az énekes

A "Képekbe dermedt világok" pályázat első helyezett novellája

kép: Kekai Kotaki - The Druid

Anyám csak egyetlen gyermeket hozhatott világra a halála előtt, és apám nem vett maga mellé másik feleséget. Engem a falubeli asszonyok nevelgettek: megetettek, felöltöztettek, és történeteket meséltek nekem az északi, vad földekről, ahol még szabadon járnak az erdődémonok. Fákban rejtőző szellemekről, alakváltó démonokról beszéltek. Úgy tartották, hogy az északi népek békében élnek ezekkel a lényekkel, beszélnek velük, és a védelmüket élvezik.
     – De már nem sokan maradtak – mondta apám, mikor az északiakról kérdeztem –, mert hanyatlik a tudásuk. Egyre többen felejtik el a régi nyelveket. De nekünk szükségünk van a szövetségükre.
     Az északi, szabad népek tőlünk csaknem olyan idegenek voltak, mint a fosztogatók. A régi történetek egy népről szóltak, nem sokról, de ez a nép aztán szétszakadozott, és a régi testvérek eltávolodtak egymástól. Akadtak, akik tisztásokon települtek le, kivágták a fákat, és házakat építettek. Mások ott maradtak a lombok alatt, hogy őseik tudását gondozzák, és együtt táncoljanak az erdei szellemekkel. Megint mások pedig a fekete hegyekbe vándoroltak, ahol a föld hideg és kietlen. Élelmet nem sokat ad, de fémet igen, és a fémből fegyvereket lehet kovácsolni. A hegyek hidege megkeményítette azokat az embereket, elfeledtetett velük minden rokonságot, és kegyetlenné tette a szívüket. Így hát időről időre elhagyták otthonukat, előbújtak a hegyek rejtekéből. Portyázó csapataik rátámadtak a békés falvakra, elraboltak mindent, amit bírtak, és lemészárolták az útjukba kerülő embereket. Így halt meg anyám, aki menekülni próbált a fosztogatók elől, de lándzsát döftek a hátába.
     A hegyi emberek nevét félelemmel és gyűlölettel emlegettük. Az erdő népét szintén félelemmel, de gyűlölet nélkül. Apám, akit karadh-nak, vagyis úrnak neveztek a faluban, bízott a tudásukban, és segítséget várt tőlük. Felkereste őket az erdőben, beszélt velük, és régi történetekkel tért haza. Az északiak még emlékeztek arra az időre, amikor az énekesek hangja betöltötte az erdőt, és az erős mágia megvédelmezte az embereket.
     – Az énekesek vezetni tudják a démonokat – mesélte apám. – De énekesek már nincsenek.
     És a fosztogatók nem is akarták, hogy újra eljöjjenek. Végleg meg akarták semmisíteni az északi népet, hogy kiirtsák a tudásukat. Minden addiginál keményebb rajtaütést szerveztek, és lecsaptak az északiak utolsó közösségére. A hegyek mélyén kovácsolt fegyverek elsöpörték az erőtlen védelmet, kiontották minden férfi, asszony és gyermek vérét, a tűz pedig elemésztette a maradványokat.
     – Megöltek mindenkit – mondta apám hírvivője, miután hazatért. Mi, odahaza, nem láttunk mást a mészárlásból, csak a fák fölött kígyózó, fekete füstöt. – Megöltek mindenkit, és a helyet felégették. Eleven fákat és halott embereket. – Az erdei emberek még házakat sem építettek, hanem a lombok alatt éltek és aludtak. Álmukban csaptak le rájuk, valószínűleg.
     Apám felderítőket küldött ki, tapasztalt, bátor erdőjárókat, hátha találnak valakit, aki megmenekült és elrejtőzött. Szerettem volna én is velük menni, de kisgyerek voltam még – hat, talán hét éves –, és apám nem engedett. Így hát a faluban vártam a híreket, izgatottan. Nagyon szerettem volna, ha apám emberei találnak túlélőket. Sosem találkoztam még erdőlakóval, de kíváncsi voltam rájuk. Mindenféle történetek jártak köztünk, gyerekek között, arról, hogy az erdő népének mohából van a haja és fakéregből a körme, földet esznek, és madárhangon énekelnek. Minden reggel összefutottunk az erdő szélén, és vártuk, vártuk a felderítőket. Lassanként vissza is tértek, de egyedül, hírek nélkül. A legutolsó azonban csak hetek múlva jött meg.
