December derekán jártunk, s mint minden évben ilyentájt, a kis
falu már karácsonyi hangulatban úszott. Csivitelő fiatal leányok
gyűltek össze, majd egymáshoz bújva kuncogtak, amikor egy jóképű
fiú feléjük intett. Hópihék táncoltak a hajadonok fonatban
kanyargó tincsein, s néha ki-kilibbent egy-egy formás kis
harisnyás láb. Hűvös széltől kipirult arcocskájuk oly kedves
gödröcskéket rejtett, mikor a gúnyos-édes szájak mosolyra
húzódtak.
Csizmák nyomát szánkó hasította keresztül, amint a harsogó
gyereksereglet kacagva-sivítva rohant végig a téren. Féltő anyák
által bebugyolált csemeték kedves barátként köszöntötték a
telet, és kesztyűket levetve gyúrtak hógolyót. Hóember is
készülődött, újfent felöltötte hatalmas pocakját, néhány
óra múlva pedig már ferde mosolyával vigyorgott a világra.
Pékségnek ajtaja felett apró csengő himbálózott, s nagyot
csilingelt, mikor az első vásárló betoppant. A szűkös boltban
már nagyban folyt a munka, édes illatok jártak be minden utcát...
méz, fahéj, kakaó, frissen sült cipó... még a mogorva szomszéd
néni is mosolyogva szippantott bele a hűvöskés téli levegőbe.
Minden olyan színes és gazdag volt ilyenkor, a borongó égboltot
alig látni tarka lámpák, szalagok és édes ünnepi mécsesek
között. Minden csilingelt és bongott, minden nyüzsgött, oly
vidáman és türelmetlenül.
Itt azonban nem. Ezt a kis kunyhót nem járta át gyermekek kacaja,
nem készült mézes kalács. Távoli nesz volt csupán a falu ünnepi
kavalkádja, még a fények is oly haloványan pislogtak. Esteledett.
Mozdulatlan némaság szállt az ól feketeségére, odabent birkáim
egymáshoz bújva, szorosan. Fagyos szél kapott szárnyra.
Beleborzongtam.
Sípoló kanna jelezte, a víz felforrt. Gőzölögve, bugyogva
omlott a bögrébe, majd a gyógyfüvekkel csókot váltva
aranyzöldre színeződött. Mind-mind oly ismerős illat és hang,
mind-mind a tél egy kedves csodája. Kandallóban már ropogott a
tűz, előtte komondor hevert. Kedves, öreg barát... elfáradt már
szegény, hosszú napunk volt. Lépteim hallatán kipillantott kócos
tincsei mögül, aztán újból behunyta szemeit. Persze, tétován
csóvált egy keveset, tudta, most odaülök mellé. Ahogy szoktam.
Ugyanazok a mozdulatok, minden olyan átlagos és harmonikus. Nem is
kívántam, hogy másképp legyen.
Körülölelt a csend... körülölelt a kunyhó, mint egy anya a
gyermekét. Hamar letelepedett rám az álom százszínű pilléje, s
már nem hallottam, mint erősödik fel a szél, mint válik a szállingózó hó gyilkos zivatarrá.
Nem jött el a hajnal, pirkadatot hiába vártunk. Sötét és hideg
volt minden. Kályhára pillantottam, de az már rég kihűlt,
ridegen és mereven várakozott, akár egy halott. Füleltem. Túl
nagy a csend, túl nagy a feketeség. Pedig már tízet ütött az
óra. Megborzongtam. Lehelletem melege egyre sűrűbben szállt fel,
mikor sejteni kezdtem, mi történt.
Darabig csak álltam, mélán, mozdulatlan. Komondorom, kis pajtásom
az ajtóban toporgott, vágyott már a tágas rétek végtelenjére.
– Nádor, innen nem megyünk ki. - suttogtam hozzá – Nem tudunk.
Betemetett a hó.
A kezdeti ijedtség lassan távozott el, fel-alá járkálva
próbáltam összegezni, mennyi élelem, mennyi víz, mennyi fa
maradt, újra és újra átnézve, megszámolva. Bele sem mertem
gondolni, az óllal mi történhetett. Lépteim akár az óra
kattogása, halkan koppantak padlón, majd toppantak szőnyegen, míg
végre leroskadtam egy székbe. Az nagyot nyögött súlyom alatt,
még panaszosan vissza is nyikkantott egyet.
– Ne aggódj, Nádor. Egy hónapig kihúzzuk. Addig talán ránk
találnak.
