Nagy Eszter Zsófia: Édes-keserű

kép: Man and his dog by Robert Tracy

December derekán jártunk, s mint minden évben ilyentájt, a kis falu már karácsonyi hangulatban úszott. Csivitelő fiatal leányok gyűltek össze, majd egymáshoz bújva kuncogtak, amikor egy jóképű fiú feléjük intett. Hópihék táncoltak a hajadonok fonatban kanyargó tincsein, s néha ki-kilibbent egy-egy formás kis harisnyás láb. Hűvös széltől kipirult arcocskájuk oly kedves gödröcskéket rejtett, mikor a gúnyos-édes szájak mosolyra húzódtak.

Csizmák nyomát szánkó hasította keresztül, amint a harsogó gyereksereglet kacagva-sivítva rohant végig a téren. Féltő anyák által bebugyolált csemeték kedves barátként köszöntötték a telet, és kesztyűket levetve gyúrtak hógolyót. Hóember is készülődött, újfent felöltötte hatalmas pocakját, néhány óra múlva pedig már ferde mosolyával vigyorgott a világra.

Pékségnek ajtaja felett apró csengő himbálózott, s nagyot csilingelt, mikor az első vásárló betoppant. A szűkös boltban már nagyban folyt a munka, édes illatok jártak be minden utcát... méz, fahéj, kakaó, frissen sült cipó... még a mogorva szomszéd néni is mosolyogva szippantott bele a hűvöskés téli levegőbe.

Minden olyan színes és gazdag volt ilyenkor, a borongó égboltot alig látni tarka lámpák, szalagok és édes ünnepi mécsesek között. Minden csilingelt és bongott, minden nyüzsgött, oly vidáman és türelmetlenül.

Itt azonban nem. Ezt a kis kunyhót nem járta át gyermekek kacaja, nem készült mézes kalács. Távoli nesz volt csupán a falu ünnepi kavalkádja, még a fények is oly haloványan pislogtak. Esteledett. Mozdulatlan némaság szállt az ól feketeségére, odabent birkáim egymáshoz bújva, szorosan. Fagyos szél kapott szárnyra. Beleborzongtam.

Sípoló kanna jelezte, a víz felforrt. Gőzölögve, bugyogva omlott a bögrébe, majd a gyógyfüvekkel csókot váltva aranyzöldre színeződött. Mind-mind oly ismerős illat és hang, mind-mind a tél egy kedves csodája. Kandallóban már ropogott a tűz, előtte komondor hevert. Kedves, öreg barát... elfáradt már szegény, hosszú napunk volt. Lépteim hallatán kipillantott kócos tincsei mögül, aztán újból behunyta szemeit. Persze, tétován csóvált egy keveset, tudta, most odaülök mellé. Ahogy szoktam. Ugyanazok a mozdulatok, minden olyan átlagos és harmonikus. Nem is kívántam, hogy másképp legyen.

Körülölelt a csend... körülölelt a kunyhó, mint egy anya a gyermekét. Hamar letelepedett rám az álom százszínű pilléje, s már nem hallottam, mint erősödik fel a szél, mint válik a szállingózó hó gyilkos zivatarrá.

Nem jött el a hajnal, pirkadatot hiába vártunk. Sötét és hideg volt minden. Kályhára pillantottam, de az már rég kihűlt, ridegen és mereven várakozott, akár egy halott. Füleltem. Túl nagy a csend, túl nagy a feketeség. Pedig már tízet ütött az óra. Megborzongtam. Lehelletem melege egyre sűrűbben szállt fel, mikor sejteni kezdtem, mi történt.

Darabig csak álltam, mélán, mozdulatlan. Komondorom, kis pajtásom az ajtóban toporgott, vágyott már a tágas rétek végtelenjére.

– Nádor, innen nem megyünk ki. - suttogtam hozzá – Nem tudunk. Betemetett a hó.