     Egyik éjjel felriadtam álmomból apám mozgolódására és a kinti neszekre. Mire igazán magamhoz tértem, apámat már nem találtam a házban, odakintről viszont hangokat hallottam, beszédet, kiabálást. Magamra kaptam a köpenyemet, és kifutottam a házból, apám után. A falu utcáin lézengtek néhányan, a fejüket tekergették, föl-le szaladgáltak.
     – Mi történt? – kérdezgettem mindenkitől, míg választ nem kaptam.
     – Hazatért az utolsó felderítő. És hozott magával… hozott magával valakit.
     Ezek után addig futkároztam a sötét utcákon, míg rá nem találtam apámra, az úrra, aki a falu szélén fogadta hírvivőjét s még egy kis sötét alakot. Én nem maradtam meg a távolban, mint a nyakukat nyújtogató falusiak, hanem azonnal odarohantam hozzájuk. Megrángattam apám kezét, mire ő lecsendesített, de nem küldött el. Én meg a jövevényeket kezdtem szemügyre venni. A felderítőt ismertem, a másik azonban idegen volt, és nem idősebb nálam. A földön ült, kimerülten lógó vállal, az ölében jókora batyuval. Aztán hamar észrevettem, hogy a batyu nem batyu, hanem egy másik gyerek – egészen kicsi gyerek –, aki mélyen alszik.
     – Egy nagy fa odvában találtam őket – magyarázta a felderítő. – A fiú nem beszéli a nyelvünket, a kislány pedig túl fiatal ahhoz, hogy egyáltalán beszéljen. Nem igazán akartak velem jönni, de elhoztam őket, mert magukban meghalnának.
     Apám bólogatott, helyeselt, aztán lehajolt az idegen gyerekekhez, szólt hozzájuk pár szót, jól megnézte őket.
     – Gyertek hát – mondta végül.
     A felderítő innen egyenesen a feleségéhez ment, a saját kunyhójába, de a gyerekeket apám hozta magával. Gyertyát gyújtott a házban, és ételt adott nekik. A fiú nem evett, de a kislányt megetette.
     – Jól van – mondta apám. – Ha nem vagy éhes, fiam, hát ne egyél. Most pedig ideje pihennetek. Majd holnap beszélgetünk.
     A két idegen gyerek együtt töltötte velünk az éjszakát. Apám pokrócokat és szalmát adott nekik, ők pedig belefészkelődtek. Aludtak vagy nem, mindenesetre meg se moccantak a szalmában egész éjjel. Másnap apám is, én is megpróbáltuk kivallatni őket, de egyikünk sem járt sok sikerrel. Csalódnom kellett az erdő népében. A gyermekeik közönséges gyerekek voltak, csaknem olyanok, mint én és a többi falubeli. Se fakérget, se mohát nem viseltek, és egyszerű gyerekhangon beszéltek. A nyelvük azonban különbözött a miénktől – különös, mély torokhangokból állt az a nyelv; ha hosszan hallgattam, duruzsolássá vált a fejemben.
     De akkoriban a fiúcska még nem beszélt hosszan egyszerre. Akárhogy próbálkozott is, apám alig tudott meg tőle valamit. Nem tudta meg, vannak-e még társaik az erdőben, és azt sem, hogyan menekültek el ők a gyilkosok elől. Azt viszont eldöntötte magában, hogy a gyerekek valószínűleg testvérek, mert olyan nagyon hasonlítottak egymásra. Azt is elmondta a fiú, az elmutogatott kérdésekre, hogy őt Areknak hívják, a húgát pedig Aidrának. Nem tudtuk egészen helyesen ejteni a neveket, de azért megelégedtek vele.