Összeszorult a gyomrom, mikor elhangzottak e szavak. Olyan
idegenként hatott, olyan üres ígéretnek. Találnom kellett
valamit, ami megnyugtat. Főzés. Mindig is utáltam főzni, pedig
egyedül élek.
Elindultam a konyha felé, Nádor pedig reménykedve, bár értetlenül
ballagott utánam, tétován csóválva. Találtam még némi
krumplit a kredencben, melyet korábban nem vittem vissza a pincébe.
Szerettem az illatát, még érződött rajta a föld is, melyben
nevelkedett. Kedves volt számomra, hiszen ez a táj nevelt engem, és
mindent, amelyből most élek, vagyis... éltem: birkáim, növényeim,
még drága Nádorom is itten látott napvilágot.
Szép emlékek kaptak szárnyra, miközben kimért mozdulatokkal
hámozni kezdtem. Kellemes volt ismét felidézni anyám arcát, a
veteményes kertet és a kislányt, akit úgy vártam látni minden
vasárnap, mikor templomba készültünk. Minden más gyerek
megmakacsolta magát, ha rá próbálták kényszeríteni az ünnepi
öltözéket... kiabált, csapkodott, könyörgött... megtalálta a
megfelelő módszert. Én nem. Jó anyám folyvást dicsekedett,
milyen fiúval büszkélkedhet, milyen hívő gyermek, biztosan pap
lesz belőle. Óh, ha tudta volna... -halovány, huncut gyermeteg
mosoly futott át ráncaim között- ha tudta volna, hogy mindez egy
angyali szempár miatt van...
Halk csobbanással landolt a lábosban mindahány burgonya, egymással
vetekedve próbáltak helyet szerezni maguknak, majd mikor az egyre
szürkülő víz forrni kezdett, a krumplik ijedt táncra keltek
egymással. Valahol olyan szép volt, olyan mozgalmas, valahol pedig
szomorú, mert mindig a szegénységet juttatta eszembe.
Lassan főtt, kellően lassan ahhoz, hogy továbbra is elterelje
figyelmemet arról, miként zárt minket börtönbe a tél.
Tekintetem kezemre tévedt. Széles tenyér, érdes bőr, koszos
körmök... elég jellegzetes ez errefelé. Öreg is volt már,
hiszen a negyvenet taposom, és ez kezdett megmutatkozni.
Mikor kellően puhának éreztem az aranysárga, táncoló gumókat,
egyenként kihalásztam, át egy másik tálba. Régi volt már az
is, zománca kopott, de a célnak épp megfelel. Éppen tökéletesre
sikerült, kellemesen lágynak tűnt, mikor széttördeltem a
vellával. Jól ismert illat... persze, nemcsak nekem, Nádor
türelmetlenül toporgott mellettem.
– Ebből csak keveset kaphatsz, tudod – figyelmeztettem. Nem jó
nekik a burgonya, nehezen emésztik.
Fűszert régóta nem használok, mióta szivarra sem gyújtok rá.
Nem tett jót. És féltem, hogy baj lesz. Gyakran félek, a magány
meg tud viselni, árnyékokat sző a szívembe.
Elkészült. Még egy kevéske vaj, az kell bele.
Elkészült. Még egy kevéske vaj, az kell bele.
Megterítettem. Két főre. Meg persze Nádor, de ő saját
tálkájában szagolgatta elszontyolítóan kevéske adagját.
– Ne aggódj, pajtás, kapsz majd kolbászt – biztattam, de csak
nem volt kibékülve a sovány reggelivel.
Miért is terítettem két főre? Nem tudom... jól esett. Jól esett
elképzelni, hogy van kire vigyázzak. Egy olykor házsártos, olykor
kedves, dundus kis feleségre... Még a krumpliból is kapott.
Persze, egy falatot sem evett. Lehet, nem szereti. No, akkor megeszem
én. Ejnye, asszony, hát ilyen finnyásnak lenni egy szegényes
kunyhóban! Persze, ő erre mosolyogna, tán kacagna is egy keveset,
s csókot nyomna édes ajkaival kiszáradt számra.
Nehezen telt az első nap. Nem mertem gyertyát gyújtani, nehogy idő előtt elfogyjon. Féltem sötétben maradni. Az árnyak akkor gyötörnek leginkább.
Nehezen telt az első nap. Nem mertem gyertyát gyújtani, nehogy idő előtt elfogyjon. Féltem sötétben maradni. Az árnyak akkor gyötörnek leginkább.
