Kornis Virág: William

Versből novellát - vers: William Blake - Tigris

kép: Brian Smith - Spectrum

   William egész órán rajzolt. Elmélyült igyekezetében orra a papírt súrolta.

   A tanár odament a háta mögé. Nem szólt, csak nézte. Kicsi, görbe hátú gyerek volt William, mindenki csúfolta.

   Most ránézett vizenyős, zöld szemével, szemüvege megvillant.

   – Még nem vagyok készen – mondta és visszafordult a lap felé.

   Nem kellett sürgetni őt, hiszen dupla órájuk volt rajzból. A többi gyerek már elveszítette a figyelem fonalát, felugráltak, zajongtak, megmutatták egymásnak az elkészült munkákat.

   – Csendesebben – mondta a tanár és elindult, hogy rendbe szedje őket.

   Néhány pad úgy állt, mintha az égből dobták volna a padlóra. A lelkesebb segítettek rendet rakni. A tanár összeszedte az elkészült rajzokat és az ablak mellé állt, hogy megnézze.

   A gyerekek ügyesek voltak és általában teljesítették a feladatot. Ám mindig akadt olyan, aki nem jól értelmezte a tanár szavait.

   – Azt kértem tőletek, hogy állatokat rajzoljatok – mondta csöndesen. – Nem autót és nem házat.

   Az első sorban kuncogni kezdtek a lányok, diszkréciójuk jeléül szájuk elé tartva kezüket. A fiúk, akik ezek szerint hiába dolgoztak, felvonták szemöldöküket vagy leejtették vállukat.

   Egy kéz a magasba emelkedett.

   – Tanár úr, William még rajzol.

   William fölnézett, de a tekintete senkiével sem találkozott. Aztán folytatta; sosem hagyta magát megzavarni. Szívós és szikár fiú volt William, nem boldog, de legalábbis elégedett magával.

   A tanár intett.

   – Nem baj. Most kimehettek szünetre. A második órán, aki nem jót csinált, annak ismét ugyanaz lesz a feladat. Milyen állatnak képzeled el magad? A többiek tetszés szerint rajzolhatnak. Papírért gyertek hozzám.

   William kivételével mindannyian elhagyták a termet, és kiözönlöttek az udvarra. A tanár ablakot nyitott, s fel akart írni valamit a táblára. Aztán hagyta.

   Mikor készen lett, William odament hozzá.

   – Tessék – mondta és átnyújtotta az elkészült rajzot. A közelben lévők felkapták fejüket, nyakukat nyújtogatták. Mindenki látni akarta, milyen lett.

   – Egy tigris – mondta William.

   A fiúk nyerítve fölnevettek.

   William rájuk nézett, féloldalasan, erre elhallgattak. Egy kicsit mindenki tartott tőle, pedig soha, semmivel nem fenyegetőzött. A jelenlétében volt valami nyugtalanító, és valószínűleg a váratlanságnak ez a légköre, ami körüllengte, a többiekből csak az idegenség érzését váltotta ki. William érezte ezt, és már izzadt a tenyere, ő is félt, hogyan viszonyuljon a gúnyhoz, lenézéshez, és többnyire visszavonulót fújt, holott a tartásából furcsa erő és eltökéltség áradt.

   – Hagyjuk – mondta és elindult, hogy visszaüljön a helyére.

   – Mesélj nekünk erről a képről, William – mondta a tanár.

   A képen a tigris – egészen pontosan egy hatalmas állatfej – vastag, fekete rácsok mögött várakozott. William azt mondta, ha kitörne, bárkit képes lenne elpusztítani. Közben a tekintetét, amiről mindig azt lehetett hinni, hogy könnyes, olyan vibráló-érzékeny volt, körüljáratta a többieken, nekik mesélt, őket akarta megijeszteni, lehengerelni, de nem hagyták magukat.

   – Nem félünk tőled, William – mondta az egyik fiú, és fölegyenesedett, mint a kobra, mikor veszélybe kerül és az élete árán is megvédi magát. Ennek a fiúnak békés, barna volt a szeme, és jó gyerek volt. Most valami végképp megriasztotta, s előhívta belőle gondosan rejtegetett ellenszenvét. A tanár várakozó álláspontra helyezkedett, ami nem volt számára kényelmes, de legalábbis célszerű.

