1. Lengyel Gábor: A HARKÁLY

Az alkotó ember pályázat nyertes novellája:

Lengyel Gábor: A HARKÁLY

A napszakok között a hajnalt szerette a legjobban, a pirkadat alkímiáját, az első hang, az első fény és az első árnyék egybeolvadását. A zsalugáter résein beszűrődő derengés sejtelmes fényt hintett az éjszakából alig kibontakozó szobára, a vakablakként sötétlő festményekre, a bútorok tömbjére, a szanaszéjjel dobált ruhákra, az ágyra, a mellette nyugvó párja takaratlan testére. A szemlélődő maga sem értette, miért talál minden alkalommal gyönyörűséget az öntudatlan szendergésben kitárulkozó mezítelen test aprólékos megfigyelésében. A részletek mindig ugyanazok voltak, mégsem unta meg sosem, hogy szemével végigbarangolja az ismerős testtájakat.

Alighogy a nap első sugarai megcsillantak a kihajtott ablaktáblán, a kertben egy láthatatlan karmester pálcájának intésére felhangzott a madárvilág koncertje.
A csicsergő szimfóniába néhány hete új szólam kapcsolódott be; tompa, pergő kopogás, pontos ütemű, mint a géptávíró. A hang az ablak előtt álló, terebélyes hárs felől érkezett. Időnként elhallgatott, aztán újrakezdődött, és ez a játék tartott egészen addig, amíg megindult a reggeli autóforgalom. A szemlélődő óvatosan kihajtotta a zsalugáter tábláit, és kisvártatva megpillantotta a kopogás okozóját a lombok takarásában.

Talán másfél hónap is eltelt azt követően, hogy a szemlélődő először figyelte meg a harkályt reggeli foglalatossága közben. Azóta egyfajta bizalmi kapcsolat alakult ki közöttük, legalábbis a szemlélődő meg volt erről győződve. Kicsit talán össze is zavarta mindez: a megszokott távolságtartó, biztonságos leskelődés áhítatát törte meg ez a szokatlan metakommunikáció. Napfelkeltekor kitárta a zsalugátert és a harkály egy rövid kopogássorozattal köszöntötte, nyugtázva a reggel eljövetelét és a kapcsolatfelvételt. Ilyenkor egészen közel jött, jellegzetes farokriszálással kellette magát, megcsillantotta pompás, fényes tollazatát, akár a szoknyáját libbentő leány. Aztán fejét megrázva átröppent a fa törzsének egy másik pontjára, és a kopácsolás folytatódott. A forgalom elindulásáig dolgozott fáradhatatlanul, mintha azt mondaná, táplálékra is szükség van, parádézásból nem élünk meg.

Kapcsolatuk eleinte nem volt ennyire bensőséges, a madárnak idő kellett, hogy oldódjon ösztönös gyanakvása. Amikor a szemlélődő először nyitotta rá a zsalugáter tábláit, a kopogás azonnal elhallgatott és a harkály aznap már nem is jelentkezett, talán más, biztonságosabbnak tűnő fát választott. Egy hét is eltelt, amíg végül ottmaradt, és folytatta a fakéreg aprólékos átvizsgálását, igaz, mindvégig a törzs takarásában maradt. Végül elfogadta és megszokta az ablakban álló szemlélődő látványát, bár nyilván nemigen értette, hogy az a másik miért figyeli őt, miközben láthatóan nem vadászik rá, és másra sem, ami mozog, nem kapkod lárvák, szaladó cincérek vagy repülő rovarok után, egyszerűen csak áll és őt bámulja, mintha ezt a furcsa lényt a puszta kíváncsiság éltetné és a látvány táplálná. A harkály kezdeti bizalmatlansága felengedett, elfogadta, hogy a szemlélődő passzivitására ugyan nincs elfogadható magyarázata, de az nyilvánvaló, hogy szándékai nem ellenségesek. Talán az a feltevés áll a legközelebb a valósághoz, hogy az ilyen szerencsétlen testalkatú lények képtelenek a repülésre, nyilván alkalmatlanok arra, hogy odújukból a közeli fára átugorjanak, ellenkezőleg, elképesztő lassúsággal és esetlenséggel mozognak, és harkályésszel felfoghatatlan, hogy ilyen hátrányos adottságok mellett hogyan jutnak annyi táplálékhoz, hogy életben maradjanak és fiókákat neveljenek.

Az első hetek bizalmatlansága után a harkály kíváncsisága végleg legyőzte ösztönös elővigyázatosságát. Azért gondosan ügyelt rá, hogy mindig a lombok és az ágak takarásában maradjon. Kopogtatott egy sort, majd csend következett. Kis idő elteltével piros sapkás feje megjelent a törzs egyik oldalán, onnan szemezgetett a szemlélődővel. Aztán eltűnt, majd az újabb kopogássorozatot követő néhány pillanatnyi csend után a törzs másik oldaláról nézett vissza. Láthatóan élvezte ezt a madárbújócskát, ami egyértelműen a szemlélődőnek szólt. Amikor a szemlélődő kísérletképpen visszahúzódott a szoba árnyékába, ahol a madár már nem láthatta, a játék azonnal abbamaradt, és a harkály két-három szárnycsapással a fa felső ágaira menekült. Nem értette, miért hagyta ott az a furcsa lény, biztosan valami baja történt, esetleg valami veszélyt érzett, és azért bújt odúja mélyére. A szemlélődő jelenléte, a szemkontaktus egyszerre volt izgalmas játék és biztonságot nyújtó őrizet.

A szemlélődő hamarosan rájött, hogy a harkály elfogadja, amit már megszokott, de mindentől megrémül, ami új és gyanús. Ha jól meggondoljuk, ő maga, valamint élete párja sincs ezzel másképpen, vélte a szemlélődő. A harkály idővel egyre közelebb jött hozzá, mintha csak élvezné, hogy megmutathatja magát, egész pompás testét, takaratlanul, csak neki. Egy újabb hasonlóság, gondolta, és egy pillantást vetett az ágyban öntudatlanul kitárulkozó mezítelen gyönyörűségre. A madár magakelletése azonban nem ígéretes ajánlat volt, nem csábító felkérés; szigorúan csak a látványnak szólt. A mozdulatokra igencsak idegesen reagált. A szemlélődőnek eszébe jutott, hogy egyszer óvatlanul meglökte a kihajtott ablaktáblát, az üvegen másképpen csillant meg a fény, másképp tükröződött a fa lombjának árnyéka, és a harkály máris kétségbeesett csapkodással menekült a fa tetejére. A szemlélődő mozdulatlansága, biztató tekintete végül visszacsalogatta a közelebbi ágakra, ahol néhány szemrehányó fejpörgetés után újra munkához látott.

A szemlélődő észrevette, hogy a harkály egyfajta sajátos jelbeszéddel kommunikál vele, a jelzéseket azonban nem tudta megfejteni. Kicsit el is szégyellte magát, hogy miközben a kis madár láthatóan mindent megtett, hogy megértesse magát, ő, az intelligens lény egy szemernyivel sem járult hozzá a kommunikáció elmélyítéséhez. Bár a madár egyértelmű bizalomerősítő lépéseket tett, egyre közelebbi faágakon iparkodott és nem is hagyta el ezeket addig, amíg a szemlélődő az ablakban állt, annak pontosabb vizsgálatokra volt szüksége, hogy a harkály viselkedését és testbeszédét tanulmányozhassa. Egy színházi látcsövet vett elő, melynek nagyítása éppen megfelelő volt az adott távolságra. Óvatos mozdulattal emelte a szeméhez a látcsövet. A harkály azonnal abbahagyta a kopogást, és a furcsa, új látószerv riasztó látványától kétségbeesve menekült a fa teteje felé. A szemlélődő többször a szeméhez illesztette a félelmetesen csillogó tárgyat, majd újra leengedte, hogy a madár lássa, nem történik vele semmi rossz. Végül ugyanúgy megszokta az új szempár tekintetét, ahogy a régiét is.

A látcső segítségével a szemlélődő pontosíthatta megfigyeléseit. A harkály testbeszédében a farktollak és a fej mozdulatai játszották a főszerepet. A szemlélődő kedvence a fejpörgetés volt; a madár olyan gyorsan rázta meg a fejét, mintha csak kétszer-háromszor megpördítette volna a nyaka körül. Minden ilyen pörgetés után oldalra fordította a fejét és ránézett a szemlélődőre, mintha ki akarná találni, mit szól mindehhez. Ha valami váratlan dolgot észlelt, a harkály közelebb lapult a törzshöz, farktolla súrolta a fa kérgét, fejét pedig a magasba nyújtva körülnézett. Nagyjából egyetlen másodpercnyi időt hagyott a tájékozódásra, a helyzetfelismerésre. Kétség esetén azonnali menekülés – ez volt stratégiájának a lényege. Ha öröm érte – amennyiben használhatjuk ezt a kifejezést egy ilyen egyszerű kis élőlény érzékelésének jellemzésére – a farktollak a magasba emelkedtek, és oldalirányban is megbillentette őket. A legmagasabb fokú elégtételt akkor mutatta, amikor munkáját siker koronázta, és hosszú nyelvével végül sikerült kipiszkálnia a fa mélyebb rétegei felé fúró kukacot az alagútjából. Ilyenkor a gyors fejpörgetést egy diadalittas hang is kísérte, egy kis kurjantás, mintha azt kiáltaná: Megvagy végre!

A szemlélődő némi idő elteltével a kopogások között is különbséget tudott tenni. Más hangja és üteme volt a felderítő, vizsgáló koppantásoknak, és egészen más az azt követő bontómunkának, amikor is csak úgy repült a forgács az acélkeménységű csőr ütései alatt. – Hogy nem kap agyrázódást – csodálkozott a szemlélődő, felidézve, hogy milyen rosszul volt, amikor egyszer, csak egyetlenegyszer, valami keménybe ütötte a fejét. Ez a madár a homlokán hordja a csákányt, mégsem lötyög az agya a burájában munka közben, a csapások frekvenciája pedig olyan, mint egy géppuskasorozat. Akár húsz koppantás másodpercenként, ennyire képes a harkály, tudta meg a szemlélődő, mert nem volt rest utánajárni. A csőrcsákány csapásának ereje csaknem akkora, mintha 25 kilométeres sebességgel ütközne egy betonfalnak. A kőkemény vésőt működtető izmok minden egyes csapást követően egyszersmind lökhárítóként is szolgálnak és az általuk kifejtett fékezőerő több százszorosan haladja meg azt a terhet, amelyet egy űrhajósnak kell elviselnie leszállás közben. Szó szerint egyetlen pillanattal azelőtt, hogy lecsapna a csőrcsákány, a harkály behunyja a szemét, hogy a szanaszét repülő faszilánk ne okozhasson sérülést neki. És ha elhibázza? Ha nem éppen merőlegesen tartja a fejét, és a ferdén fellépő erőket a vázizmok nem tudják felfogni? Vagy spén repül a szemébe? Nem, a harkály nem hibázza el. Hibázzon csak egyetlenegyszer, és mindennek vége.

A szemlélődő tekintete kisugározhatott valamit a harkály iránt érzett ámulatából, mert a madárnak egyre fontosabb lett, hogy tetszelegjen csodálójának. Minden magamutogató farokmozdulat, minden nyakon csípett pajor elfogyasztása után jellegzetesen félretartott fejjel rápillantott a szemlélődőre, mintha azt kérdezné: Na, milyen volt? Aztán az ablak közelében húzódó ágra repült, cserregett a farkával, nyomatékkal koppantott párat, akár egy bíró: Figyelmet kérek! Hogy tetszik a kékesfekete farktollam? Jól áll a piros öv a hasamon? Megy a piros sipkámhoz?

Milyen csodálatos kis teremtmény – gondolta a szemlélődő. Szorgalmával végül mindenki jól jár. Kiszedi a sok rút pondrót, lárvát, farontó bogarat a fa testéből, mintegy féregteleníti a természetet, méghozzá káros mellékhatások nélkül. Jól jár a fa, jól jár a dús lombkorona árnyékában élő ember, és persze jól jár maga a harkály is. Talán csak a fa tövében őrjáratát végző fekete kandúr nem jár jól, amely szeretné elkapni a madarat, de pontosan tudja, hogy nincs esélye. A harkályt nem érdekli a macska, nem foglalkozik vele, tisztában van alantas szándékaival, de azzal is, hogy neki megvannak az eszközei, hogy megvédje magát. Minden világos és egyértelmű, mert minden macska macska, és minden harkály harkály. Az egyetlen, akin nem igazán tud kiigazodni, az a furcsa, lomha valaki ott, jobb híján nevezzük embernek, aki nem támad, nem is menekül, csak néz. De minek néz, ha nem akar támadni? Nincs más dolga? A harkály végül nem jutott dűlőre a dilemmájával, ezért úgy döntött, nem gyötri magát olyan kérdéssel, amelyre egyelőre nem tudja a választ. Végül is minden ember ember. Aki csak áll és néz.

A szemlélődő egyik hajnalban, amikor a természet karmestere intett pálcájával és a koncert elkezdődött, furcsa hangra lett figyelmes. A harkály kopogása százszor, ezerszer erősebben hallatszott, olyan erősen, mintha a feje tetején kopácsolt volna. Mintha géppuskasorozatok érnék a házat. Elővette a látcsövet, de sehol sem látta a madarat. Rájött, hogy a harkály a ház sarkán túl a vakolatot szondázza. Nemrég tetették fel a hőszigetelő hablemezeket, hogy csökkentsék az energiaveszteséget. Talán cincérek költöztek be a táblák alá, azokat akarja kipiszkálni a harkály. Aznap reggel a madár, hogy a szemlélődő tekintete nem vonta el figyelmét a munkától, szokatlanul szorgalmas volt. Pár másodperces szünetektől eltekintve folyamatosan kopácsolt, és a szemlélődő látta, hogy párja már forgolódik az ágyban, és a géppuskasorozatok hamarosan végleg kiverik az álmot a szeméből.

Akkor egyszerre csönd lett.

Na! – mindössze ennyit hallott a szemlélődő, csak egyetlen emberi szótagot, egy önelégült csatakiáltást, az elért győzelem felett érzett ösztönös öröm tömör megnyilvánulását. Csaknem úgy hangzott, mint a harkály diadalittas füttyentése. Meglátta a madarat, a fa alatt feküdt a földön. Szeméhez kapta a látcsövet. A kis lény az egyik szárnyával verdesett, a másik mozdulatlan volt. Őt nézte, a tekintete csodálkozó volt, értetlen. A látcsövet már ismerte, a csúzlival csak most ismerkedett meg. És az emberrel is, aki követ lőtt rá. Az egyik csak áll és néz, a másik meg vadászik rá? Van ebben bármilyen értelem? Az ember mégsem ember. A dilemma eldőlt, a kérdés megválaszolást nyert, csak hát túl későn, túl nagy áron! A figyelmetlenség, a hibás helyzetfelismerés, a késlekedés soha nem helyrehozható; a tévedés mindig végzetes.

A szemlélődő nézte a harkály vergődését, a haláltusájában is gyönyörű madarat, amelyre már-már barátként tekintett, amíg képes volt repülni. Viszolygás fogta el, a földön fekvő harkályban volt valami utálatosan diszfunkcionális. Csalódott benne, hogy ennyire óvatlan és felelőtlen volt. Miért kellett a falat kopogtatni, a vakolatot bontani, a szomszédot felverni hajnalok hajnalán? Micsoda elfogadhatatlan, szabályokat felrúgó magatartás ez!

Újra megnézte a harkályt, amely még mindig tehetetlenül verdesett ép szárnyával, és a szemlélődőnek az volt az érzése, hogy rászegezett tekintete segítségért könyörög. Talán meg lehetne menteni. Esetleg el lehetne vinni állatorvoshoz, hátha meggyógyítható a törött szárny. A harkály végtére is védett madár.

A szemlélődő habozott. Kényszeredett érzése támadt, olyasmi, mint mikor egy szereplő kilép szerepéből és megelevenedik. A harkály, és a helyzet, amit vigyázatlanságával előidézett, azt kívánja, hogy átlépje a kettejüket elválasztó láthatatlan határt. Csakhogy ez már nem megfigyelés, nem érzékelés, itt a látvány mellé, vagy akár helyére más minőség tolakodik be. A felismerés olyan döntést követel, amit nem akar meghozni. Kelletlenül felöltözött. Mielőtt lement volna a kertbe, még egyszer kinézett az ablakon. A madár már nem volt ott.

Végtére is nem történt más, mint hogy ismét csak jól járt valaki. Jól jártak elsősorban a pondrók, lárvák és szúk, ezentúl zavartalanul fúrhatják alagútjaikat egyre mélyebben a fa testébe. Jól járt a macska, olyan zsákmányhoz jutott, amelynek megszerzésére önnön tehetségéből soha nem lett volna képes. Jól járt a szomszéd, mert még legalább egy órácskát alhat.

Valaki mindig jól jár.

Visszahajtotta a zsalugáter tábláit és az ablakot is gondosan becsukta. A harkály utolsó koppantása egy ideig még visszhangzott a szívében. Aztán csönd lett, béke és halálos nyugalom.