Bence úgy érezte, mintha tüzes
kemencébe rakták volna, égett minden porcikája. Muszáj volt
lehűlnie egy kicsit, de nem tudta mit tegyen. Felült az ágyban. A
szoba sötét és ijesztő volt, próbált nem gondolni azokra a
szörnyekre, amiket még az osztálytársa, Roli mesélt neki.
Kiszállt az ágyból, majd kilesett az ajtón. Hangokat hallott
lentről. Lábujjhegyre állt és halkan lépdelt a folyosón, amíg
a lépcső tetejéhez nem ért. A hangok lentről jöttek, a
konyhából. Pár lépcsőfokot lejjebb araszolt amilyen halkan csak
tudott, így már láthatta a szüleit, ahogy veszekednek a
konyhában.
 |
kép:
Tysmeokuiqaa by RHADS |
– Nekünk nincs pénzünk erre! –
kiabálta az anyukája. Sápadtnak, fáradtnak tűnt. Halványan még
rémlett előtte egy másik énje, mikor mosolygósan, kipirult
arccal nézett rá és szinte sugárzott. De olyan régnek tűnt, még
így is, hogy csak nyolc éves volt.
– Igen, tudom, hogy nincs, de ez
segíthetne – válaszolt az apja. Ő is másnak tűnt. Mintha
kevesebb lett volna a haja, az arcán pedig mélyebbek lettek a
ráncok. Csak mostanában szokott Bence ilyen apróságokra
felfigyelni.
– Szerinted én nem tudom? De akkor
sincs pénzünk – mondta és a végére elvékonyult a hangja.
Leült az asztalhoz és kibuggyant pár könnycsepp a szeméből.
– Tehetnék valamit. Ott van Laci, ő
segíthetne…
– Nem! – szólt rá határozottan,
ahogy felnézett a férjére. – Megígérted, hogy abbahagyod! Nem
kockáztathatsz mindent! Nem engedem! – mondta egyre hangosabban.
Bence összehúzta magát. Nem szerette, mikor a szülei veszekednek.
– De lehet ez az egyetlen
lehetőségünk segíteni neki. – Megfogta a kezét és egyenesen a
szemei közé nézett. – Csak nem akarom, hogy…
– Én sem akarom. Viszont azt sem,
hogy téged elveszítselek. Kitalálunk valami mást.
Bence úgy gondolta, hogy már eleget
hallott és nem is akart többet. Visszament a szobába és magára
húzta a takarót, majd megölelte a mackóját. Még mindig érezte,
ahogy a forróság szinte elemészti. Félt, hogy tényleg lángra
kap. De nem akart lemenni a szüleihez.
– Bence… én segíthetek neked –
szólalt meg egy hang, mire ijedten felült az ágyában. Zihálva
nézett körül, de semmit nem látott. Gondolta, hogy a forróságtól
már megint képzelődik, úgyhogy visszafeküdt. – Bence… hadd
segítsek. Én tudok.
– Ki-ki vagy te? – kérdezte meg
halkan, riadt hangon, ahogy megint felült.
– Én vagyok a Tündérkirály –
mutatkozott be mézesmázos hangon. Bence hunyorgott, mintha látott
volna valami árnyékot az ajtónál, de nem volt biztos. –
Segíteni akarok neked.
– Hogyan?
– Eltüntetem a forróságot. Ha
velem jössz, nem fogod soha többé érezni.
Bence ezen elgondolkodott. Milyen jó
is lenne eltüntetni a forróságot. Mostanában folyton érzi, nem
telik el úgy a nap, és egyre gyakrabban jön elő. Emlékszik,
amikor még a kórházban feküdt. A mellette levő lány, Laura is
folyton azt érezte. Sokat beszélgetett vele, megértették egymást.
Mindketten szerették azt az állatos mesét, amit szombat reggelente
adtak. Látta rajta, ahogy folyton utoléri a forróság. Megígérte
neki, hogy segíteni fog. De egyik nap egyszerűen eltűnt mellőle.
Kérdezte a nővéreket, hogy hova lett, de csak annyit mondtak, hogy
egy jobb helyre ment. Soha senki nem árulta el, hogy az hol van.
Mikor pedig ő szeretett volna arra a helyre menni, az anyukája
mérges lett, majd sírni kezdett.
Elgondolkodott és nyitotta volna a
száját, hogy válaszoljon a Tündérkirálynak, mikor az apukája
lépett be az ajtón.
– Szia. Nem tudsz aludni? –
mosolygott rá, de mintha közben szomorú lett volna. Néha
elgondolkodott, hogy hogy tud az ember egyszerre mosolyogni és
egyszerre szomorúnak lenni. Olyan összezavaró.