Másnap takarítással telt, por és kutyaszőr gyűlt össze
mindenhol, rég nem járt itt dolgos asszonykéz. Meg is dorgáltam
képzeletbeli mátkámat, mire ő huncutul rám mosolygott, s
kigombolta ingét. Eszembe juttatta első éjszakánkat. Első
éjszakánkat az angyalszemű leánykával. Gyönyörű volt, karcsú
derékkal, kerek fenékkel, melyet hosszú tincsei takartak. Remegve
értem fedetlen vállaihoz, ő pedig csak nevetett szemérmességemen.
Még azt a gúnyos kacajt is imádtam. Mindent, ami Ő volt. Pisze
orrát, szeplőkkel tarkított arcocskát, vörös hajzuhatagot, s
édes ajkait, mellyel úgy tudott simogatni. Boldog volt velem, azt
hiszem. Sokat beszélgettünk, még többet nevettünk, az alkonyat
pedig... újabb és újabb csodákat tárt fel.
Fiatalok voltunk ugyan, de épp elég idősek ahhoz, hogy döntsünk sorsunk felől.
Kész. Az óra szerint késő este lett, mire mindennel végeztem. Nádor értetlenül szaglászta kitisztított szőnyegét, melyen feküdni szokott. Néha gondterhelten járkálni kezdett... aggódtam érte, komondor vér, nem szerette bezárva. Vigasztalón mellé telepedtem, de szomorkás lett nagyon. Tudta ő is, hogy bajban vagyunk.
Fiatalok voltunk ugyan, de épp elég idősek ahhoz, hogy döntsünk sorsunk felől.
Kész. Az óra szerint késő este lett, mire mindennel végeztem. Nádor értetlenül szaglászta kitisztított szőnyegét, melyen feküdni szokott. Néha gondterhelten járkálni kezdett... aggódtam érte, komondor vér, nem szerette bezárva. Vigasztalón mellé telepedtem, de szomorkás lett nagyon. Tudta ő is, hogy bajban vagyunk.
Egyikőnk sem aludt aznap, még gyertyát is gyújtottam... olyan
megnyugtató volt kedves kis lángja, amint táncra kelt a kanócon.
El is tűntek árnyaim, mézes emlékek öntöttek el ismét.
- Mondd, örökké velem maradsz, ugye? - csilingelő hang szegezte
mellemnek az éles kérdést. Akkor azonban nem tétováztam, mélyen
a hőn imádott, zöld szempárba néztem, és bólintottam,
amekkorát csak tudtam. Ő újra kacagott.
Okos leányka volt, tanárnőnek készült. Furcsa gondolatai
támadtak néha, melyek sosem átallt megosztani velem.
- Mondd csak, láttál már pillangót meghalni? - különös,
ijesztő volt az ő szájából ez a szó, olyan végtelenül
természetellenes. Én megráztam a fejemet. Máskor nevettették őt
túlzott mozdulataim, hiszen nyurga srác voltam. Most viszont komoly
maradt. - Én láttam. Tegnap. Nem olyan, mint mi. Nincs vér,
nincsenek belsőségek, se törés, kifordult végtagok. Egyszerűen
csak, megdermed. Úgy, repülés közben, egy szemvillanás alatt.
Lezuhan, és még halálában is olyan szép...
Megijesztett. Láttam a tekintetén, fél ő is. Azok az angyali kis
cicaszemek most remegve pillantottak rám. Kezét szorítottam, ő
pedig az enyémet. Sírni tudtam volna.
- Ugye mindig vigyázol majd rám? Hogy senki se bántson?
- Jaj, kincsem. Persze, hogy vigyázok.
Mi mást mondhattam volna? Mi mást ígérhettem volna egy reszkető
kis őzgidának, ki először érzi, hogy a halál ugyanolyan
valóságos, mint amilyennek eddig a tündérmeséket
hitte?
Felvirradt a harmadik nap. Illetve, talán virradt, itt ugyanolyan sötét honolt. Kezdett fogyni a tüzifa, spórolnom kell vele. Nádor szűkölt, ajtót ugatta, de szerencsére még örömmel evett, legalább ez az egy dolog kibillentette a börtön nyomorúságából. Ahogy engem is.
Nem találtam több tenni valót. Ami volt, azzal már hamar végeztem, utána ismét merengve ültem a kandalló előtt. Fürkészve figyeltem a teavízben saját tükörképemet. Sokat változtam. Szemem ugyanolyan kéken tündökölt, mint akkoriban. Hajam azóta rövidre nyírattam, de a kincsem mindig is imádta lányosan hosszú tincseimet. Vonásaim viszont teljesen mások lettek, mélyek és gondterheltek, öregebbnek tűntem, és ehhez borotválatlan állam is hozzátett. Fejem még mindig keskeny volt, ez most sem mutatott másképp, hiába torzított a bögre. Vállam és karom viszont kellően széles, így kissé furán mutattam.
