Kotsy Krisztina: Tolvaj

Versből novellát - vers: Goethe - Tündérkirály

 

– Hogy van a gyerek? – kérdezte José, amikor az esti félhomályban belépett a házba.

Nem is volt igazán ház. Inkább odúnak kellett volna hívniuk, ha őszinték akartak volna lenni saját magukhoz. Belökte maga mögött az ajtót. Odasietett az összetákolt ágyhoz, ahol a fiú feküdt. Letérdelt melléjük a csupasz földre, felesége vállára tette a kezét, és az asszony arcát fürkészte. Tudta ő is, ez az érintés pusztán leheletgyenge vigasz, ami aligha enyhíthet azon, hogy a lelkük együtt szenvedett a gyerekkel, annyira sajnálták.

kép: Anna Kowalczewska - Winter

– Tűzforró. Félrebeszél… – mondta csüggedten, lehajtott fejjel az asszony. Elsírta magát.

– Valamit tennünk kell, mert nem jó ez így, Marietta. Nem jó…

– Nem tudom, mit tehetnék még, José… Egész nap mellette vagyok, borogatom, imádkozom érte, és...

– … csak nem javul… – suttogta szomorúan. – Evett? Hahh! Mit evett volna… – megszívta az orrát, majd folytatta. – Nem jó ez így, Marietta. Nem jó… – mondta elkeseredve, és megsimogatta a gyerek izzadt fejét. Megborzongott a forróságától, és ösztönösen összébb húzta magán a kabátját, aminek elnyűtt anyagán át régóta szabadon járt-kelt a szél.

A tél kegyetlenül korán, és vadul rontott a tájra. A még tűrhető, késő őszből a gyilkos fagyra váltott átmenet nélkül. Nem hagyva időt se embernek, se állatnak, se természetnek, hogy hozzászokjon a változáshoz. A tél egyszerűen hozzávágta a világhoz a hideget, hogy kezdjen vele, amit akar. Oldja meg, találja ki hogyan lesz ezután. Közben pedig mindent megölt a földeken. A hó, amikor már térdig ért, nem akart többé elolvadni. Belefagyasztotta a világot ebbe a térdig érő halálba, amiben legfeljebb kecmeregni lehetett.

A ház falai jéghidegen lüktettek körülöttük, újra meg újra megrohanva őket; arra mégse vették a fáradtságot, hogy a majdnem egy hete tartó lázat lehűtsék. Már Marietta is köhögött, gyengélkedett. Elkapta a gyerektől. Ő a szomszédból hozta haza. A szomszéd kölyök az iskolából, vagy a piacról, de rég túl volt rajta. A szomszédoknak már mindegy. Tudták, hogy Chinto beteg lett, de annyi nem volt bennük, hogy legalább ennivalót hozzanak neki. José haragudott rájuk.

Még négy nap volt a kifizetésig. Nem nagy pénz, bár orvosságra meg ennivalóra futja belőle, és valamennyi kis gyümölcsöt is vehet rajta Marietta. De az idő… ha sietnie kéne, valahogy mindig másképpen számolódik, mint ahogy egyébként, normálisan telni szokott. Egy beteg gyerekkel, a fűtetlen házban viszont végképp lelassít. Ki tudja, miért…

José és Marietta összerezzentek, amikor Chinto megszólalt.

– Micsoda gyönyörű ruhája van… – kipirult arccal ült fel az ágyban. Szemei csillogva révedtek a távolba. A messzeséget fürkészte. Tisztán és tagoltan, felnőttesen folytatta. – Nem mehetek, király úr. Én még csak egy kisgyerek vagyok. Nekem ez még nem való…

Aztán elcsitult, mert talán a király válaszára várt, akivel beszélgetett. Marietta tartotta a fiú hátát. Érezte, a lángoló, pihegő gyerektest majd’ meggyullad, jajveszékel a forróságtól. Nem merte kimondani. Félt, hogy attól még valóságosabb lesz. Rettegett, mert ott belül, az anyai szív kibírhatatlanul sajgott az igazságtól, hogy nagyon-nagy a baj. Mégis türelemmel kellett lenniük, míg José megkapja a járandóságát. Négy nap. Addig a gyerek magától meggyógyul, mint korábban is előfordult párszor. Igen, igen! Úgy lesz, mint korábban. Csak négy nap. Az semmiség.

Chinto visítása zilálta szét a ház fullasztó csendjét. Nem lehetett tudni, félelem vagy fájdalom késztette rá, de az a sikoly fülsértően éles volt, és rettentően hosszan tartott, hogy szülei megtörten kaptak a lázálomba visszahanyatló teste után. Riadtan néztek egymásra, a másiktól várva a döntést: most aztán mi legyen…

– El… elviszem a doktorhoz… most rögtön. Nem várom meg a pénzt. Nem várok tovább, Marietta. Nem bírok tovább várni! – mondta José sírástól remegő hangon.

Egyetlen gyors mozdulattal a gyerek alá nyúlt, úgy kapta fel a láz hőjétől átázott takaróval, mintha ki tudná tépni a nyavalya karmai közül a fiát. Megindult vele kifelé az esti sötétségbe. Marietta szótlanul próbálta marasztalni, de erejéből nem tellett arra, hogy visszatartsa őket. Homlokon csókolta kisfiát, majd lerogyott az ágyra, és zokogni kezdett. Könnyei eláztatták magányosan árválkodó fekhelyüket, melyben nemrég még beteg gyermekét ápolta. Az üres, gyermektelen ágy, a házban kongó némaság, és az irtózatos hideg marcangolni kezdték az idegeit.

Nem volt idejük mérlegelni a lehetőségeket. De nem lehetett tovább tétovázni. Akkor se, ha ebben a metszően fagyos szélben legalább egyórányi gyalogútnak néznek elébe, s az út ugyanilyen hosszú lesz visszafelé. José mégis elindult. Szégyen ide vagy oda, a pénzt néhány napon belül megadja a doktornak. Csak csináljon valamit. Gyógyítsa meg ezt a szegény gyereket. Ez minden, amit kérni fog tőle.

Az út megerőltető volt. A csonttá keményedett hó minden lépésnél beszakadt alattuk. Csikorogva, nyikorogva próbálta lerabolni José lábáról a csizmáját. A szél csapkodott körülöttük. Az arcát úgy csípte, marta az egyre fokozódó szélroham, hogy a füle is csengett tőle. Olyan volt, akár egy soha véget nem érő pofozkodás. Magához szorította pihesúlyú gyermekét, és ment tovább. Figyelte Chinto vékonyka hangját, de képtelen volt felelni a hallottakra.

– Édesapám, miért nem mutatta meg nekem eddig ezt a gyönyörű paripát? Úgy repül, mint a szélvész, szinte lebeg meg szikrázik körülöttünk az egész világ!

…

– Látja, édesapám? Egyedül a király úr tudja velünk tartani a lépést, olyan gyorsan száguldunk. Mindenki más messze lemaradt mögöttünk.

…

– Valamit akar tőlem a király úr, de nem értem… nem hallom tisztán, amit mond…

…

– Mondja meg neki, édesapám! Mondja meg… – kiáltotta, és apjába csimpaszkodott.

José szorosabban ölelte magához, ringatta, vigyázta, gyorsított léptein. Chinto szájából újabb szavak törtek fel.

– Édesapám, mondja meg neki! Nem ülök át arra a lóra… Nem! Itt akarok maradni magával, édesapám! Ezen a paripán! Mondja meg neki, hogy nem ülök át! Nem! Neeeem!!! – sikította hisztérikusan.

José megtorpant. Kis ideig mozdulni sem bírt. Meghűlt benne a vér a félelemtől. Körülnézett, hol van a király, aki halálra rémítette a fiát, de nem vett észre semmit az éjszaka szokásos árnyain kívül. Ezek csak látomások. Lázálom. Tudta. Mégis rémületbe ejtette a szavak elevensége és hangereje.

Megnyugodott, mihelyt Chinto elcsendesedett és elpihent a karjaiban. Könnyebben vitte, miután elaludt, mint korábban, mikor vergődve viaskodott egy képzeletbeli alakkal. Mintha még a láza is enyhült volna. José érezte, most már minden jól lesz. A megkönnyebbülés melegséget árasztott szét a testében, törődött tagjaiba belepumpálta a reményt.

Hamarosan ott állt a doktor kapuja előtt. Kinyitották neki, beeresztették. Néhány percen belül a doktor előkerült a hálószobájából, ahol már alváshoz készülődött, amikor betoppantak hozzá. José alázatosan bocsánatot kért a késői zavarásért, és megkérte, vizsgálja meg a gyereket.

Hozza be. Mondta a doktor szigorúan. Alszik? Kérdezte. Végigmérte Josét, meg a koszos takarót, amivel a gyerek volt beborítva. Elaludt az úton. Válaszolta szerényen. Nagyon kimerült. Lázas. Félrebeszélt. De most nyugodtan alszik, doktor úr. Hozza ide, hadd nézzem meg. Viszem, doktor úr. Letette a takaróval együtt. A doktor kicsomagolta. Nem alszik. Meghalt. Ennyit mondott. Elfordult. Istenem… Megöltem idefele jövet? Suttogta José a fiú fölé hajolva. A doktor az ajtóban, háttal állva szólt oda neki. Nem tudom. Lehet, hogy a hideg. Vagy talán a magas láz. De az már mindegy. Menjenek haza, és temesse el, amint lehet. Ezt mondta még. Azután visszasétált a szobájába, és otthagyta Josét a halott gyerekkel.

* * *

Az nem úgy van ám a téllel, ahogy azt naivan elvárnánk, hogy szép apránként közelít, vagy esetleg hagyja, hogy hozzáedződjünk a hideghez… vagy netán átengedi a helyét, hogy megint inkább tavasz vagy nyár legyen, mert azt jobban szeretjük. Á, dehogy!

A tél nem kíváncsi a véleményünkre. De nincs választása se. Jön, ha jönnie kell, és kész. Mindenki előre tudja, hogy rabolni fog és fosztogatni. A fagy az ilyen. Kiforgatja a testet minden vagyonából. Lelopkodja róla a giccseket és mindent a végletekig leegyszerűsít. Elsodorja az embert a tűrőképessége végső határáig. Szilánkosra töri szét a lelket, és a jéghideg halálfélelem mérlegére teszi az emberséget, hogy megmérje, az mennyire súlyos vagy mennyire súlytalan.