   – Kinn a bárány, benn a farkas – mondta Frank, az osztály bohóca. Megint nevettek.

   William hallgatott. Értelmén keresztül megszűrte az új hatásokat és lelki esszenciájába csepegtette. Erősnek érezte magát, nem félt. A kettő kizárhatta volna egymást, hiszen kilenc-tíz évesek voltak, a mesék, mítoszok világából még nem jöttek ki teljesen. Könnyen szórtak egymásra átkot s ugyanilyen könnyen estek babonás félelembe.

   – Mondjatok, amit akartok – mondta William.

   – Nem úgy van az – vágta rá Simon Hughes, gyermek-filozófus, az önérzet bajnoka. – Miért teszel úgy, mintha nem érdekelne, mit gondolunk rólad? Ez nem fair és nem is hihető.

   – Ostoba vagy, William – kontrázott valaki a lányok közül.

   William, kezében a rajzzal körbejárt közöttük. Púpos háta inkább szánalmat, mint félelmet keltett a jelenlévőkben, azonban félreálltak az útjában, s ő, a kis III. Richárd, ment és villogó szemüvege mögül vádlón nézett rájuk.

   – Mondjátok, ti mit rajzoltatok, ha? – Nyála kifröccsent, s aki észrevette, undorral az arcán törölgette ruházatát. – Nyulat, kecskét és bárányt? Hisz oly szelídek vagytok! Csupa ma született bárány! – ezt már kiáltozva mondta, elszabadult indulataival fűtve, s karja végén görcsbe rándultak az ujjak.

   – Mindegyikőtöket könnyedén elpusztítalak!

   Majd lehalkította rekedtes hangját és hozzátette:

   – Egyetlen mozdulattal eltörném a csontotokat.

   Simon intett Germanus-nak, az Gabriel-nek, ő pedig Mario-nak, s így tovább. Az osztály beállt mögéjük, félkört képezve, a fiúk intettek a lányoknak, húzódjanak hátrébb. S már valóban nyáj képzetét keltette, ahogyan ott elhelyezkedtek, szemben a kis görbe, púpos William-mel, akinek arcára fagyott a vigyor.

   – Bár az erdőben te vagy az úr, tigris, de nyájunkat botokkal védik meg a pásztorok. – A fiúk felemelték karjukat, mint egy ütőeszközt. A fagyos csöndet a csengő szakította félbe; ahogy az élőképet is, melyet a tanár hosszú éveken keresztül őrzött emlékezetében.

   Az évek során többször látta, jártában-keltében a felnőtt William-et.

   Mert ő volt a sánta újságos, aki a piros lámpánál megtorpanó autókaravánok közé ment és addig kocogtatta a vezetők ablakát, amíg megszánták egy kevés apróval. Rossz lábát maga után húzva igyekezett, hogy még időben, a zöld jelzés előtt fölkaptasson a járdára. Egyik reggel többé nem mutatkozott, megfagyott az erdőben, ahol kényszerűen sátrat vert fel, és a hideg idő beálltáig elhitte, hogy megvalósult régi nagy álma. Kivonult a társadalomból, hiába maradt néhány szál, amit nem tudott elvágni, például megélhetése, létfenntartása a keserű végig a többségtől függött.

   Mert csak ő lehetett a hideg tekintetű raktáros az áruházban, aki szótlanul kihozta az árut, tettetett türelemmel megvárta, míg a többiek lepakolnak a kocsiról, aztán eltűnt a műanyag szalagfüggöny mögött.

   S ő volt, ez kétségtelen, a hetilap felvételén a borotvált fejű kezelt az elmegyógyintézetekről szóló cikkekben. Ült az ágyán, a rácsos ablakok előtt, ami megszűrte a fényt és a sötétséget. Ült biztonságban, hideg vigyorgással az arcán, amit már senki sem akart megérteni. Az ápolók megelégedtek avval, ha bevette a gyógyszerét és nem csapott zajt.

   A Tigris, a Fenséges kora leáldozott. A szent borzalom, amit Prométheusz tette vagy Jézus csodái láttán érzett az ember. Megértjük a rácsokat a nélkül, ami mögötte van?

   A Teremtmény az első kérdésfeltevést követően lépi át a létezés határát és kezd el élni.