     Apám úgy határozott, hogy a két kis erdőlakó nálunk marad, az ő házában fognak aludni, és a faluban fognak nevelkedni. Az emberek tartottak tőlük, eleinte a közelükbe se mertek menni, aztán hozzájuk szoktak. Arek és Aidra a falu életét élték, gyümölcsöt gyűjtöttek, kosarat fontak, de velünk, a többi gyerekkel nem szívesen játszottak együtt. Én egy házban éltem velük – házban, amit akár kunyhónak is nevezhettünk volna, ha úgy tetszik, mivel egyetlen szobából állt –, és nem féltem tőlük, de nem is igazán barátkoztam össze velük.
     Arek sohasem tanult meg a mi nyelvünkön beszélni, de rövidesen megértett mindent, amit mondtak neki. A húga viszont jól beszélte a falu nyelvét, épp csak jellegzetes kiejtéssel, lassú, búgó hangon. Épp úgy, ahogyan az erdő nyelve hangzott. Az erdő nyelvét a bátyjától tanulta meg Aidra, és egymás között azt használták. Esténként összesugdolóztak a pokrócaik alatt, és velem nem törődtek.
     Egyszer, amikor valamiért bosszankodtam miattuk, megkérdeztem apámat:
     – Miért hoztad ide őket? Miért kell nálunk lakniuk?
     És ő erre annyit felelt:
     – Mert mágia van bennük.
     Én azonban nem sokat láttam ebből a mágiából, hacsak a furcsa szokásaikat nem. Nem szerettek például a házban élni, nehezen szokták meg, hogy odabent aludjanak. Éjjel is, nappal is kiszökdöstek a faluból, elmentek az erdőbe. Mikor nagyobb lett, Aidra azt mondta:
     – Táncolni megyünk a fák közé. – És apám nem tiltotta meg nekik, mert akkor is elmentek volna. Naphosszat bolyongtak az erdőben, és senkinek nem hagyták, hogy velük tartson.
     Idővel megnőttek, megerősödtek. A hajuk barna volt, a szemük zöld, és semmi sem kerülte el a figyelmüket. Együtt jártak mindenhová: Arek hűségesen követte a húgát, soha nem tágított mellőle. Mikor elég idős lett hozzá, apám megkérdezte tőle, nem akar-e feleséget választani magának a falubeli lányok közül, de Arek a fejét rázta.
     – Nem akar – tolmácsolta Aidra. – Nem akar házasodni.
     Őt magát viszont apám nekem szánta. Abban bízott, hogy miután ő megöregszik, én leszek a karadh, és így nekem kell majd megvédelmeznem a falut.
     – Ezt pedig – sóhajtotta – nem tudod megtenni a magad erejéből.
     Én ugyan nem láttam különös erőt Aidrában, de nem volt más reményem. Tizennégy évvel az után, hogy az erdei gyerekek hozzánk érkeztek, kovácsoltattam egy kis vasgyűrűt, és felajánlottam Aidrának. Ő elfogadta.
     – Az asszonyod leszek, Brogah – mondta –, de csak egy év múlva, ha tudsz addig várni. Adj nekem még egy évet.
     Beleegyeztem. Ugyanúgy éltünk hát, mint addig. Ugyanúgy aludtunk egymás mellett, de nem együtt. Azonban Aidra az ujjára húzta a gyűrűmet, én pedig építeni kezdtem egy másik kunyhót, a régi mellett, amelybe az év letelte után beköltözhettünk.

                                                                                ***

Abban az évben sokat aggodalmaskodtam a jegyesem miatt. Egyre kevesebbet láttam a faluban, egyre több időre tűnt el az erdőben, és nem felelt a kérdéseimre. Ha sokat faggattam, megharagudott.
     – Akarod-e, hogy a fák virágozzanak és gyümölcsöt adjanak? Akarod-e, hogy a hegyi emberek kívül maradjanak az erdő határán? Akarod-e, hogy a néped éljen?
     – Akarom – feleltem rá. A szeme úgy fénylett, mint a tavaszi falevelek, ha átsüt rajtuk a nap.
     – Akkor most ne kérdezz többet – mondta keményen. Hallgattam rá, mert ha a mágiát nem is láttam, mégis felismertem valami erőt Aidrában.
     Az esküvőnket tavaszra terveztük: arra az időre, amikor a fák új leveleket hajtanak. De nem sokkal hóolvadás után új rémület tört a falura. Szomszédos falvakból érkező hírvivők a fosztogatók közeledtét adták tudtunkra, és néhány nappal később már magunk is láthattuk a füstcsóvákat a fák fölött.
     – Az erdőben járnak – dühöngtem. – Az erdőben járnak, és a fák elrejtik őket.
     Aidra mosolygott.
     – A fák hamarosan felébrednek.
     Az ő nyugalma azonban nem nyugtatta meg a falu népét. Az emberek rettegtek. Elásták az élelmüket, és kihegyezett karókat edzettek a tűzben. Aidra kinevette őket. Tovább járta az erdőt a testvérével, pedig apám mindent megtett, hogy marasztalja az őket.
     – A fosztogatók az erdőben járnak!
     – A fosztogatókkal is törődni fogok – felelte Aidra zordan. – Nemsokára.
     Akkoriban csaknem minden napjukat odakint töltötték, és nemegyszer éjszakára sem tértek haza. Pedig látni lehetett a füstcsóvákon a fosztogatók közeledését. Faluról falura haladtak.
     Egy napon aztán iszonyatos vihar tört ki; a legborzalmasabb tavaszi vihar, amit valaha láttam. Este érkezett, és a falubeli gyerekek összeverődve figyelték a távolban cikázó villámokat. De a villámok közelebb és közelebb húzódtak, a mennydörgés pedig lassanként fülsiketítővé vált. A csöndes esti szélből orkán lett, a fák nyikorogtak, és a kunyhók tetejéről lerepült a szalma. Az eső akkor jött el, mikor a szélvihar a legvadabbul tombolt. Addigra egészen besötétedett már. Az emberek visszahúzódtak a házaikba, de senki nem alhatott a szörnyű zajoktól.
     – Ma éjjel tető nélkül maradnak a házak – mondta komoran apám.
     És ezen az éjjel Arek kisétált a ház elé, felnézett a dühös égre, mondott valamit Aidrának, majd elindult az erdő felé.
     – Hová mész? – üvöltöttem neki a kunyhó ajtajából, de a hangomat szinte elnyelte a szél. A ruhám és a hajam egy szempillantás alatt csatakosra ázott. Aidra felelt nekem helyette:
     – Az erdőbe megy, és én vele megyek. Ez a vihar éppen kapóra jön!
     Mindenáron vissza akartam fordítani őket, de nem lehetett. Arek úgy tett, mintha nem is hallana, Aidra kitépte magát a kezeim közül. Még köpenyt, papucsot se vett, hanem lobogó hajjal és mezítláb futott át a falun, be az erdőbe. A falu széléig követtem, onnan nem tovább. A vihar elviselhetetlenül tombolt, és attól tartottam, nem élik túl az éjszakát. Figyeltem őket, amíg el nem tűntek a fák között. A szél különös hangokat hozott: nem tudtam eldönteni, hogy az erdő hangját vagy emberi hangokat, de nem is hallgattam sokáig. Visszamenekültem a házba a vihar elől.
     Másnapra valóban nem maradt tető a házakon. A szél lecibálta a szalmát a falu összes kunyhójáról, elmosta a kerteket és az utakat, ledöntögette a kisebb fákat. Kicsavart néhány nagyobbat is – a faluszélről jól látszott a megtépázott erdő. A nap azonban fényesen sütött, és az első sugarai között Aidra kisétált az erdőből. De Arekot nem hozta magával.
     Apám dühöngött, faggatózott, szidta mindkettejüket az ostobaságukért. Aidra csak állt nyugodtan, halványan mosolyogva, és azt mondta:
     – Arek az erdőben maradt, hogy sétáljon. – Ennél többet nem tudtunk meg tőle.
     Néhány barátommal kimerészkedtem az erdőbe, hogy Arek után kutassak, de a nyomokat elmosta az eső. A kutatás pár nap után reménytelenné vált, és kénytelenek voltunk feladni. Szomorúan mondtam a hírt Aidrának, de ő mintha csak kinevetett volna.
