Agatha Keyguard: WildSoul.Sys

 A Miért? pályázat megosztott

helyezést elért novellája

A sötét szoba magányos székében, unottan kulcsolta össze ujjait a tarkójánál.

A kibertér jellegzetes világa most is pont olyan volt, mint máskor; kódokból összetákolt virtualitás, amihez csak néhány szakavatott értett és ami merőben eltért a valóság felépítésétől. Itt csak akkor volt neonlámpa, nyüzsgés és élet, ha bekódolták. Gyűlölt itt várakozni. Mintha egy csapdában lenne, ahová csak mások által juthat ki és be. Mégis itt kellett lennie, mert ez volt a parancs.

Mellette -akár egy neonszínű dögcédula- a saját adatait látta kivetülve:

Név: Vincent Wong

Neme: Férfi

Kor: 21

Magasság: 167 cm

Emberi súly: 65 kg.

Genetikai szemszín: Barnászöld

Genetikai hajszín: Fekete

Nemzetiség: Amerikai

Rassz: Mesztic (mongoloid-europid)

Ismertetőjegy: Jobb lapockán egy róka tetoválás.

Beosztás: Biztonság védelem

Szánakozva vetett rá egy pillantást. Még jó, hogy az adatok mellett ott virított a bekerülésekor készült fotó, így nem kellett vesződnie önmaga elképzelésével... mintha ez bármikor is megfordult volna a fejében. Azon se csodálkozott volna, ha a cége még a seggméretét is külön rublikában vezetné... amilyen perverzek a laborosok, még ezt is kinézte belőlük.

Ugyanakkor volt egy adat, ami megindokolta, hogy itt legyen:

Emberiesség: 46, 5%

kép: pixabay.com

Félpálya. A kiber-beültetések a munkájával jártak, amiknek mennyisége egyenes arányban roncsolta az emberi értékeket és mivel a cégnek nem érdeke, hogy egy rahedli kiber-pszichózisban szenvedő zsoldosa legyen, bizonyos napokon a tudatukat beküldték ide, hogy felmérjék az állapotukat. Ezt általában új beültetések előtt játszották el és azt hazudták, hogy a karbantartás része. Csak egy gond volt: a várakozás. Vincent mélységesen gyűlölte, mikor kispadra ültették. Most is úgy foglalta el magát, hogy a virtuális székén pörgött. Olcsó játék hülyegyerekeknek – mosolyodott el a saját gondolatán.

– Vincent Wong. A szituáció elkészült - hallotta a kellemesen gépies női hangot immáron másodjára. Először ez a hang „kérte”, hogy várakozzon.

Az adatai eltűntek, majd egy fényes ajtó nyílt meg előtte a sötétségben.

– Vettem.

Csak a parancs elfogadása után léphetett ki a szobából, hogy általában a szituációnak megfelelő színtérre léphessen, azokkal a fegyverekkel együtt, amiket kiválasztottak neki. A szituáció előre lekódolt volt, a kibertérben adott reakciók alapján a Technikusok felmérték, hogy alkalmas-e még a feladatának ellátására. Ez a valóságban nagyjából 5-10 percet vett igénybe, miközben az alany teste mozdulatlanul feküdt, rákötve a hálózatra. A Technikusokon kívül senki sem tudta mi történik azokkal, akik megbuknak a Teszten. Voltak pletykák, de Vincent nem ölte magát ilyen szóbeszédekkel. Úgy vélte, hogy aki túl sokat agyal, az alkalmatlan arra, hogy fegyvert ragadjon.

A kék kapun áthaladva már szinte kezében tudta a kalasnyikovot, mely a valóságban is sokszor simult a tenyerébe. Arra számított, hogy megint a város egy zűrösebb negyedét fogják elé kivetíteni, megadva a célpont adatait, esetleg még néhány kibertársat is kap maga mellé és kezdődhet a hajtóvadászat valamelyik punk ellen. A gondolatra önkéntelenül is elmosolyodott, érezte ahogy az adrenalin szétáramlik az ereiben…

– Na jó, szórakoztok velem?!

Ez volt az első reakciója, mikor a várakozásaival ellentétben egy kör alakú, szürke márványterembe lépett. Ilyet utoljára valami múzeumi prospektus lapjain látott, de már akkor tudta, hogy ezt a burzsuj kultúrkört nem neki találták ki. Összevont szemöldökkel mérte fel a terepet; a terem közepén vöröslő szőnyeget, a márvány tartópilléreket és a közöttük kiépített csúcsos ablakokat, amiken túl minden irányban erdősséget és sziklás hegyvonulatokat látott. Úgy saccolt a mennyezet olyan hat-hét méterrel terült el a feje fölött, giccses angyalkákat ábrázolva, felhőkön.

Vegyes érzéseit egy undorodó fintorban foglalta össze. Se fegyverpolc, se valami speckó szerkezet amit tesztelnie kellene, se társak, akiket lelkiismeret nélkül robbanthat fel gránáttal ha megőrülnek... rossz érzés kerítette hatalmába. Csend volt. Rutinból mérte végig magát, hátha egy pár tonfa, vagy kés lapul valahol a ruhájában, de további megrökönyödéssel járt, hogy egyáltalán nem a megszokott, katonai ruházatában volt... egyáltalán nem viselt ruhát.

– Rohadjatok keresztbe! – morogta, felkészülve a legrosszabbra.

Az összes létező támadási lehetőséggel számolt, de ennyire kiszolgáltatott helyzetben csak a pusztakezes technikáira támaszkodhatott. Védelem nélkül az elterelésekre és a gyorsaságára kell majd fektetnie a hangsúlyt, a fedézékek aránya igen csekélynek tűnt. Pontos számításokat akart, de a kiberoptika nem működött. Szemei előtt nem ugráltak a százalékok, nem jelent meg a célkereszt és a relatívgörbe, ami a másodperc töredéke alatt pontos adatokkal szolgál. Gyanakodva szorította ökölbe kezeit. Ujjai közül nem ugrottak elő a wolverek, izmai feszülésére ereiben nem világlott fel a gyorsító. Tarkójához kapott. A beültetések finoman beforrt helyét sem érezte. Rövidre nyírt hajából kitépett egy szálat, hogy utána maga elé emelje. Hiányzott belőle a zöldes fény, ami a karbantartások utáni anyagból eredt.

– Ember lettem? – tette fel a költői kérdést. Agya folyamatosan kattogott.

Összefüggéseket keresett, hogy ez miféle teszt lehet neki, akit nem tartottak másra, mint a cég és annak tagjainak védelme. Tudta, hogy az a 46,5% nem kis pályás dolog, de ha őt ilyennel ijesztgetik, akkor a kollégáját, aki 20,16%-nál jár, vajon mennyire kínozzák?

– Miért?

A hangra összerezzent és a forrását kereste. Egyáltalán nem hasonlított azokra, amiket már megszokott. Ez túl... gyermeki volt. Nem is. Olyan furcsa. Nem tudta beazonosítani.

– Ki van ott?

Nem érkezett válasz. Mezítláb tett egy lépést a szőnyegre. Majdnem megugrott az érzéstől, a bolyhok kellemes cirógatásától. Kirázta a hideg. Régen volt már, mikor még a szülei hálószobájában, a bátyjával birkózott a szőnyegen, vagy ugyanott a nővére piperéit szórta szét, bosszúból. Az emlékkép átsuhant az agyán, ami tovább fokozta riadalmát.

– Ez az újabb teszt? Mégis mit akartok elérni? – kérdezte a semmit, remélve, hogy erre már csak kap valami értelmes választ.

– Miért?

Megint ez. A hangra fókuszálva már sokkal inkább egy törékeny nőt képzelt el tulajdonosának... de ilyen távlatból akár fiú is lehetett. Nem is sejtette, hogy ilyenek is dolgoznak a cégnél. Persze a múltkori bevetésen egy csapat gyereket kellett kiszabadítaniuk, de nem társult hozzá indok, hogy miért. Lehet ezek a gyerekek a mostani tesztek részei? Logikus lépés lenne, őket nem ismerik és így valódi eredményt tudnának produkálni. Azt se tartotta lehetetlennek, hogy most az emberi kommunikációját veszik górcső alá és ez alapján határoznak a százaléka felől. Ám legyen – vonta meg képzeletben a vállait. Ha most ezek a játékszabályok, akkor e szerint fog cselekedni. Hátha a jó válaszok végre felöltöztetik. Egy pont, egy ruhadarab.

– Mert érdekel. Tudod, ez amolyan emberi kíváncsiság... vagy mifene. Neked is van ilyened, nem? – próbált közvetlen lenni, hátha ezzel még jobban jelzi az a bizonyos műszer az emberiségét.

– Miért?

– Mert ha van, akkor nem vagy gép. Gondolom így működik a rendszer, ez lenne a logikus.

– Miért?

Vincent nem akart bajt, de kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Ott állt egy virtuális terem közepén és magyarázott egy testnélküli hangnak, egy szál mosolyban. Ez több volt szokatlannál. Ő zsoldos, nem az a protokoll, hogy magyarázzon. Hülyén venné ki magát, ha a célpont összes baromságára megpróbálna válaszolni, hogy utána elfilozofálgassanak az élet nagy kérdéseiről és közben, a csatatér kellős közepén, megigyanak egy kávét... ugye ezt a Technikusok sem gondolták komolyan?

– Nézd... nem tudom ki vagy. De állati hülyén veszi ki magát, hogy csak ezt az egy kérdést szajkózod, ráadásul nem is tudok a szemedbe nézni. Ha beszélgetni akarsz, legalább legyél előttem. Ennyit legalább megérdemlek!

Az utolsó kijelentését a vélt Technikusoknak szánta, utalva ezzel arra, hogy szándékosan egyiküket sem fosztotta meg semmi jótól. Igaz, a múltkor egy kollégájával kegyetlenül beálltak, és szétverték az épület keleti szárnyát, de jó oka volt rá. Próbált felejteni.

– Miért?

A hang közvetlen mellőle jött. Reflexből ugrott hátra az egyik oszlop felé, hogy kellő távolságból lássa mivel áll szemben. A jelenség egy tizenévesnek látszó gyermekként öltött alakot. Vékony volt és csak egy fehér, hálóingszerű poló takarta. Kék szemeiben idegen csillanást látott, ami nagyon hasonlított egy kiberoptikáéhoz. Kékesszürke hajának két első tincsét befonták, a többi szabadon verdeste hátát. Meglepően valóságosnak tűnt. Egy ilyen világban ez nem lenne újdonság, de ez a lány nem szerepelt az emlékei között. Tudta, hogy még sosem látta, márpedig a Technikusok nem pazarolnak időt és energiát arra, hogy valami teljesen újat ültessenek az agyukba. Ez nem tartozott a szokásos eljárások közé.

– Mert... – kezdte a választ, de hirtelen megakadt. – Mégis ki vagy te?

– Miért? – pillantott rá őszinte érdeklődéssel.

– Mert nem emlékszem rád. Ez furcsa. Miféle teszt ez a mostani? – lépett elé, óvatosan kinyújtva a kezét, hogy megérintse. Ahogy sejtette; hologramm.

A gyermek nem szólt. Hagyta, hogy az erős kéz átnyúljon a vállán, az arcán. Látta, ahogy Vincent zavartan elmosolyodott, a fejét ingatta. Látta, amint a férfi próbálta rendezni magában a szituációt.

– Oké... – kezdte Vincent, próbálva megőrizni a hidegvérét. – Nem tudom mi folyik itt. A Technikusok most először kreáltak belőlem embert…

– Miért?

– Azért kiscsillag, mert az előző tesztekben az volt a kérdés, hogy még több kiberver hatására is megőrzöm-e az agyam és nem-e kattanok-e be a hatalomtól – magyarázta, most sem törődve a nyelvtani helyességgel. – Most viszont ennek a fordítottja megy. Ha jól értelmezem, most az a kérdés, hogy kibírom-e a beültetések nélkül... és totál meztelenül.

Magyarázás közben mutogatott, ami igen furcsa volt ennyi év után. Meg kellett volna szoknia, hogy nincsenek felesleges mozdulatok, hogy a kézjelekre ugyanúgy oda kell figyelnie, mint más testrészének reakciójára. És mégis mitől lett ennyire nyugodt? Áh, biztos a vihar előtti csend.

– Miért?

– Azt hiszem... mert ez tényleg egy teszt. Kiberverekkel élek, valszeg már nem az a kihívás, hogy kibírok-e még többet, hanem, hogy nem-e vágyom a többit. Érted miről beszélek, nem?

Míg beszélt elfordult a neki lánynak tetsző hologramtól és az ablakon túli vidéket vette szemügyre. Jól nézett ki ahhoz képest, hogy nem létezett. A szél lágyan ringatta a fűszálakat, lomha felhők kúsztak a világoskék égen, a távoli hegyláncolat egy részét hol árnyékba, hol fénybe borította a változás. A fák levelei zizegtek, kérgükre bogarak szálltak. El kellett ismernie, pöpec munka. Egy városi kergetőzéshez képest unalmas, de még ez a sírkőszerű építmény is elég részletes volt. Most, hogy kicsit lehiggadt és a környezete is fixnek tűnt, volt ereje és ideje végigsétálni az ablakok előtt. Ajtót eddig nem látott, de sejtette, hogy az is majd ugyanúgy megjelenik, mint idejövet. A kislány pedig némán követte.

– Azért el kell ismernem, rendesen megdolgoztatok ezzel.

– Miért?

– Ugyan már! Nézz körbe! Ennyire részletes programot még életemben nem láttam! Majdnem olyan, mintha minden valódi lenne. Érzem a kő hidegét, a lábamat a szőnyeg bolyhai izélgették, satöbbi. Az emberi emlékekre pályáztok?

– Miért?

Vincent megállt az egyik ablak előtt, amin túl egy hatalmas mezőt látott, a közepén egy öreg tölggyel. Arra már rájött, hogy az ablakok másik oldalán mindig más részét látja a tájnak. Pontosan nyolcat számolt össze.

– Mert... gondolom azok tartanak meg embernek. Nézd, én egy katona vagyok. Nincs más dolgom, mint szalutálni a parancsra, majd aszerint eljárni. Még akkor is mennem kell, ha tudom, hogy a parancs hülyeség a köbön. Nem mondom, hogy szép emlékeket gyűjtöttem az elmúlt években.

– Miért?

Vincent ismét a lányra nézett. Csak ekkor látta, hogy a szemei szomorúan néznek rá és a hangszíne se volt már olyan egyhangú, mint amilyennek először hallotta. Talán megérti őt? Kötve hitte. Egy magafajta céges zsoldos életére senki sem kíváncsi, hát még egy virtuális lény. Azt már megtanulta, hogy az érzelmek csak hátráltatják és háttérbe kell őket szorítania, ha nem akar felesleges csatározásokat a feletteseivel. Ez a munkája.

– Mert vicces ez a cég - húzta keserű mosolyra a száját. – Eddig nem számítottak az érzéseink. Erre most megkaptalak téged, aki csak egyetlen szót tud és máris a múltamnál tartunk. Igazán eldönthetnék, hogy mit is akarnak.

Megszokásból zsebrevágta kezeit. Csak ezután döbbent rá, hogy ez sikerült. Ismét rajta volt a terepnadrágja, még ha minden mása még ugyanúgy hiányzott. Már sokkal jobban érezte magát és nem átallott a nadrágjába is belenézni, hogy az alsógatyáját is visszakapta-e. Ezután az övet megfelelő méretre húzva sétált tovább, zsebretett kezekkel. Ha már nincs más dolga, minden ablakot fel akart térképezni. Számított valamiféle csavarra, egy végső leszámolásra, mikor is majd ki kell ugrania az ablakok egyikén, vagy épp ezeken fog beugrani valami. Ahogy arra gondolt, hogy megint várakoznia kell, elsötétült a tekintete. Ha mást nem is, legalább egy beszélgetőpartnert idedobtak neki. Szűkszavú elterelés ugyan, de a forgószéknél jobb.

– Miért?

– Nincs kedvem belemenni. Legyen elég annyi, hogy nem az én dolgom. Ha kiadják a parancsot én megyek. Ezért fizetnek, nem?

– Miért?

– Hahó! – integetett a lány arca előtt. – Zsoldos vagyok. Amíg fizetnek nem az én dolgom hogy vágják szarrá az ületüket, vagy másokét. És nem! Nincs miért! Mert és csak. Itt nincsenek miértek. Zsé van és a zsé csiripel a bárányok meg hallgatnak.

Ezután esett le neki, hogy önmagát is birkának nevezte. Igazán megérdemelne egy vállveregetést, amiért egy ekkora öniróniát csapott, de sebaj. Figyelmét közben az ablakkeretek vonták magukra. Mindegyiken aprólékos faragásokat látott és mindegyiken mást. Nem értett a programozáshoz, az elmekurkászáshoz meg végképp, de ez már több volt profizmusnál.

– Azt a rohadt! Hát hallod...! Mi van, túl sok a zsé és nincs mire költeni? – mutatott az ablakkeretre, majd végigsimított rajta. A domborművek simára csiszolt felületét még egy valódi szakember is nehezen valósítaná meg. Az apja mit meg nem adott volna egy ilyenért.

– Na ja... – suttogta magának, ahogy az apja kerek feje jelent meg előtte.

Szigorú ember volt, amikor a legidősebb bátyját nevelte, de a családi vacsorákon legalább kicsit elengedte magát. Még akkor is próbálta összetartani a családot, amikor Vincent fiatalabbik bátyjáról kiderült, hogy meleg. Az is igaz, hogy utána két hétig nem tért magához, nem szólt hozzá és látványosan kerülte, de azért nem ölette meg. Ez nagy szó volt. Mégiscsak a kínai maffia logisztikusaként ténykedett.

– Tudhattam volna, hogy csapdába csaltok – humorizált, de az emlékek újult erővel ostromolták.

– Miért?

– Mert szar dolog, amikor ennyi idő után apróságokkal tolják eléd az emlékeidet. Nézd itt az apádra utaló ablakkeret, nézd, ott a szőnyeg, amin játszottál... bekaphatjátok! Ez már nem Teszt, hanem érzelmi zsarolás!

Kifakadása rövidéltű volt, de akkor is jogtalannak tartotta, hogy ilyenekkel babráljanak. Azt elismerte, hogy a cég bábja, sok mindent lenyelt már, de a családjához nem volt közük. Őket igazán kihagyhatnák ebből az egészből.

– Miért?

– Na idefigyelj kicsi lány! – nézett egyenesen a kék szemekbe, azzal a céllal, hogy közben az őt felügyelő Technikusokhoz beszél. – Katona vagyok, de vannak elveim. Még ha az életemet le is korlátoztátok, vannak dolgok, amikből nem engedek. Világos?

– Miért?

Vincent határozottsága megtört egy pillanatra. Ismerte a kiberoptika változatait, rendszerint azért, mert mikor tükörbe nézett ő is látta az írészében sziporkázó szálakat. A külvilág felé apró, alig észrevehető változás volt csupán. A lány szemeiben azonban nem ilyen szálakat látott. Olyan volt, mintha a csillagos eget kémlelné, aminek sosem láthatja a végét. Ő maga sem tudta miért, de ennek láttán eddig felbolydult érzelmei rendeződtek és kisimultak. Meglehet, hogy a lány egy program, de akkor ő is ennek a világnak a része. Ezek szerint a kamerákat máshol kell keresnie. Nem akart belegondolni, hogy talán valami probléma lehet a főprogrammal.

– Tudod... az emberek élete hibákból áll – fonta össze karjait maga előtt, ismét az egyik ablakhoz sétálva. – A békés gyerekkorok rendszerint egy baromság miatt érnek véget. Nálam tudod mi volt? Jó szándék. Tizenhat évesen például bejutottam a hadseregbe, mert épp lázadozni volt kedvem. Tizennyolcnak hazudtam magam, mert különben nem foglalkoztak volna velem. Aztán a születésnapomon anyám megfeledkezett a hazugságról és felköszöntött. Mit ne mondjak, a felettesem nem igazán örült a dolognak. Megszöktem és körözés alatt álltam dezertálás miatt. Persze az ügyet végül ejtették, hála a család kapcsolatainak, de azért a következményeket kihagytam volna. Csoda, hogy még élek – mosolygott a saját tükörképének, úgy állva, hogy fél szemmel figyelhesse a lányt. – Ugyanolyan jó szándék volt az is, amikor a legidősebb bátyám bandáját ki akarták nyírni, de én menőztem azzal, hogy majd kisegítem. Mégiscsak családtag, hát mentsük meg. Az ellenséges banda tagjai között amúgy is voltak haverjaim, akikkel csak piáltunk, meg beszéltünk és beszéltünk... és így mondtam el pár olyan dolgot is, amit nem kellett volna. Jó szándékból. A bátyám túlélte, nem volt gáz, csak azóta az egész család utál. A legszörnyűbb pedig az, hogy fogalmam sincs miket hordtam össze aznap. Aztán itt van ez a cég... ez is ugyanolyan jó szándék, mint a többi.

– Miért? – a lány alig féllépést tett a fiatal zsoldos felé, arcára halvány aggodalom ült.

– Mert megint egy barom voltam! Eladtam magam nekik, csakhogy valahogy bizonyítsak, hogy van, amit még meg tudok védeni. Megbaszta a kutya. Már mindegy.

– Miért?

Vincent maga sem tudta hogy lehetett ilyen nyugodt. Amikor rendszerint önnön hibáit vette sorra idegessé vált és az egész életét szét akarta zúzni. Kezdetben mindenki mást hibáztatott, a zsoldos évei alatt viszont a hibafaktort tudományos százalékok bizonyították és már nem tudott előlük kibújni. Tisztán látszott, ha ő rontotta el a dolgokat. Mazochizmus volt a javából, mégis bevállalta. A büszkesége hajtotta.

„Miért?” Ugyanezt kérdezgette magától, amikor a családja széthullott. Titkok derültek ki, a két bátyja közül a fiatalabbikat, a napokban holtan találta egy ellenséges banda területén, az anyja és a nővére eltűntek... és ő, a cég rabszolgája, nem tehetett semmit. Mindennap azért imádkozott nehogy valamely családtagja ellen küldjék ki, erre a fivére holttestébe botlott. Végül a gyász, a félelem és a tehetetlenség súlya alatt a részegség mellett döntött és a kikért szabadnapján kegyetlenül elitta és bedrogozta az agyát. Felejteni akart, őrjöngeni. Aztán, amikor ez nem jött be, mert a másnaposság, a kibervereknek hála hamar elmúlt, szorongását a lelke mélyére száműzte. Nem akart megszökni, mert abban bízott, hogy ha nem is sok mindent, de a kiépített kapcsolatait mozgósíthatja és bevédheti a családját egy nagyobb vész esetén. Ez volt az egyetlen reménye, amitől a lelke nem tört darabokra és ami segített józannak maradnia a kiberverek beültetése után. Remény és jó szándék. Az a két dolog, amiből a pokolba vezető út is épül.

– Mert úgy neveltek, hogy a család az első. Hülye dolog, nem? – válaszolt végül. Színtelen nevetéssel palástolta kezdődő depresszióját. – Itt vagyunk egy csúcsmodern világban, olyan technikával, hogy leesik az állam, erre ilyen régimódi és sablonos eszméket követek, mint a „család az első”. De nyugi, lószart se tudtam tenni, amikor széthullott az egész. Se emberként, se gépként. Tudod kiscsillag, az eszme szép és jó, de nem sokat segít, hacsak te állsz ki érte. Az a hogyishívják Mózes se saját magának kelt át azon a cseszett tengeren.

A lány nem szólt semmit. Kék szemeivel áthatóan nézte a férfit, aki a valóságban gépek szolgálta erő mögé rejtette saját gyengeségét és most emberként beszélt arról, amit mélyen magába fojtott. Talán ő is tudta, hogy nem ez lesz a világ legnagyobb problémája, hogy ez a zsoldos valóságában teljesen lényegtelen. Ugyan kit érdekelne egy katona eszméje? Ugyan kit keserítene még el egy család széthullása, mikor a világ emberei egymást tapossák, mikor háború háborút követ és minden lassan meghal? Városok kebelezik be a földeket, a föld sír, mert azt bizonyos emberek hallják... ha ez a mérce Vincent kitárulkozása semmit sem jelent. Ha innen kikerül minden marad a régiben.

– Miért? – kérdezte elhaló hangon.

A hangszín változása a férfinak is feltűnt és ez kizökkentette. Sose hitte volna, hogy egy hologram ilyenre is képes lehet. Azt se gondolta volna, hogy a lány arcán egy könnycsepp pereg végig, hogy utána eltűnjön a semmibe.

– Ugyan már kiscsillag! – lépett a lány elé, hogy a fejére tegye a kezét. – Mert ez az élet rendje. Nem emlékszel, mit mondtam az előbb? Az egész életünk egy hatalmas hiba.

Válasza után megremegett. Már nem tudott átnyúlni rajta. A lány teljesen valóságosan állt előtte, arca sírásra torzult. Erre nem volt felkészülve. Érzékei veszélyt jeleztek, de nem tudta megmondani merről jön, vagy mitől kellene félnie. A vékonyka karok szélsebesen ölelték át a derekát, a kócos fej a hasának dörgölődzött.

– Na most...? – szakadt fel belőle az értetlen kérdés. Sok mindenre fel volt készülve, csakhogy egy ilyen érzelmi kitörésre nem tudta mi lenne a legmegfelelőbb reakció. Emlékezett rá, hogy nővére és anyja ilyenkor mindig megsimogatta a fejét. Ezt próbálta meg ő is bevetni, hátha elér valamit.

– Nyugi van, kiscsillag! Nem olyan nagy dolog ez. Majd megoldom valahogy.

– Miért? – emelte fel fejét a lány. Szemeiből potyogtak a könnyek, aminek láttán Vincent bátorítón elmosolyodott. Ő már rég nem tudott sírni azon, ami elmúlt. Úgy hitte a kiberverek az okai, az a 46,5% és a megmaradt büszkesége akadályozzák, de ott és akkor, a márványterem hideg csendjében, rá kellett jönnie az igazságra.

– Mert ember vagyok, aki zsoldosnak állt. Még nem csak a feletteseim parancsa létezik – guggolt le elé, hogy utána megragadja a karjait.

– Miért?

– Mert van öntudatom és célom. Te meg szedd össze magad!

– Miért?

– Mert nem illik hozzád a sírás. Ha van lelked, az ne a könnyeidből szülessen. Te még fiatal vagy ahhoz, hogy összetörj.

Miután Vincent felállt és összeborzolta a lány haját, a terem ablakai először megrepedtek, majd csörömpölve hullottak a kövezetre. Az illatok egyszerre tolultak az érzékszerveibe; friss, nedves szél, a mező, az erdő jellegzetes illatai váltották emlékeiben a város szmogos, füstös, mocskos levegőjét. Úgy érezte ezek mindenébe beleeszik magukat, belekúsznak a tüdejébe és megfojtják. Nem kapott levegőt. Fuldokolva próbált küzdeni, térdre rogyott, kezét torkához emelte, míg a másikat ökölbe szorította. Szemei kigúvadtak, a világ kezdett homályossá válni. Utolsó emlékeként a lány suttogása maradt, ahogy leguggol elé, majd lágyan megcsókolja.

* * *

Nehezen ébredt. Úgy érezte mindene ég és ez mázsás súlyként nyomja őt a talajhoz. Szemei előtt homályos fények és sötét kontrasztok mosódtak össze. Kábán nyöszörgött, ahogy fejét megpróbálta megmozdítani. Léptek dübbenését érzékelte, amint felé közeledtek. Formátlan alakok vették körbe. Agya még nem fogta fel az ingereket, a beszéd tompán jutott el hozzá. Egy ismeretlen ismerős alakja hajolt fölé.

– Tutira bedrogozták – mondta még valaki, hogy ezután a szemébe világítson egy lámpával.

– Takarodj! – csapott oldalra, nem törődve azzal, hogy ezzel fejébe nyílként hasít a fájdalom, mindenét lebénítva. Összezárt szemei előtt villámként robbant a karján végigfutó kín.

– Kezd észhez térni – vigyorgott az ismerős. – Dobjuk fel és tűntessük el innen. Majd azt mondják meghalt.

– Haver, csoda, hogy még él!

Vincent aprólékosan emésztette az információkat, miközben felkapták és valahová vitték. Próbált magánál lenni és üres tudattal dekódolni mi történik vele. Erős karokban feküdt, akár egy rongybaba és mintha egy helikopter zörejét hallaná. Por és olajszag vegyült izzadtsággal, meg a bőrruha félreismerhetetlen illatával. Biztonságban érezte magát, még akkor is, ha egy vészcsengő sikoltott a lelke mélyén. Ezután elméje sötétségbe zuhant.

„Miért?”

Szemei felpattantak. A hang tulajdonosát kereste, de mikor ráeszmélt, hogy a kiberoptikája által torzult valóságot látja, megfeszült izmai elernyedtek. Nem tudta mennyi ideig volt kiütve. Puha ágyban feküdt, egy kis szobában. Szállodai szobának tippelte, a személytelensége és az optika által leközölt adatok kapcsán. Az érzékelő most sem hagyta nyugton, máris mutogatta a helyzetét jelző koordinátákat, a hőmérsékletet, a menekülési és támadási pontokat. Túl fáradt volt az ilyesmihez. Ki akarta kapcsolni, ezért lehunyta szemeit. Tudta, hogy mi az a jól bevált mozdulat, amivel ezeket a beültetéseket irányítani lehet, de most inkább ki akarta élvezni a pillanatnyi nyugalmat. Az sem számított, hogy utána megölik, vagy megerőszakolják... bár ez utóbbit most hanyagolta volna.

Az ajtó halkan tárult fel, majd ugyanilyen halkan is csukódott. Vincent fáradtan fordította felé tekintetét.

– Megvagy még? – ült mellé az ismerős, egy sebtiben odahúzott székre.

Most, hogy a világ kezdett visszatérni a normális medrébe, Vincent már azt is felismerte ki az a medvetermetű fazon, aki első ébredésekor a karjában cipelte. Kreol arcát mintha egy baltával faragták volna, a fekete, bevetési szerelés alig slankított széles hátán. Kopasz fejének jobb oldalát égésnyom rondította, ugyanezen barna szemében a kiberoptika alig látható jele fénylett.

– Persze Leon – nyöszörögte és egy pillanatra elgondolkodott, akarja-e tudni mi is történt valójában. Aztán a kíváncsisága győzött.

– Kaptunk egy fülest, hogy szarban vagy, ezért úgy döntöttünk elhozunk és helyrerakunk, mielőtt a céged kimossa az agyad.

– Aha. Ez kedves. Mennyi időnk van? – emelte fel kezét, arcát árnyákolva a lámpafénytől. A keskeny ablakon túli sötétség az éjszaka beálltára utalt.

Kezét ökölbe szorítva érezte, ahogy akaratára felnyílik a bőre és három hosszú penge csúszik ki a bütykei közül. Ezután elméjével arra utasította a rendszert, hogy másik karjára páncél képződjön. Vincent akaratának megfelelően mozdultak a beültetések. Leon némán figyelte a folyamatot, a komor vonásokat, az élet által mélyített ráncokat. Papíron ugyan Vincent kölyök volt még, de a fegyverek és mások halálának látványa igencsak megviselte a szellemét.

– Pont annyi, hogy meséljek.

Vincent visszahúzta a wolvereket, megszűntette a bőrátszövést, majd figyelmét egészében a testőrre fordította. Leon pedig azonnal belekezdett.

Emlékeztette a fiút arra a kiberdrogra, amit egyetlen chip-ben sűrítettek össze, de a tesztelési fázisában egy alvilági banda megfújt. A drogot, mit WildSoul.Sys-nek neveztek el, aztán emberkereskedőktől összegyűjtött alanyokon próbálták ki, szép kis összegekért. A felszámolás és chipek távhatástalanításának ideje alatt, az eredeti tesztalanyokat – egy csoport árva gyereket – még a cég emberei szállítottak el egy másik helyszínre, hogy a segítségükkel tovább fejlesszék a kiberdrog hatásait.

Vincent hamar ráismert az esetre, amikor biztosítania kellett a terepet, amíg az árvákat kocsiba ültették. Nem tudta az okát és nem sejtett kapcsolatot a drog és a gyerekek között. Azt pláne nem gondolta volna, hogy az általa védett cég áll a háttérben.

– Tudod mire való a drog? – kérdezte végül Leon, de csak egy fejrázást kapott. – A normál pszichedelikus szereket a kiberverek rendszerint kidobják, a hatásuk hamar elmúlik, így például katonák esetében maximum fél órát tartanak ki.

– Ja. Ezt tanúsítom – húzta gúnyos mosolyra száját Vincent, közben felülve az ágyban. Kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Akkor nem ragozom ez kiknek készült és mit csinál. Viszont a drog tovább fejlesztve és kellő mennyiségben beadva, beszivároghat a kiber-rendszerbe ezzel megőrjítve az alanyt, aki azt hiszi valami tök más helyen van és tök mást csinál.

– Merénylet a cég ellen? – vonta össze szemöldökét Vincent, ahogy a kirakós darabjai kezdtek összeállni a fejében.

A cégnél a Teszt az egyetlen nap, amikor az úgynevezett veszélyesebb alanyokat kiütik. Ha akkor valaki beszivárogtatja a drogot a rendszerbe, az egész Teszt egy pszichedelikus álommá fog változni, ami a kritikus állapotúakat még nagyobb veszélybe sodorja... vagyis megöli. Így értelmet nyerhetne az is, amit ő látott. Bár ahhoz képest ő egész jól viselte. Mégsem olyan kevés az a 46,5%.

Sajnos ez a következtetés rövidesen minden mást is magával vont. Arcára árnyékot vetett a felismerés, hogy ha valóban a cége állt a dolgok mögött, ezek szerint bepaliztak egy egész osztagot, csakhogy teszteljék a drogot. Emlékezett rá, hogy a Teszt napján beadták nekik, hogy egy rutin ellenőrzés lesz, de a szokásos terem helyett egy másikba vitették őket. Megmagyarázták nekik, hogy a másikat éppen szervizelik, ők meg elhitték. Tényleg birkák voltak. A merénylet gondolata után, a valóság megint sokkal keményebb pofont osztott a vártnál. Még mindig élénken élt benne annak a másik világnak a valósága. Csapda. Az a lány is annak a harmonikus csapdának a része volt. Szóval mégiscsak az egyik gyereket ültették a fejébe.

– És most mi a parancs? – kérdezte, készen arra, hogy elhagyja az ágyat és fegyvert ragadjon. Nem ragozta tovább a helyzetét és abba sem akart belegondolni, hogy ezt a kábulatot valaki egy médiarendszerre kötve felvette. A cég technikai rendszerét ismerve nem tartotta volna kizártnak.

– Majd a bátyáddal megbeszéled.

A zsoldos lefagyott. Azt hitte ennél jobban már semmi nem tud számára meglepetést okozni. Megint tévedett.

* * *

A szállodához hasonló épületben folyosókon kísérték keresztül, ahogy Leon leadta a drótot, hogy Vincent rendben van. Fel sem fogta igazán, hogy fivére azóta átvette az apjuk üzletét és felfejlesztette. Olyannyira, hogy Vincent munkahelyének egy részét is a felügyelete alatt tartotta. Mire a megfelelő terembe vezették, csak szórványos sejtelme volt arról miféle nagykutyává avanzsálódott a Wong család... vagy csak a bátyja. Tartott tőle, hogy a család ezen a ponton sem fog összetartani.

Borús hangulatban lépett a szobába, ahol vöröslőn csillogott a bor a pohárban és kényelmes bőrkanapék terpeszkedtek egymással szemben, a sötét szőnyegen. Családjuk mindig is szerencsés színnek tartotta a vöröset és aranyat; gazdagságot és erőt szimbolizált, de ebben a szobában erősebbek voltak a földszínek és csak néhol kapot helyet egy-egy aranyozott dísztárgy. Vincent egyenes tartással várt az ajtóban, ezúttal utcai viseletben feszítve. Ennek ellenére megtartotta bakancsát és terepnadrágját. Kényelmetlenül érezte volna magát ezek nélkül.

Bátyja erős, tiszteletet parancsoló alakja, amit látszólag semmiféle kiberver nem torzított, valódi vezetőként ült a kanapé kényelmében, majd mosolyogva intett öccsének, hogy foglaljon helyet vele szemben. Kedvesen próbált vele beszélgetni, érdeklődni hogyléte felől, de Vincent hamar a tárgyra tért.

– Mit akarsz Thomas? Azt leszűrtem, hogy az első öcséd után apánk is meghalt, hogy teret nyertél a munkahelyemen és erről nem szóltál.

Thomas Wong markáns arcának rövidre nyírt szőrzetét simította végig a hallottakra. Mandulavágású szemei sokatsejtetőn mérték végig öccsét, ki egyenes háttal ült előtte. Végül engedett a testvéri akaratnak.

– Úgy tudom látogatást tettél a WildSoul.Sys-ben. Milyen élmény volt?

Vincent vett egy mély levegőt, majd inkább kifújta. Ebben a világban ismét érvénybe léptek a szabályok, a szokások, a berögződések. Már értette miért hívják így a drogot.

– Megrázó – foglalta össze egy szóban.

– Értem – tette le borospoharát Thomas, majd bíborszín zakójából -mely alig egy árnyalattal volt csak sötétebb a bornál- előkapta telefonját. – Gondolom akkor vele is találkoztál.

– Ki ő? – szakadt ki belőle a kérdés, amint meglátta a korábban hologramnak vélt gyermeket. A képen mintha egy fokkal boldogabb lett volna, de kék szemeinek rejtelmét még így sem tudta figyelmen kívül hagyni.

– Nem kiborg – válaszolta meg Thomas a fel nem tett kérdését. – Ő egy keresőprogram része, de ugyanolyan ember, mint te, vagy én.

Vincent erre inkább nem reagált. Jelenleg több gépet érzett magában, mint amennyit szeretett volna.

– A neve Angelica – folytatta Thomas. – AWildSoul-ban rekedt, amikor tesztelték rajta a szert. A reakciódból ítélve te találkoztál vele, ami nagy szerencse. Ezek szerint egy része még él.

– Sok mindent tudsz róla. Ki ő?

Vincent türelmetlensége hamar választ kapott. Immár térdeire támaszkodva hallgatta a hiányzó részleteket, amiből minden kiderült. Bátyja készségesen beavatta, elmagyarázta a miérteket, a folyamatot, az összekapcsolódásokat. Elmagyarázta azt is, hogy ez az egész egy hatalmas alvilági játszma apró darabkája csupán, de a Wong családot nagyon is érintette, ezért a látszólagos széthullás mellett döntöttek.

– A család összetart – állt fel Thomas, hogy öccse vállára tegye kezét. – Még akkor is, ha hirtelen azt látod minden szétesett. Sajnálom, ha úgy érzed kihasználtunk. A te érdekedben tettük.

– Tudtátok mi lesz, mégis hagytátok, hogy alkalmazzák rajtam a szert, hogy találkozzak vele – összegezte egy levegővel, elhagyva tartását és a kanapé háttámlájának dőlve. – És ezek után még elvárjátok, hogy segítsek…

Thomas nem felelt. Tudta, hogy ezáltal Vincent eszméjét teszi próbára, ami eddig két családtag halálát kívánta. Látta, ahogy öccse zavartan elmosolyodott, ahogy hitetlenül a fejét ingatta, majd kezébe temette az arcát. Látta, amint próbálta rendezni magában a kialakult szituációt. Némán, kezét továbbra is testvérén tartva biztosította őt arról, hogy mellette áll.

Vincent agyában az Angelica által szajkózott kérdés cikázott:

„Miért?”