A kezdeti ijedtség lassan távozott el, fel-alá járkálva próbáltam összegezni, mennyi élelem, mennyi víz, mennyi fa maradt, újra és újra átnézve, megszámolva. Bele sem mertem gondolni, az óllal mi történhetett. Lépteim akár az óra kattogása, halkan koppantak padlón, majd toppantak szőnyegen, míg végre leroskadtam egy székbe. Az nagyot nyögött súlyom alatt, még panaszosan vissza is nyikkantott egyet.

– Ne aggódj, Nádor. Egy hónapig kihúzzuk. Addig talán ránk találnak.

Összeszorult a gyomrom, mikor elhangzottak e szavak. Olyan idegenként hatott, olyan üres ígéretnek. Találnom kellett valamit, ami megnyugtat. Főzés. Mindig is utáltam főzni, pedig egyedül élek.

Elindultam a konyha felé, Nádor pedig reménykedve, bár értetlenül ballagott utánam, tétován csóválva. Találtam még némi krumplit a kredencben, melyet korábban nem vittem vissza a pincébe. Szerettem az illatát, még érződött rajta a föld is, melyben nevelkedett. Kedves volt számomra, hiszen ez a táj nevelt engem, és mindent, amelyből most élek, vagyis... éltem: birkáim, növényeim, még drága Nádorom is itten látott napvilágot.

Szép emlékek kaptak szárnyra, miközben kimért mozdulatokkal hámozni kezdtem. Kellemes volt ismét felidézni anyám arcát, a veteményes kertet és a kislányt, akit úgy vártam látni minden vasárnap, mikor templomba készültünk. Minden más gyerek megmakacsolta magát, ha rá próbálták kényszeríteni az ünnepi öltözéket... kiabált, csapkodott, könyörgött... megtalálta a megfelelő módszert. Én nem. Jó anyám folyvást dicsekedett, milyen fiúval büszkélkedhet, milyen hívő gyermek, biztosan pap lesz belőle. Óh, ha tudta volna... -halovány, huncut gyermeteg mosoly futott át ráncaim között- ha tudta volna, hogy mindez egy angyali szempár miatt van...

Halk csobbanással landolt a lábosban mindahány burgonya, egymással vetekedve próbáltak helyet szerezni maguknak, majd mikor az egyre szürkülő víz forrni kezdett, a krumplik ijedt táncra keltek egymással. Valahol olyan szép volt, olyan mozgalmas, valahol pedig szomorú, mert mindig a szegénységet juttatta eszembe.

Lassan főtt, kellően lassan ahhoz, hogy továbbra is elterelje figyelmemet arról, miként zárt minket börtönbe a tél. Tekintetem kezemre tévedt. Széles tenyér, érdes bőr, koszos körmök... elég jellegzetes ez errefelé. Öreg is volt már, hiszen a negyvenet taposom, és ez kezdett megmutatkozni.

Mikor kellően puhának éreztem az aranysárga, táncoló gumókat, egyenként kihalásztam, át egy másik tálba. Régi volt már az is, zománca kopott, de a célnak épp megfelel. Éppen tökéletesre sikerült, kellemesen lágynak tűnt, mikor széttördeltem a vellával. Jól ismert illat... persze, nemcsak nekem, Nádor türelmetlenül toporgott mellettem.

– Ebből csak keveset kaphatsz, tudod – figyelmeztettem. Nem jó nekik a burgonya, nehezen emésztik.

Fűszert régóta nem használok, mióta szivarra sem gyújtok rá. Nem tett jót. És féltem, hogy baj lesz. Gyakran félek, a magány meg tud viselni, árnyékokat sző a szívembe.
Elkészült. Még egy kevéske vaj, az kell bele.

Megterítettem. Két főre. Meg persze Nádor, de ő saját tálkájában szagolgatta elszontyolítóan kevéske adagját.

– Ne aggódj, pajtás, kapsz majd kolbászt – biztattam, de csak nem volt kibékülve a sovány reggelivel.

Miért is terítettem két főre? Nem tudom... jól esett. Jól esett elképzelni, hogy van kire vigyázzak. Egy olykor házsártos, olykor kedves, dundus kis feleségre... Még a krumpliból is kapott. Persze, egy falatot sem evett. Lehet, nem szereti. No, akkor megeszem én. Ejnye, asszony, hát ilyen finnyásnak lenni egy szegényes kunyhóban! Persze, ő erre mosolyogna, tán kacagna is egy keveset, s csókot nyomna édes ajkaival kiszáradt számra.
Nehezen telt az első nap. Nem mertem gyertyát gyújtani, nehogy idő előtt elfogyjon. Féltem sötétben maradni. Az árnyak akkor gyötörnek leginkább.

Másnap takarítással telt, por és kutyaszőr gyűlt össze mindenhol, rég nem járt itt dolgos asszonykéz. Meg is dorgáltam képzeletbeli mátkámat, mire ő huncutul rám mosolygott, s kigombolta ingét. Eszembe juttatta első éjszakánkat. Első éjszakánkat az angyalszemű leánykával. Gyönyörű volt, karcsú derékkal, kerek fenékkel, melyet hosszú tincsei takartak. Remegve értem fedetlen vállaihoz, ő pedig csak nevetett szemérmességemen. Még azt a gúnyos kacajt is imádtam. Mindent, ami Ő volt. Pisze orrát, szeplőkkel tarkított arcocskát, vörös hajzuhatagot, s édes ajkait, mellyel úgy tudott simogatni. Boldog volt velem, azt hiszem. Sokat beszélgettünk, még többet nevettünk, az alkonyat pedig... újabb és újabb csodákat tárt fel.
Fiatalok voltunk ugyan, de épp elég idősek ahhoz, hogy döntsünk sorsunk felől.
Kész. Az óra szerint késő este lett, mire mindennel végeztem. Nádor értetlenül szaglászta kitisztított szőnyegét, melyen feküdni szokott. Néha gondterhelten járkálni kezdett... aggódtam érte, komondor vér, nem szerette bezárva. Vigasztalón mellé telepedtem, de szomorkás lett nagyon. Tudta ő is, hogy bajban vagyunk.

Egyikőnk sem aludt aznap, még gyertyát is gyújtottam... olyan megnyugtató volt kedves kis lángja, amint táncra kelt a kanócon. El is tűntek árnyaim, mézes emlékek öntöttek el ismét.

- Mondd, örökké velem maradsz, ugye? - csilingelő hang szegezte mellemnek az éles kérdést. Akkor azonban nem tétováztam, mélyen a hőn imádott, zöld szempárba néztem, és bólintottam, amekkorát csak tudtam. Ő újra kacagott.

Okos leányka volt, tanárnőnek készült. Furcsa gondolatai támadtak néha, melyek sosem átallt megosztani velem.

- Mondd csak, láttál már pillangót meghalni? - különös, ijesztő volt az ő szájából ez a szó, olyan végtelenül természetellenes. Én megráztam a fejemet. Máskor nevettették őt túlzott mozdulataim, hiszen nyurga srác voltam. Most viszont komoly maradt. - Én láttam. Tegnap. Nem olyan, mint mi. Nincs vér, nincsenek belsőségek, se törés, kifordult végtagok. Egyszerűen csak, megdermed. Úgy, repülés közben, egy szemvillanás alatt. Lezuhan, és még halálában is olyan szép...

Megijesztett. Láttam a tekintetén, fél ő is. Azok az angyali kis cicaszemek most remegve pillantottak rám. Kezét szorítottam, ő pedig az enyémet. Sírni tudtam volna.

- Ugye mindig vigyázol majd rám? Hogy senki se bántson?

- Jaj, kincsem. Persze, hogy vigyázok.