     Ettől kezdve a falu még inkább ódzkodott tőle. A bátyja eltűnt – valószínűleg meghalt az erdőben –, ám ő nem mutatott se megrendülést, se szomorúságot. Könnyedén, sejtelmes mosollyal járt-kelt a saras utcákon, megvetően figyelte, ahogy újrarakták a szalmát a házak tetejére, és továbbra is gyakorta járt az erdőbe. Apám helyt adott az általános gyanúnak, miszerint megháborodott. A faluban szárnyra kelt a szóbeszéd arról, hogy a fiú mindig is gyengeelméjű volt, a lány pedig gonosz varázslatokat űzött a lombok rejtekében; arról, hogy az északi népben sosem lett volna szabad megbízni, és nem kellett volna magunk közé engedni a gyermekeiket.
     Aidra megharagudott ezért a sugdolózásért. Előrántott egy kis feketepengéjű kést, és megsebesített vele egy nagyszájú fiút.
     – A kunyhóitok romba fognak dőlni! – kiáltotta. – A terményetek mind megrohad! A falutokból nem marad más, csak sár és mocsok!
     Olyan dühvel, olyan villogó szemekkel üvöltötte ezeket, hogy apám is megrémült tőle. Kicsavarta a kezéből a kést, és visszacipelte őt a házunkba. Onnan pedig nem engedte ki többé. Úgy bánt vele, mint szerencsétlen tébolyulttal – keményen, de szánakozva. Valahányszor magára hagytuk őt a kunyhóban, kívülről ráreteszelte az ajtót.
     Ez azonban kevésnek bizonyult. Alig két napot töltött Aidra a börtönében, aztán kiszabadult. Talán egy órára hagytuk egyedül, talán kettőre. Mindenesetre elég időre ahhoz, hogy kilazítson a falban egy deszkát, és azon a résen át kimásszon a szabadba. A kifordult deszkát és a fogoly hűlt helyét találtuk a kunyhóban, mikor hazatértünk.
     Afelől nem lehetett kétség, hogy hová ment Aidra. Hová ment volna, mikor maga is az erdő teremtménye, mikor onnan jött, és oda akart minduntalan visszatérni? Azt azonban már nem tudta apám, hogy mitévők lehetnénk. Hosszan gondolkodott, szomorúan, a kunyhó padlóján ülve. Végül azt mondta:
     – Menjen hát, ha menni akar. Éljen az erdőben, ahogyan tud. Mi pedig magunkra maradunk nélküle a fosztogatók ellen, és talán egyikünk se látja meg a következő tavaszt.
     Semmi esélyünk nem maradt a hegyi emberek rohamát kivédeni. Összefoldozgattuk a házainkat a vihar után, de ugyan mit értünk vele? A friss szalma szépen lángol majd a fosztogatók tüzeiben. Nem volt reményünk. Nyomorult kis kunyhóinkat felgyújtják, és mi, férfiak akkor halunk majd meg, amikor védelmezni próbáljuk őket. Az asszonyok és gyerekek talán elmenekülnek – talán megölik őket menekülés közben, talán pedig később halnak meg, amikor élelem nélkül bolyonganak az erdőben. Aligha hihettem, hogy bármi megmenthet minket. Azt se hittem, hogy Aidra megmenthet. De Aidra a jegyesem volt, és ezért utána kellett mennem, legyen bármily tébolyult, és én legyek bármily reménytelen.
     Elmondtam ezt apámnak, és ő annyit felelt:
     – Tégy hát, ahogy a legjobbnak látod.
     Ezzel elindultam az erdőbe. Most nem vittem magammal társakat, csak egy heti élelmet, egy hosszú pengéjű kést és egy kicsi vadászíjat. A levelek zizegtek a fejem fölött, és a tavalyi avar besüppedt a talpam alatt. Kerestem, mindenütt kerestem Aidra nyomát. Jól ismertem az erdőt, mert volt idő, mikor a magam kedvére barangoltam benne. Később odajártam vadászni, és a hegyi emberek csapatait lesni. És néha – igaz, nagyon ritkán – Aidrával együtt sétáltam a lomb alatt, és ő megmutogatta nekem a kedvenc fáit.
     Ezeket a fákat jártam most sorra. Hatalmas, ősöreg növények voltak, a gyökerük feltört a felszínre, az odvaikba ketten is belefértünk, és a lombjuk magasan a többi fölé emelkedett.
     – Öreg fák – búgta Aidra. – Öreg szellemek. – Ilyen fák már csak az erdő legmélyén éltek.