Felvirradt a harmadik nap. Illetve, talán virradt, itt ugyanolyan sötét honolt. Kezdett fogyni a tüzifa, spórolnom kell vele. Nádor szűkölt, ajtót ugatta, de szerencsére még örömmel evett, legalább ez az egy dolog kibillentette a börtön nyomorúságából. Ahogy engem is.
Nem találtam több tenni valót. Ami volt, azzal már hamar végeztem, utána ismét merengve ültem a kandalló előtt. Fürkészve figyeltem a teavízben saját tükörképemet. Sokat változtam. Szemem ugyanolyan kéken tündökölt, mint akkoriban. Hajam azóta rövidre nyírattam, de a kincsem mindig is imádta lányosan hosszú tincseimet. Vonásaim viszont teljesen mások lettek, mélyek és gondterheltek, öregebbnek tűntem, és ehhez borotválatlan állam is hozzátett. Fejem még mindig keskeny volt, ez most sem mutatott másképp, hiába torzított a bögre. Vállam és karom viszont kellően széles, így kissé furán mutattam.
- Ha volna egy csillagképed, mit ábrázolna? - kérdezte újra az
angyalszemű leányka, mikor este a dombtetőn ücsörögtünk.
Hosszú haja kibontva omlott szét a mezőre, akár egy áldás az
anyaföldre.
- Egy bakancsot. Amivel bárhová el lehetne jutni.
Elmosolyodott, olyan alig észrevehetetlenül, kedvesen-haloványan.
Szerettem őt, amennyire egy lányt fiú szeretni tud, olyan mély
tisztelettel, csodálattal, áhítattal, ahogy a hívő templomba
megy.
A nyárillatú virágos rétről ismét otthon találtam magamat,
mikor a hó súlya alatt a tető nagyot nyögött. Szívem majd'
kiugrott helyéről, Nádor pedig éktelen ugatással pattant fel.
Rettegtem, szörnyen rettegtem, s ez oly mardosón kapkodott most
felém, acélkarmokkal szorított, hogy majdnem sírva fakadtam.
Felpattantam, járkáltam, rimánkodtam... talán órák teltek így
el, ki tudja. No igen, az óra... az megállt. Most időtlenül telt
az idő, végtelenül és lassan.
Nem bírtam tovább. Papírt kapartam elő, tintásüveg koppant az íróasztalon. Tíz éve nem írtam. De olyan kíméletlen szükségét éreztem most. Tollat mártottam a mélykék folyadékba, kesernyés illata ismerős barátként köszönt. Korábban nagy mestere voltam a szavaknak, kacskaringós betűknek, ékes mondatoknak. Ezúttal görcsösen támaszkodtam tollam hegyére, remegő kézzel vésve fel az első betűt. Aztán megálltam. Majd újra folytattam. Az angyal-lánykáról írtam, írtam arról is, mikor veszekedtünk, mikor más fiú karjaiban találtam rá, mikor bocsánatomért esdeklett, de haragom nem múlott. Pedig szeretett engem, olyan forrón, szinte égetett, ha hozzám ért. De nem tudtam megbocsátani neki.
Nem bírtam tovább. Papírt kapartam elő, tintásüveg koppant az íróasztalon. Tíz éve nem írtam. De olyan kíméletlen szükségét éreztem most. Tollat mártottam a mélykék folyadékba, kesernyés illata ismerős barátként köszönt. Korábban nagy mestere voltam a szavaknak, kacskaringós betűknek, ékes mondatoknak. Ezúttal görcsösen támaszkodtam tollam hegyére, remegő kézzel vésve fel az első betűt. Aztán megálltam. Majd újra folytattam. Az angyal-lánykáról írtam, írtam arról is, mikor veszekedtünk, mikor más fiú karjaiban találtam rá, mikor bocsánatomért esdeklett, de haragom nem múlott. Pedig szeretett engem, olyan forrón, szinte égetett, ha hozzám ért. De nem tudtam megbocsátani neki.
Háború jött. Nekünk pedig mennünk kellett. Mindannyiunknak.
Kincsem is jönni akart, kérlelte apját, könyörgött,
rimánkodott... harcolni szeretett volna ő is. Veszedelmes kis
madárka volt, annyi szent.
A papiros kedvesen sercegett tollam alatt, én pedig csak róttam a
sorokat. Kalickából szabadult sólyomként repültem fel érzelmek
és kifejezések oly tágas, színpompás tengerén...
Újabb robaj... a tető nem sokáig bírja...