Mi mást mondhattam volna? Mi mást ígérhettem volna egy reszkető kis őzgidának, ki először érzi, hogy a halál ugyanolyan valóságos, mint amilyennek eddig a tündérmeséket hitte?
Felvirradt a harmadik nap. Illetve, talán virradt, itt ugyanolyan sötét honolt. Kezdett fogyni a tüzifa, spórolnom kell vele. Nádor szűkölt, ajtót ugatta, de szerencsére még örömmel evett, legalább ez az egy dolog kibillentette a börtön nyomorúságából. Ahogy engem is.
Nem találtam több tenni valót. Ami volt, azzal már hamar végeztem, utána ismét merengve ültem a kandalló előtt. Fürkészve figyeltem a teavízben saját tükörképemet. Sokat változtam. Szemem ugyanolyan kéken tündökölt, mint akkoriban. Hajam azóta rövidre nyírattam, de a kincsem mindig is imádta lányosan hosszú tincseimet. Vonásaim viszont teljesen mások lettek, mélyek és gondterheltek, öregebbnek tűntem, és ehhez borotválatlan állam is hozzátett. Fejem még mindig keskeny volt, ez most sem mutatott másképp, hiába torzított a bögre. Vállam és karom viszont kellően széles, így kissé furán mutattam.

- Ha volna egy csillagképed, mit ábrázolna? - kérdezte újra az angyalszemű leányka, mikor este a dombtetőn ücsörögtünk. Hosszú haja kibontva omlott szét a mezőre, akár egy áldás az anyaföldre.

- Egy bakancsot. Amivel bárhová el lehetne jutni.

Elmosolyodott, olyan alig észrevehetetlenül, kedvesen-haloványan. Szerettem őt, amennyire egy lányt fiú szeretni tud, olyan mély tisztelettel, csodálattal, áhítattal, ahogy a hívő templomba megy.

A nyárillatú virágos rétről ismét otthon találtam magamat, mikor a hó súlya alatt a tető nagyot nyögött. Szívem majd' kiugrott helyéről, Nádor pedig éktelen ugatással pattant fel. Rettegtem, szörnyen rettegtem, s ez oly mardosón kapkodott most felém, acélkarmokkal szorított, hogy majdnem sírva fakadtam. Felpattantam, járkáltam, rimánkodtam... talán órák teltek így el, ki tudja. No igen, az óra... az megállt. Most időtlenül telt az idő, végtelenül és lassan.
Nem bírtam tovább. Papírt kapartam elő, tintásüveg koppant az íróasztalon. Tíz éve nem írtam. De olyan kíméletlen szükségét éreztem most. Tollat mártottam a mélykék folyadékba, kesernyés illata ismerős barátként köszönt. Korábban nagy mestere voltam a szavaknak, kacskaringós betűknek, ékes mondatoknak. Ezúttal görcsösen támaszkodtam tollam hegyére, remegő kézzel vésve fel az első betűt. Aztán megálltam. Majd újra folytattam. Az angyal-lánykáról írtam, írtam arról is, mikor veszekedtünk, mikor más fiú karjaiban találtam rá, mikor bocsánatomért esdeklett, de haragom nem múlott. Pedig szeretett engem, olyan forrón, szinte égetett, ha hozzám ért. De nem tudtam megbocsátani neki.

Háború jött. Nekünk pedig mennünk kellett. Mindannyiunknak. Kincsem is jönni akart, kérlelte apját, könyörgött, rimánkodott... harcolni szeretett volna ő is. Veszedelmes kis madárka volt, annyi szent.

A papiros kedvesen sercegett tollam alatt, én pedig csak róttam a sorokat. Kalickából szabadult sólyomként repültem fel érzelmek és kifejezések oly tágas, színpompás tengerén...
Újabb robaj... a tető nem sokáig bírja...

Nádor lábamhoz bújt, kucorogva nézett fel rám. Sosem láttam őt félni, az a szerep általában nekem jutott, de most mégis... Én szárnyaltam merészség, vitézség mezején, ő pedig zokniba bugyolált lábamhoz bújt, támaszt remélve.

Gyertya élénkülő lángja életet adott a tintának, mikor tűzről írtam, a lap szinte égett, majdhogynem kigyulladt kezem alatt... mikor jégről, minden megdermedt, mikor esőről, ruháim átáztak. Mikor halálról... a csend sírni kezdett. Írtam vereségről, győzelemről, puskaropogásról, ágyú eszeveszett dörrenéséről... a tető ismét felnyögött.

A háború véget ért.. kevesen tértünk haza. Én falumba siettem, látni szerettem volna, úgy vágytam még egyszer látni az angyali szemeket, újra magamhoz ölelni a karcsú derekat. Tudom, hogy szeretett, hogy visszavágyott hozzám, s így kész voltam megbocsátani.
A tinta elfogyott. Újabb üvegcsét bányásztam elő. Más illata volt, kicsit keserűbb, kicsit édesebb. Akár maga az élet, a szép emlékek... mind-mind... édes-keserű.

Nem találtam rajta sebet, legalábbis, nem látszott. Csak feküdt a földön, mintha éppen álmodozna, ahogy szokott, sárkányokról és elveszett világokról. Haja fénylő palástként ölelte körül. Fejemben még visszhangzottak szavai... „Láttál már pillangót meghalni?”
Könnyes szemekkel hajoltam fölé, s remegő kézzel értem hozzá... mint először. Mikor még kacagott szemérmességemen.

„Nem olyan, mint mi. Nincs vér, nincsenek belsőségek, se törés, kifordult végtagok. Egyszerűen csak, megdermed. Úgy, repülés közben, egy szemvillanás alatt. Lezuhan, és még halálában is olyan szép...”

Hiszen megígértem, hogy vigyázok rá... el se köszöntem.

Összerezzentem, mikor a tető lécei felsikítottak. Ne, még ne. Még róttam a sorokat, ezernyi emlék tört meg, még annyira vágytam szavakba önteni. Nádor halkan szűkölve bújt lábaimhoz. Még néhány sort, még néhány mondatot ezüst patakokról, arany napfelkeltéről, bíborvörös alkonyatról.Félelemről és szerelemről, mindarról, mi minket emberré tesz. A hibák, a vágyak, a bűnök, csillagok és mesék... olyan varázslat, melyet érdemes látni, melyért érdemes itt lenni, a próbákat kiállni.

Minden recsegett, ropogott, minden sírt és nyögdécselt. Nádorba kapaszkodtam, ő pedig belém. Még felírtam az utolsó sorokat, s alkotásom biztonságba rejtettem.

„Ha volna egy csillagképed, mit ábrázolna?”

Dörög, ropog a világ, szilánkok zúgtak a betört ablaküveg sikolyából, mintha egy jeges sárkány okádná. Az ott felejtett teavíz még felsikoltott, mikor a régi, korhadt, szúrágta deszkák megadták magukat, s pálcikaként roppantak össze. A kandallóban még pattogott a tűz, most tovaterjedt, sorra evett mindent a láng, melyet eddig úgy csodáltam. Félelmes veszedelemmé vált otthonom.

Majd összeroppant. Tűz és jég börtönében leltük végső sóhajunk. Nádor sírt, akárcsak én. Mint két kisgyerek.

„Egy bakancsot. Amivel bárhová el lehetne jutni.”

A telet tavasz követte, kíváncsi vándorok járták a hegyeket, fejcsóválva emlegetve a legkeményebb telet, ami eddig ezen, egyébként is fagyos vidéket érte. Nem tudták még, milyen csodát rejtenek e romok..

„Ki megtalálja ezen iratokat, kérem, tartsa nagy becsben. Csupán egy emberélet. Szelíd és bűnös. Mint minden, édes-keserű. És... ha kérdi, mondjátok meg: láttam pillangót meghalni”