     Az erdő hatalmas, és én lassan haladtam, minden nyomra, minden levélzizzenésre odafigyelve. Egy, két, három napot töltöttem a fák alatt. Éjszakánként letáboroztam. Az erdő legmélyén jártam, minden falutól távol, ahol a neszek idegenek voltak. Itt nem akadhattam össze a fosztogatókkal sem. Ezeket a helyeket egyaránt félték a falvak és a hegyek lakói, de engem erre vezettek Aidra nyomai: minduntalan kicsi, csupasz talpak nyomai bukkantak fel ott, ahol ritkábban nőtt az aljnövényzet, és nem fedte el a földet az avar – friss nyomoknak véltem őket. És amíg időről időre megláttam ezeket a nyomokat, tudtam, hogy jó úton járok.
     A negyedik napom reggelén olyan hangra ébredtem, amit sosem hallottam korábban. Mély, elnyújtott búgás és zizegés – egybeolvadt benne a madarak éneke, a fák morgása és a levelek zöreje. Nem tudtam, miféle lény hallathatja, de eszembe jutottak róla a mesebeli démonok, erdőőrök, és beleborzongtam. Csodálatos hang volt. Az erdőhöz tartozott, olyan mélyen, mintha nem is létezhetne nélküle az erdő. Az ereje egybefonódott a fákkal, a cserjékkel és az avarban rejtőző élettel. Teljessé tette az erdőt. Öntudatra ébresztette.
     Rémülten és megbabonázva indultam el a hang irányába. Valami hívás hallatszott benne – nagy erejű hívás –, és én követtem, bár nem nekem szólt. Körülöttem mintha lélegeztek volna a fák, mintha bizsergett volna a talaj a talpam alatt, és mögöttem összesúgtak volna a levelek. Utánam kapott egy-egy ág, megérintették a ruhámat, a kezemet, de nem bántottak. Mentem, mentem a hang irányába.
     A fák sűrűsödtek egy darabon, majd hirtelen ritkulni kezdtek. Egy kis tisztást fogtak közre. És a tisztás közepén egy emberi alak állt – egy nagyon ismerős alak, de ezúttal mégis nagyon lenyűgöző. A lábam megadta magát, és én lekuporodtam az avarban, ott, ahol még elrejtettek a bokrok. Nem mertem közelebb lépni Aidrához.
     Állt az apró tisztáson, mezítláb, megtépázott ruhában, kibontott hajjal, és énekelt. Most ismertem csak fel a hangban Aidra megszokott hangjának árnyékát, és eszembe jutott az összes történet, amit gyerekkoromban hallottam az erdő énekeseiről.
     Az énekes különleges teremtés, akinek a szavát megérti az erdő. Magához tudja hívni az erdei démonokat, szólni képes a fákhoz, és vezetni tudja az erejüket. Az énekesek védelmezték meg régen az erdőt, az ő szavukat követték a démonok, és távol tartottak minden ellenséget. De efféle énekes már nem született sok-sok emberöltő óta, ezért az erdő hanyatlik, az északi népek fogyatkoznak, és a falusiak félelemmel beszélnek a fákról. Mert az énekesek eltűntek.
     De én most mégis egy énekest láttam – ehhez nem férhetett kétség. Az erdő éledezett a hangja nyomán. A lábát beszőtte a moha, a növények indái felkúsztak a térdéig, és a fák megérintették az ágaikkal. Amióta csak ismertem, most először láttam igazán gyönyörűnek Aidrát. A hang és a látvány lenyűgözött, szinte kioltotta bennem a félelmet. Akkor azonban olyasvalami történt, ami igazán megrémített.
     A hátam mögött recsegni kezdtek a fák, és mintha a talaj is megmozdult volna. Aidra felém fordult, de nem engem nézett, hanem azt a valamit mögöttem. Az éneke elhalkult, majd abbamaradt. Nem mertem megmoccanni. Mögöttem egy hatalmas és borzalmasan erős lény tört utat magának. De velem nem törődött. Dermedten vártam, míg ez a szörnyeteg elhaladt mellettem, és elérte Aidrát. Csak ekkor mertem felnézni.
     A legelképesztőbb teremtményt láttam a tisztáson. Az erdő legerősebb démonát, ami csak létezett. A lény nagyobb volt, mint a kunyhó, amiben éltem, és erősebb bármilyen állatnál. A fák eleven erejét hordozta magában, a testét kéreg borította, de négy lábon járt, és hallgatott Aidra hívására. A lány előtt megállt, lehajtotta rettenetes fejét. Aidra megérintette a homlokát. Újra énekelni kezdett, ám ezúttal halkabban, szelídebben: üdvözlésképp. Én pedig szinte elfeledkeztem arról, hogy a bokorban lapulok.
     Aidra nem feledkezett el rólam. Valószínűleg mindvégig tudta, hogy ott vagyok, és miután végzett az énekével, engem szólított meg, emberi nyelven. Reszkető lábakkal álltam fel.
     – Miért rejtőztél a bokrok közé? – kérdezte némi gúnnyal. A hangjában még ott rezgett az erdő éneke. Úgy ítéltem meg, nincs értelme hazudni neki.
     – Mert féltem – mondtam. – Miféle lény ez? – A démon felé pillantottam, ami mostanra letelepedett Aidra mellé, és engem nézett. Aidra hangosan nevetni kezdett a kérdésemen.
     – Nem ismered fel? – Rátette a kezét a hatalmas fejre, és nevetett, nevetett. – Olyan lény ez, amit te a bátyámként ismertél, majd halottnak hittél, amikor visszatért az otthonába. Arek – búgta a lány. – Arek. – És a démon felemelte a fejét, hozzásimította Aidra derekához. – Nem hallottál még – fordult vissza hozzám Aidra – alakváltó démonokról?
     – Hallottam – mondta letaglózva. – És gyerekmesének hittem.
     – Most hát látod, hogy nem az. És nem mese az erdő énekese sem, mert én énekes vagyok. Annak születtem. – A szél felélénkült, átfújt a fák között, belekapott a hajába. – Az erdő mostantól megvédi önmagát. Mert én öntudatra ébresztettem. Téged is megöltek volna, ha én nem tiltom meg nekik. – Vad mozdulattal mutatott körbe a fákon. – Az erdő fél – mondta lágyabban. – Sokat szenvedett, és most fél és dühös. De én itt vagyok. Az erdő mostantól megvédi magát, és mindazokat, akik békésen élnek benne.
     Nem tudtam, hihetek-e Aidrának, bár az erdődémon elég meggyőzően tornyosult az oldalánál. És megérintett a remény… a remény, hogy a hegyi emberek nem portyázhatnak többé az erdőben.
     – Arek – mondtam halkan. A démon rám villantotta mohazöld szemét. Aidra letérdelt mellé, és a nyakát simogatta.
     – Egyéves voltam – mormolta. – Egy fa odvába rejtettek a fosztogatók elől. De nem jöttek értem. És én hangosan sírtam odabent. – A démon óvatosan megmozdította a fejét. – Az erdő meghallott – mondta Aidra. – Felismerte az énekes hangját, és a segítségére sietett. Arek, a démon, aki test nélkül tengődött, erőt kapott tőlem, és emberi alakot öltött, hogy vigyázzon rám. Így találtatok meg bennünket. – Aidra lassan felkapaszkodott a démon hátára. – Az erdő most felébredt – kiáltotta. – Még sok munka vár rám, de a nehezét elvégeztem. Az erdő felébredt. – A démon felemelkedett, lábra állt, és Aidra ott ült a lapockái között. – Segítettem Areknak, hogy visszanyerje azt az alakot, amit a sajátjának nevez. De nem ő az egyetlen. Sokan vannak még. Az erdő mostantól megvédi önmagát. – A démon halk, mély recsegéssel elindult. Aidra lekiabált nekem a hátáról. – Menj haza a faluba, Brogah! Mondd el, hogy a fosztogatók miatt nem kell többé aggódni. Aztán várd meg, amíg visszatérek.
     Szót fogadtam neki. Az erdő feléledt körülöttem, a fák között sosem látott lények mozogtak, és a levegőt betöltötte Aidra éneke. Az erő, ami több száz éve szunnyadt, elszabadult. Így kezdődött hát a mese, amelyet második történetnek nevezünk, és amelynek Aidra, a feleségem énekelte el az első szavait.