Újabb robaj... a tető nem sokáig bírja...
Nádor lábamhoz bújt, kucorogva nézett fel rám. Sosem láttam őt
félni, az a szerep általában nekem jutott, de most mégis... Én
szárnyaltam merészség, vitézség mezején, ő pedig zokniba
bugyolált lábamhoz bújt, támaszt remélve.
Gyertya élénkülő lángja életet adott a tintának, mikor tűzről
írtam, a lap szinte égett, majdhogynem kigyulladt kezem alatt...
mikor jégről, minden megdermedt, mikor esőről, ruháim átáztak.
Mikor halálról... a csend sírni kezdett. Írtam vereségről,
győzelemről, puskaropogásról, ágyú eszeveszett dörrenéséről...
a tető ismét felnyögött.
A háború véget ért.. kevesen tértünk haza. Én falumba siettem,
látni szerettem volna, úgy vágytam még egyszer látni az angyali
szemeket, újra magamhoz ölelni a karcsú derekat. Tudom, hogy
szeretett, hogy visszavágyott hozzám, s így kész voltam
megbocsátani.
A tinta elfogyott. Újabb üvegcsét bányásztam elő. Más illata volt, kicsit keserűbb, kicsit édesebb. Akár maga az élet, a szép emlékek... mind-mind... édes-keserű.
A tinta elfogyott. Újabb üvegcsét bányásztam elő. Más illata volt, kicsit keserűbb, kicsit édesebb. Akár maga az élet, a szép emlékek... mind-mind... édes-keserű.
Nem találtam rajta sebet, legalábbis, nem látszott. Csak feküdt a
földön, mintha éppen álmodozna, ahogy szokott, sárkányokról és
elveszett világokról. Haja fénylő palástként ölelte körül.
Fejemben még visszhangzottak szavai... „Láttál már pillangót
meghalni?”
Könnyes szemekkel hajoltam fölé, s remegő kézzel értem hozzá... mint először. Mikor még kacagott szemérmességemen.
Könnyes szemekkel hajoltam fölé, s remegő kézzel értem hozzá... mint először. Mikor még kacagott szemérmességemen.
„Nem olyan, mint mi. Nincs vér, nincsenek belsőségek, se törés,
kifordult végtagok. Egyszerűen csak, megdermed. Úgy, repülés
közben, egy szemvillanás alatt. Lezuhan, és még halálában is
olyan szép...”
Hiszen megígértem, hogy vigyázok rá... el se köszöntem.
Összerezzentem, mikor a tető lécei felsikítottak. Ne, még ne.
Még róttam a sorokat, ezernyi emlék tört meg, még annyira
vágytam szavakba önteni. Nádor halkan szűkölve bújt lábaimhoz.
Még néhány sort, még néhány mondatot ezüst patakokról, arany
napfelkeltéről, bíborvörös alkonyatról.Félelemről és
szerelemről, mindarról, mi minket emberré tesz. A hibák, a
vágyak, a bűnök, csillagok és mesék... olyan varázslat, melyet
érdemes látni, melyért érdemes itt lenni, a próbákat kiállni.
Minden recsegett, ropogott, minden sírt és nyögdécselt. Nádorba
kapaszkodtam, ő pedig belém. Még felírtam az utolsó sorokat, s
alkotásom biztonságba rejtettem.
„Ha volna egy csillagképed, mit ábrázolna?”
Dörög, ropog a világ, szilánkok zúgtak a betört ablaküveg
sikolyából, mintha egy jeges sárkány okádná. Az ott felejtett
teavíz még felsikoltott, mikor a régi, korhadt, szúrágta deszkák
megadták magukat, s pálcikaként roppantak össze. A kandallóban
még pattogott a tűz, most tovaterjedt, sorra evett mindent a láng,
melyet eddig úgy csodáltam. Félelmes veszedelemmé vált otthonom.
Majd összeroppant. Tűz és jég börtönében leltük végső
sóhajunk. Nádor sírt, akárcsak én. Mint két kisgyerek.
„Egy bakancsot. Amivel bárhová el lehetne jutni.”
A telet tavasz követte, kíváncsi vándorok járták a
hegyeket, fejcsóválva emlegetve a legkeményebb telet, ami eddig
ezen, egyébként is fagyos vidéket érte. Nem tudták még, milyen
csodát rejtenek e romok..
„Ki megtalálja ezen iratokat, kérem, tartsa nagy becsben. Csupán
egy emberélet. Szelíd és bűnös. Mint minden, édes-keserű.
És... ha kérdi, mondjátok meg: láttam pillangót meghalni”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése