L. Bird: Márványpult

A Miért? pályázat

helyezést elért novellája

Végre! Épségben ideért a pulthoz. Négy perce még biztos voltam benne, hogy a kocsmaajtótól idevezető három méteren szegény pára elhalálozik. Nem csak azért, mert ennyi idő kellett neki, hogy megtegye ezt az ominózus három métert. Hanem mert tette azt olyan életidegen mozdulatokkal és kilengésekkel, hogy félő volt, akkorát esik, hogy azonnal szörnyet hal. Csap részeg – gondoltam – csütörtökön, hajnali fél hétkor. Hogy a náthás, hóbelebancos életben tud valaki ilyen állapotba kerülni olyankor, amikor más még úgy alszik, mintha kupán vágták volna. Hogy jött nekem annak idején az ötlet, hogy már hatkor kinyissam a krimót? Ilyenkor tényleg csak a bolondok, vagy a megtörtek vedelnek. Vagy éppen a tegnapból még magukhoz nem tért egyetemisták, egy buli után. Ahogy frissen betoppant vendégem hetek óta nem mosott, méretileg erősen eltúlzott, szakadt, zöld kabátját elnéztem, ő inkább az első kettőt képviselte. De azt egyszerre.

kép: pixabay.com

Mikor a pult előtt nagy nehezen stabilba vágta magát, és már nem volt félő, hogy egy hirtelen lélegzetvételtől hanyatt esik, kezeit rádobta a mellig érő márványlapra, majd olyan erővel bele is kapaszkodott, hogy biztosra vettem, hogy onnan évekig tudunk majd ujjlenyomatot venni. Szemöldökig lehúzott, kék, minőségében a kabátjával versengő, kötött sapkát viselt, ami alól bambán kandikáltak ki ázott, üveges szemei. Mindez alatt azonban mindent rejtve tartott az igénytelen, az egész múlt heti étlapot dúsan tartalmazó, őszes, sárgás szakálla. Ebből a szögből nézve talán nem is volt szája a napom első jöttének, amit nem is bántam volna, lévén a mondandómra nem szerettem volna válasz kapni.

– Ne haragudjon, uram! De nem szolgálhatom ki – mondtam, majd reménykedve próbáltam elcsípni a pillantását, hátha meglátom benne a fényt, hogy bizony ő érti, amit mondani szeretnék. Homlokát összeráncolta, szemöldökei megvonaglottak, az ujjai még jobban a pultba mélyedtek. A nyakizmai megmerevedtek, majd ezen koncentrációs folyamat közben elkezdett emelkedni az eddig lógó feje. Már-már megkörnyékezett az öröm és a tudat, hogy rám tudja emelni az amúgy a semmit bámuló tekintetét, de ebben a pillanatban visszazuhant minden az eredeti pozíciójába. Szusszant egy akkorát, hogy hirtelen azt hittem, a szénsav szállt el a sörcsapból. A folyamatot újra indította, izmok megfeszültek, majd pár kisebb megingás után végre vízszintbe sikerült hoznia az állát a pulttal, ami eddig majdhogynem merőlegesen támaszkodtak rajta. Fátyolos szemmel nézett felém. Nem rám, inkább a mögöttem lévő térre, azt is mellmagasságban. De jobban megvizsgálva az is lehet, hogy egy másik dimenzióba révedve állt ott előttem. Láttam rajta, hogy azon morfondírozik, vajon hogyan kommunikálhatna velem úgy, hogy arra ő is képes legyen és én is értsem. Jobb kezével engedett a szorításon, majd mutató- és középső ujját az égnek emelte, miközben a többivel tovább kapaszkodott. – Kettő? – kérdeztem, de az égvilágon semmi reakciót nem váltottam ki belőle, hacsak a hirtelen jött szusszanás nem jelentett egyetértést. Ekkor a középső ujjával visszaváltott kapaszkodásba, a mutatót pedig derékszögben behajlítva, tördelt mozdulatokkal mutogatni kezdett egy irányba. Követtem is szememmel ezt az irányt, míg a meg nem ütköztem az olaszrizlinges kannán. – Két deci olaszt szeretne? Ne haragudjon, tényleg! De nem adhatok – próbálkoztam ismét, hátha most sikerrel járok és rávehetem az ajtón kifelé herebódálásra.

– Miért? – És megszólalt. Tud beszélni – konstatáltam. Viszont örömömet gyorsan szertefoszlatta a kommersz körte illata, amely a dús szakállában megjelent, tátongó nyílásból áradt. No, nem mintha magam még nem csókoltam volna be párat életem girbe-gurba fonalán, de reggel fél hét után mindenre vágytam, csak a kommersz csodák léleksimogató aromájára nem. A tekintete továbbra sem talált meg engem a térben, csak meredt előre, de legalább már azt tudtam, hogy valamilyen szinten a személye jelen van és nem veszett el a korábban megivott körtepálinkák által kreált, színes csodaországban.

Mielőtt indokomat ismertettem volna vele, benyúltam az ingem zsebébe, kihúztam egy szál cigit és meggyújtottam. Ekkor a korai körtétől kegyetlenül kábult, kéretlen komám bárgyú tekintetében egy röpke, alig észrevehető másodpercre felcsillant egy értelemfoszlány, majd azon nyomban tova is szállt. Viszont voltam oly régóta kocsmáros, hogy ittas egyének nyelvén ez annyit jelentett, magam is rágyújtanék. Nem lévén irigy ember, gyújtottam neki is egyet, majd a még mindig az olaszrizling felé mutogató ujja mellé nyomtam. Ekkor saját állapotára és a fizika törvényeinek itókás emberekre gyakorolt hatására fittyet hányva elengedte a pult sarkát a cigarettát tartó kezével, fejét égnek emelte, és mélyet szippantott a tőlem kapott bagóból. Majd a füst égnek eresztése után fizimiskáját ismét felém fordította, de szemei továbbra is inkább mögém néztek, mint rám. Viszont köszönésképpen megajándékozott egy olyan dologgal, amit ő valószínűleg vigyornak szánt, én továbbra is csak az ápolatlan szakállrengetegben megbújt feneketlen, fogatlan, feketén tátongó mélységnek láttam, amit most az eddigieknél nagyobbra tátott. Ha egy szimpatikus gesztust szeretett volna tenni, pont az ellenkezőjét érte el. Félelmetes volt és a frász kerülgetett tőle.

– Egyszerűen szólva azért nem szolgálhatom ki, mert nem szabad – mondtam, ellentmondást nem tűrően.

– Miért? – kérdezett visszakézből, majd ismét bemutatta a cigarettás koreográfiát, azzal a különbséggel, hogy most sikeresen időn túl fújta ki a füstöt, ami azt eredményezte, hogy az egész körteszagú bagófüst körülölelte a frissen beretvált pofámat. Az érzés leírhatatlan volt, és mivel a szemüvegemet sem vettem le a reggeli sajtó átnyálazása óta, azonnal rákötött a lencsére a gyümölcsös, füstös, nyálas pára. Garantált volt, hogy az eset maradandó nyomot hagy a gyomromban, a lelkemben és az okulárémban is. Még szerencse, hogy már felnőttem, mert gyerekként biztosan megálltam volna a növésben.

– Azért, mert nem szabad ittas egyéneket kiszolgálnom, óvva ezzel azok lelki, de főleg testi épségét.

– Miért?

– Mert valami félbolondok kitalálták, hogy a kocsmáros legyen anyja helyett anyja az embereknek.

– Miért?

– Mert a túlfűtött irodájukban, napi nyolc órát unatkozva úgy gondolták, feldobják a dolgokat és ezért úgy döntöttek, hogy egy magam fajta, félresiklott életű egyén el tudja dönteni bárkiről is, hogy mikor éri el azt a szintet, amikor már nem szabad neki alkoholt adni. Nem csak jogom, de kötelességem is figyelni a vendégeim jellemváltozását, valamint azt, mikor válnak ön- és közveszélyessé. El is beszélgetnék azzal a csorda nélküli marhával, aki ezt kitalálta. – Szívtam egy mélyet a cigarettámból, majd elnyomtam a hamutartóban. – Teszem azt például, múlt héten ücsörgött itt egy úr, a józanság mintaképe volt, megivott kétszer három decit, beszélgettünk. Teljesen kulturáltan felállt, elköszönt, hazafelé vett tíz tojást a sarkon, majd otthon úgy elpáholta az asszonyt, hogy szerintem szegény még most is jajgat a kórházban. Utána meg hozzám jöttek a rendőrök és kérték számon, miért szolgáltam ki, mikor már az előző helyen sem adtak neki. Hogy a dolgot fűszerezze, beveretett aznap délután még az áldozat nővére is, aki olyan vudu átkokat kiabált felém, hogy a vér megfagyott az ereimben. No, és ha ez nem volna elég, hogy a mondandóját nyomatékosítsa, bedobott mellém a pultba egy levágott fejű varjút is. Nos, kedves uram! Nem tudom, hogy ön hogy van ezzel, de nekem bizony inamba szállt a bátorságom. Azóta felkapcsolt villanynál alszom. Nem azt mondom, hogy senkiről nem lehet eldönteni, mikor van itt a megállj ideje, de gyakran megtévesztőek az emberek ittassági habitusai. Önről például egy percig nem gondoltam, hogy józan lenne. – Olyan jól esett ezt kiadnom magamból, hogy kezdtem örülni annak, hogy valaki van velem ilyen korai órán az ivóban. Frissen szerzett barátom továbbra is csak merengett a távolba fúrt tekintetével, majd megszólalt.

– Miért?

– Hát… Lelkiismeretesen megvallva már a reggeli takarítás közben kiszúrtam uraságodat. Láttam, mikor feltűnt a kanyarban, majd mivel sikerült a kelleténél tovább tartania a forduló ívét, annak is tanúja voltam, mikor a sarkon éppen a nyitáshoz készülő zöldséges műszaki pontossággal kipakolt dinnyéi közé heveredett. Arról sem maradtam le, mikor felpattant, majd ugyanazzal a lendülettel meg akart kapaszkodni a gombás dobozokban, aminek köszönhetően ismét talajt fogott, rókagombát, vargányát, laskát magára borogatva. De ne aggódjon, nem lesz tőle baja, hacsak a jó zöldséges nem viccelte meg az árut egy kis kerti susulykával, vagy tavaszi tölcsérgombával. – Gondoltam viccesre veszem a figurát, de kelleténél ittasabb pultdíszem olyan merev arccal bámult, hogy kétségeim voltak afelől, egyáltalán beszéli-e a nyelvemet. – Eztán visszatértem a pultba és rimánkodtam, hogy az én krimómba ne térjen be ilyen rozzant állapotban.

– Miért?

– Tán úgy tudnám megmagyarázni, hogy alapjában véve jó ember volnék, aki nem szeret másoknak csalódást okozni. Márpedig ha egy szomjúságtól szenvedő embertársam italt kér, és én nem adok, akkor bizony az a csalódás felső foka. Arról nem is beszélve, ha másokat komorsággal töltök el, az rám is hatással van, mivel igen könnyedén rám ragad. Az meg, ugyebár eléggé nyomorúságosan néz ki, mikor két ember szomorkodik egy söntéspult két oldalán, és csak gyászosan merednek maguk elé. Ha úgy alakult volna, hogy nem veszi észre, hogy már kinyitottam, és simán tovább esik-kel, akkor mindkettőnket megóvtam volna a későbbi mélabútól. Márpedig ahogy így jobban magunkra nézek, mélabúból mostanság mindkettőnknek kijutott. – Próbálgattam jobban szemügyre venni a vendégemet, akinek a jó szívvel kínált cigaretta már az ujjai közé égett, de tökig. Hiába minden kísérlet, sem emberi, sem állati érzéseket nem tudtam felfedezni az állati szőrzet alól kikandikáló arcrészletén. Ködös tekintete ki tudja, merre járt, testbeszéde pedig pusztán annyit árult el, hogy minden erőfeszítéssel próbál talpon maradni, hogy ne törje saját csontvázát szilánkosra előttem.

– Miért? – kérdezte ismét. Legalább ha fizikálisan nem is esküdtem volna meg rá, de értelemben jelen volt, és a saját pillanatnyi képességeihez mértem próbált a beszélgetés szerves része maradni. Megemelte a bagója maradékát tartó kezét, és miután nehézkesen a szájához koncentrálta, beleszívott. Nem nagyon foglalkozott a dologgal, hogy az a cigi utoljára akkor égett, mikor azokat a szép rőt foltokat konstruálta az ujjai tövébe, amelyek másnap minden bizonnyal kellemetlen pillanatokkal fogják gazdagítani a perceit. Miután befejezte a füst nélküli szívó-fúvó mozdulatot, a kezével a hamutartó felé próbálta kormányozni a csikket, de ez kizökkentette a nehezen megtalált egyensúlyból. Bal lába megrogyott, amit a jobb lábát – egy műkorcsolyázót megszégyenítő mozdulattal – megemelve próbált egyensúlyozni, miközben a bal kezével olyant markolt a márvány lapjába, hogy ha a tárgyak tudnának hangot adni, akkor az most halálsikolyban tört volna ki. A helyzettől pánikba esve, a cigarettás kezével azon nyomban visszafogott a korábbi helyre, amitől a helyzet látszólag megoldódni látszott. Pár másodperc múlva, mintha mi sem történt volna, ismét ott állt előttem, a semmibe nézve, koszosan, részegen, egy szakáll mögé bújva, olyan körte szagúan, hogy ha rá gondolok is, elfog a szédelgés.

– Azt, hogy önt mi lelte – kezdtem a magyarázatom –, hogy hajnalok hajnalán, több pofára esés után is még szomjas, én nem tudhatom. Ám mivel örömnek még csak nyomát sem látom magán, ezért gondoltam, hogy a szomorúság kergette a jelen helyzetbe. Jómagam pedig már hetek óta ennek a szomorúságnak a rabja vagyok, mivel élettársi státuszom korántsem mondható vidámnak.

– Miért?

– Röviden, de éppen elég velővel megfogalmazva… Hetek óta a hátul lévő raktárhelyiségben éjszakázom.

– Miért? – újdonsült cimborám kezdte felpörgetni a beszélgetést, amitől már kezdtem nem bánni, hogy bezuhant ide kora reggel.

– Sajnos a nézetkülönbségek az asszonnyal… Illetve az ex-asszonnyal nem éppen úgy végződtek, hogy egy ágyban töltsük életünk hátra lévő részét.

– Miért? – Kívülről nézve semmi nem változott, továbbra sem mutatta az érdeklődés bármi jelét. Viszont egyre gyakrabban billent meg a feje. Először azt gondoltam, hogy álmosodik, és csakhamar irgalmatlanul lefejeli a pult sarkát. De így belemelegedvén a felebaráti diskurzusba, már éreztem, hogy ez semmi más, csak a képességeihez mérhető legaktívabb társalgás.

– Mert egy ócska kurva – bukott ki a számon, annyira önkéntelenül, hogy kicsin múlott, hogy nem kínáltam meg egy pofonnal saját magam. – Elnézést, nem akartam így beszélni. De az eset azóta is úgy felháborít, ha csak rágondolok, olyan zabos leszek, hogy szívem szerint kifutnék a világból.

– Miért?

– Történt az dolog, hogy pár hete korábban szabadultam ebből a koszfészekből. Nem önszántamból, csak éppenséggel itt kint az utcán volt egy kis pénzügyi konfrontáció a szomszéd kínai éttermes és pár muszlim között. Aminek a vége az lett, hogy Wong tettleg bántalmazott négy arabot, de olyan szinten, hogy kettőjüket mentő vitte el, egyikük a kórházban pedig akarata ellenére életét vesztette. Az is kiderült, hogy Wong valójában nem is kínai, hanem észak-oszétiai orosz, aki ráadásul szolgált a Specnazban is, Afganisztánban, tehát alapból vannak aggályai, ha az iszlámról van szó. Szóval négy rendőrautó állta el a környéket, és szívélyesen megkértek délután ötkor, hogy zárjak be és menjek haza. Magam pedig jó mintapolgár módjára hazaindultam, szívemet ünneplőbe öltöztetve annak örömére, hogy a szabad délutánomat a szívszerelmemmel tölthetem. Mikor beléptem, olyan vizuális megrázkódtatásban volt részem, hogy nem meglepő, hogy ha drága, életem értelmének rövid jellemzéséről van szó, csak a kurva szó jut eszembe.

– Miért? – kérdezte. Emellett nekiállt egész testében inogni, amit a két kapaszkodó kezével próbált mindig korrigálni. Jóformán úgy nézett ki, mint aki vertikálisan fekvőtámaszokat nyom egy kocsma márványból készített pultjánál.

– Betoppanva nem túl nagy, de annál otthonosabb kis zugunkba, azt kellett látnom, hogy a párom, az a kurva, éppen egy nem teljesen koromfekete, inkább amolyan kakaóbarna, teljesen pucér, négykézláb pozícionálódott férfiember hátát csapdossa a bőrkorbáccsal, amit még magam vettem, egyáltalán nem holmi jött-ment négerek szórakoztatására. Sajnos a helyzetet nem nagyon lehetett félremagyarázni.

– Miért?

– Mivel a drága párom sem takarózta túl magát, és szintúgy teljesen pőrén állt, fél lábát a vendégünk hátán nyugtatva. Eközben pedig bőszen csapdosta azt, aki semmiféle ellenállást nem tanúsított. Mondhatni, erőszaknak nyomát sem láttam a szituációban. Így a helyszínt szó nélkül elhagytam.

– Miért?

– Békés ember lévén az ilyenkor bevett eljárások szóba sem kerülhettek. Gondolok itt a hirtelen felindulásból elkövetett, súlyos testi sértésre. Ez azért sem volt alternatíva, mivel a fekete fiú körülbelül egy fejjel, és húsz kilóval volt nagyobb nálam. Még az kellett volna, ha a lelki puccs után, fizikálisan is a mélypontra kerülök. Így hát bölcsen inkább a helyszínen sírva fakadtam és távoztam. Azóta, ha kapcsolatot kívánok létesíteni ezzel a picsával… Elnézést kérek. Azóta csak azt hajtogatja, hogy az egész az én hibám. Talán igaza is van.

– Miért?

– Tulajdonképpen már a középiskola óta együtt voltunk. Mint minden jóravaló udvarló, jómagam is ígértem a szívem választottjának mindent. Kacsalábon forgó palotát, jólétet, és annyi szexuális örömöt, hogy abba a mai napig belepirulok. Teltek az évek, kivettük ezt a krimót, hogy megteremtsük az alapjait egy saját életnek, egy saját kis étteremnek, egy saját kis családnak. Az idő pedig csak telt, ennek már öt éve. Mindig mondogatta, hogy lépjünk már valamit, de hát hova? Reggeltől estig itt rohadok a pultban és a magafajták személyes problémáit hallgatom, miközben végignézem, hogyan ölik meg saját magukat, szépen, lassan, részegen. Nem léptem sehova. Tény. De kérdezem én. Megoldás erre egy fekete fószer megkorbácsolása? Nem. Mert mondom én, hogy erre nincs megoldás.

– Miért?

– Vannak olyan helyzetek, mikor az ember egy sarokba szorul – kezdtem, közben megállapítottam, hogy barátom befejezte az ingást. Elővettem két cigit, meggyújtottam mindkettőt. A vendégem ujjai közül kiszedtem a még mindig ott éktelenkedő csikket, majd a helyére tettem az újabb füstölni valót. Szomorúan láttam, hogy a korábbi piros foltok hólyaggá cseperedtek az ujjain. – A sarok nem kényelmetlen, van mit ennie, van hol aludnia. Ezért nem rúg és harap, hogy kiszabaduljon a ebből kutyaszorítóból. De ettől még egy sarok, amikről tudni kell, hogy nagyon nehéz kijönni, ha az élet gondjai körbeállják az embert. Megvolt a kis világunk, amiben én jól éreztem magam. Vagyis… Inkább elvoltam, eléldegéltem. De ennek a koszos ribancnak… Elnézést! Ennek nem volt elég, kellett a kis szerény idill mellé egy csokirúd is. A helyzet pedig addig fajult, hogy végeláthatatlan ideje egy söröző raktárában alszom, és egy tálban fürdök. Innen már nem lehet felállni.

– Miért? – kérdezte, majd a szemei megrebbentek. Egy röpke pillanatig azt reméltem, hogy tekintete visszatér ebbe az univerzumba, aztán búsan meg kellett állapítanom, hogy csak az egyik légy szimatolta ki a szájából és a szakállából áradó körtepárlat szagát, ami megzavarhatta a koncentrálásban és egy szemrebbentéssel próbálhatta elhessegetni a kis szárnyas szemtelenséget.

– Mert magyarázhatnak nekem itt szónokok és mellüket verdeső, a jobb életet csuklóból elért szerzetek. De bizony vannak olyan mély gödrök, ahonnan nem lehet felállni. Nincs semmim. Egy koszos kocsmát bérlek évek óta, ahova most már – még ha rohadtul nem is akarattal – be is költöztem. A lányról, akit a szerelmemnek hittem, kiderül, hogy egy mocsok, szemét ribanc, akinek az én fehér kis péniszem nem elég a boldogsághoz, neki fekete dorong kellett. Mit kéne tennem? Szarból nem lehet várat építeni. Annyi pénzem van, amiből naponta megeszem a parizeres szendvicsemet és elszívom a cigimet. A maradék elmegy a kocsma bérletére. Ráadásul a helyzet nagyon úgy alakult, hogy nő nélkül maradtam, így még ha maradna is valami aprópénz, el kellene kurváznom. Elnézést, de ezt nem lehet szebben megfogalmazni.

– Miért?

– Mert vannak dolgok, amiket ki kell mondani. Ha szépítjük, akkor már nem lesz hiteles. Nem mondhatom azt egy kurvára, hogy üzletszerű kéjelgő. Mert a kurva, az csak egy kurva. Nem mondhatom, hogy az életem hagy kívánni valót maga után. Mert az életem úgy szar, ahogy van. Nem nehéz az anyagi helyzetem, hanem csóró vagyok. Maga nem ittas állapotban van, hanem baszott részeg. Elnézést. Jaj, de kurva ideges lettem. De köszönöm, hogy itt van.

– Miért?

– Mert nagyon jót beszélgettünk. Tudja mit? Szarok a szabályokra, meg a rengeteg okostojásra. Ha inni kér, akkor adok. Mert én egy olyan ember vagyok, aki kedves másokkal, még akkor is, ha azok inkább négereket csapdosnak, ahelyett, hogy viszonoznák ezt a kurvára önzetlenül adott figyelmességemet. De piszok mérges lettem. Tudja mit? Fizetnie sem kell. Meghívom. Adok egy körtét, meg két deci olaszt. Én is nekiállok inni, se jobb, se rosszabb nem lehet, aztán bebaszunk, mint a kurva élet.

– Miért?

– Mert miért ne? – kérdezem vissza, majd ő hirtelen, a semmiből jött fénytől vezérelve egyszer csak a szemembe nézett.