– Te is hallottad?
– Micsodát? – kérdezte, ahogy
odament hozzá és leült az ágya szélére.
– Hát a Tündérkirályt. – Erre
az apja összevonta a szemöldökét, majd körülnézett. – Ott az
ajtó felől hallottam.
– Nem, de megnézem. – Felállt és
az ajtóhoz ment, de nem látott semmit sem, úgyhogy visszament a
fiához. A homlokára simított. – Megint lázas vagy.
– Nem akarok megint gyógyszert
bevenni. – Az apja végigsimított a haján, majd megpuszilta a
homlokát.
– Tudom, ígérem, hogy nem sokára
minden rendben lesz. De most hozok meleg teát és majd abba
beletöröm. Úgy nem is fogod érezni, jó lesz?
– Jó lesz. – Halványan
rámosolygott, amit az apja is viszonzott, majd kiment, hogy hozzon
neki teát. Bence addig az ajtót bámulta. Mintha az árny most is
ott lett volna.
Ismét otthon, ismét forróságok
közepette. Forgolódott jobbra-balra. A földszinten feküdt a
kanapén, a tévét bekapcsolta neki az anyukája, de ő a konyhában
főzött. Kitakarózott, majd utána be, ezt ismételgette. Úgy
érezte, mintha a levegőt is elszívná előle valaki. Szólni akart
az anyukájának, de nem mert. Tudta, hogy ideges lenne és sírna és
szomorkodna. Nem szerette, hogy ha ilyen. Főleg azt nem, hogy ha
miatta. Inkább tűrte, hogy a forróság elérje a lábujjától a
feje búbjáig.
– Még mindig tudok segíteni –
szólalt meg a Tündérkirály. Most hiába volt világos, Bence így
se látta, akármennyire nézett körbe-körbe.
– Úgysem tudsz – motyogta.
– Pedig de. Csak kérned kell és én
elviszlek téged a Tündérek birodalmába, ahol boldog lehetsz.
Laura már velem van, szeretné, ha te is csatlakoznál hozzánk.
– Laura? – kérdezte, ahogy
felemelte a fejét. – Akkor nálatok van az a jobb hely?
– Igen, nálunk. Gyere velem… –
A hangja a végére elhalkult.
Az anyukája lépteit hallotta, ahogy
bejön hozzá a nappaliba. Bence felnézett rá és meg akarta
említeni neki a Tündérkirályt és a jobb helyet, mikor látta,
ahogy sápadtan nézi a tévét. Ő is felé fordult. Éppen a hírek
mentek.
Először nem értette, hogy mitől
viselkedett így az anyukája, majd megpillantotta az apukája
fényképét a tévéképernyő sarkában. A híradós éppen arról
beszélt, hogy ő és még valaki próbáltak kirabolni egy postát,
de elkapták őket. Emlékszik, hogy az apukája egyszer már tett
ilyet és akkor sokáig nem is lehetett itthon velük. De akkor
megígérte, hogy többet nem hagyja el őt. Tudhatta volna, hogy
hazudni fog neki. Az anyukájára nézett, aki a szája elé kapta a
kezét és látta, ahogy sírni kezd.
– Anya… - szólalt meg halkan,
mire ránézett, és mintha csak most vette volna észre, hogy ő is
a szobában van. Odament hozzá és leült mellé, megfogta a kezét.
– Minden rendben lesz, kicsim. Anya
itt van.
– Bence… gyere velem. Ha nem
jössz, én foglak elvinni – mondta a Tündérkirály és hirtelen
nem is tűnt olyan kedvesnek. Bence hirtelen úgy érezte, mintha
valaki megmarkolná a csuklóját.
– Anya! – ült fel hirtelen
ijedten. – Itt a Tündérkirály! El akar vinni! – mondta
kétségbeesett hangon, ahogy próbálta elhúzni a kezét.
– Bence… Nyugodj le…
– Jobb helyen leszel. Ott nem lesz
gondod semmire – folytatta, de Bence csak egyre inkább megijedt
tőle.
Kapálózott jobbra-balra, közben
érezte, ahogy a forróságtól mintha most tényleg lángra is
kapott volna. Csak ismételgette, hogy nem akarja, hogy elvigyék,
miközben karok fogták le.
Hirtelen minden erő kiszállt belőle,
érezte, ahogy a teste könnyebb lesz. Láthatatlan karok emelték
fel és vitték el ölben egyre messzebb az anyukájától, akinek
még hallotta a keserves sírását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése