Pataki Edit: Menekülés

Fanfiction kicsit másképp: Lev Tolsztoj: Kozákok című kisregényének „folytatása”

A postatrojka előállt, és Dmitrij Andrejevics Olenyin nehézkesen fészkelődött el benne. Az enyhe idő ellenére kényelmetlenebbül érezte magát, mint Moszkvából indultában, téli bundáiban, számos láb- és derékmelegítője között. Részegsége sem könnyítette meg az elmenetelt, sem kábultságot, sem emelkedettséget nem nyújtott. Mögötte maradt a falu, Novomlinszk, és a nádfödeles kapun a kiírás: „266 ház, lélekszáma 897 férfi, 1012 nő” (32.) Menekült a kis kozák településről, arról a helyről, amit megszeretett, amely erősebben magához láncolta, mint eddigi életének bármelyik korábbi színtere, s ahol a helybeliek közelebbi ismerőseivé váltak, mint vér szerinti rokonai.

kép: Olga Grigoryeva - Kozak

Nem sok minden változott benne az itt töltött időben, de „éjszakázásban elnyűtt, fakósárga arcszíne helyett orcáin, homlokán, tarkóján egészségesen, napbarnítottan piroslott a bőr.” (71.)

Fejében kavarogtak az emlékek, lelkében az érzelmek, indulatok.

Nyomasztotta Lukaska könnyelműsége. Lepergett előtte utolsó közös kalandjuk. Látta a társai előtt népszerűségét élvező ifjú vezért, a lován feszítő, tökéletes dzsigitet, az életet mentőt és életet kioltót, akit baljós előjel sem rettenthetett vissza, hogy naponta újra hőssé váljék. S aztán szemtanúja volt a pillanaton múló tragédiának is, ahogy a felelőtlen, a sorsot önmaga ellen kihívó fiatalember áldozata lett a testvére halálát megbosszuló csecsencnek. Olenyin szégyellte magát, hogy nem léphetett közbe.

Feszengett, vergődött a trojkában, megszomjazott, de kerülte, hogy Vanyuskának szólnia kelljen. Keze ügyében vodka is, csihir is volt, de most ezek nem olthatták volna el szomját. Útjában kísérték a hegyek, becsukott szemmel is érzékelte fenségüket, kísérte a Terek, a távolból, három versztről is üzent illatával, ismerős facsoportjaival, felidézte partja rejtett zugainak lakóit, vadászzsákmányait, fenséges békéjét, nyugtató csendjét, arcába vágta eltemetett terveit, zsákutcába futott reményeit.

Kísérte Jeroska bácsi és Ljam kutya emléke, Lukaska és Marjanka, Beleckij herceg a maga tolakodó franciáskodásával és az önmagát józanul átadó Usztyina, az anyagias, számító Ilja Vasziljevics tanító és zászlós, meg harcias, majd váratlanul gyengéddé váló felesége, Ulita… De mindenekelőtt és mindenki előtt Marjanka. Fel-felvillant erős karja, a kemencéről lelógó lába, mozdulatai, hibátlan alakja, fenséges megközelíthetetlensége… Látta fejés közben megcsillanni egészséges bőrét, majd az udvaron sürgölődni az állatok között, látta szekeret hajtva az úton, és látta a többi lánnyal, mikor napbarnított kezével sután nyúlt a méntás süteményért… Máskor szőlőfürtöket vagdosott, telt puttonyt cipelt, délben szinte észrevétlenné válva megpihent a lombok takarásában, egyszerű kék vagy rózsaszín ingében. Az ünnepségen divatos harisnyába bújtatott lábát, új cipőjét védte a mellette lovon elvágtató jegyese előtt… Olenyin újra hallotta a szomorú nótákat a bálon, fülébe zengett a legény fenyegető célozgatása. De felsajgott a kilenc csecsenc halált megelőző, megrázó éneke is, Lukaska későbbi káromkodásával keveredve.

Marjana közelségének emlékei is felfénylettek. Szőlőszedés közben Olenyin ügyetlenül segítette, és kezük hirtelen összeért… Mikor a lány megcsókolta… Mikor ő váratlanul átölelte, aztán majdnem elsüllyedt szégyenében… Újra átélte, hogy „könyörgőn nyújtott” kezét Marjana „erősen megszorította izmos, érdes kezével.”. (227-8.) Mikor az udvaron „kihallgatta” az alvó család lélegzetvételét… Ismét átborzongta a türelmetlenséggel teli éjszakát a másnapi tragédia előtt, mikor Marjanka válaszára várakozott… Érezte az éj, a lány, a közeli hegyek részegítő illatát. Fájdalmas volt az emlékezés.

Az idill helyszíne is lehetett volna ez a kis falu – az ő számára is.

Jeroska bácsi egyik utolsó mondata szinte mellbe vágta Olenyint: részegesnek nevezte az öreg! Azt elismerte, hogy iszik, hogy sokat iszik, hogy általában napokig-hetekig, sőt hónapokig nem józanodik ki, de hogy részeges lenne!?

Mikor ide iparkodott, fertőből menekült, undorító erkölcsi mocsokból. Végre igazán rendesen akart élni, megszabadulni a lidércnyomástól, hányingert kiváltó önmagától. Megnyugtatta a tudat, hogy huszonnégy éves koráig még semmit sem rontott el véglegesen, lelkiismerete felmentheti. Fogadkozott, hogy korábbi hibái nem ismétlődhetnek meg, új életében már nem ad okot szégyenkezésre. Hát súlyosabb mulasztásokkal tetézte addigi feledhető, bocsánatos hibáit. Most élete végéig kísérheti az önvád, hogy huszonötödik évében is mindent elrontott, elmulasztott. Miért is tartotta magát bármikor kivételnek, kivételesnek?

Már nem érezte magában „a fiatalság mindenható istenének jelenlétét” (15).

Mikor Olenyin a véletlennek köszönhetően ide került, csak néhány nap kellett hozzá, és erkölcsileg megtisztult a kozákok között, felszabadult a hegyek közelségétől, feloldódott ebben az idilli környezetben, harmóniát talált, békét önmagával. Aztán hagyta, hogy minden elromoljon.

Most, utazás közben, először mérte meg magát a falubeliek szemével. Tehát részeges.

Véletlenül hallotta meg, hogy Marjana kövér bivalynak nevezte Vanyusa jelenlétében. Ezen sértődötten nevetett, de sem az evésben, sem az ivászatban nem fogta vissza magát, hiszen Moszkvában a legelőkelőbb hölgyek is csinosnak, vonzónak, jó partinak tartották.

Most kezdte szégyellni magát Lukasa előtt, hogy ajándékkal akart közel kerülni hozzá, mintha lekötelezhetné ezt a vadembert. Mintha megvesztegetné, vagy Marjanát venné meg tőle azon a lovon, amely neki fölösleges. Könnyen adott, önzetlenségére büszkén, tette hónapokig melengette kevély önérzetét. Kisebbségi érzését palástolva, gyerekesen dicsekedett a legénynek otthoni száz lovával, emeletes házaival, azzal, hogy önként van itt, senki és semmi nem kényszeríti harcra. Vajon vagyonából mi az ő érdeme? Miért becsülheti önmagát?

Most döbbent rá, hogy Lukaska figyeltette jegyesét, s mikor ő éjszaka részegen kopogtatott Marjankához, Nazarka megzsarolhatta hangoskodásával. Bűnét, felsülését tíz rubellel akarta meg nem történtté tenni, pedig nemcsak a harcosok, hanem a falubeliek előtt is nevetségessé vált.

Csak most jutott eszébe, hányszor sérthette meg Marjankát. Mikor már egyértelműen érezte a remegő örömet a lány közelében, mikor már tudta, hogy ez az egyszerű, természetes lény az életszükségletévé vált, hogy nem ember nélküle, még akkor is bizonytalankodott, szerelmes-e, még akkor is külön jelre, megerősítésre és alkalomra várt, és sorban halasztgatta, szalasztotta el a kiváló alkalmakat. Mennyit késlekedett a vallomással, mert nem tudott dönteni! S mikor nem azt mondta, amit előre eltervezett. Mikor a részegen kibökött könnyelmű lánykérésre megrettent önmagától, vajon józanul nem bánja-e meg ezt a vallomást… Mekkora sértés volt a közeledését szívesen fogadó szülők előtt is, hogy annyiszor betolakodott fáradt estéikbe, pedig Ulita már első találkozásukkor kikent-kifent pofáját és dohánya mocskos bűzét emlegette, de akkor, sőt később sem, neki ez nem számított figyelmeztetésnek! Megvárta a fiatalok kézfogóját, majd később tapintatlanul rákérdezett a lakodalom időpontjára, pedig ő szeretett volna Lukaska helyében lenni!

Nem felszabadította a belsejében tőle függetlenül elhatalmasodott érzés, az elszakíthatatlan kötelék: szerelmes, SZERELMES, SZERELMES, hanem megbéklyózta, megbénította, megrettentette, és önigazolást gyártott: „még nem érlelődtem hozzá az őszinte, közvetlen kapcsolathoz.” (219.). Csak az élő, mardosó irigység volt erősebb tehetetlenségénél.

Késlekedett, mert ezt a tisztaságot nem akarta lerántani a maga förtelmes mocsarába, mert lelkében nem volt képes békét teremteni. Lebecsülte ezt a nőt, mert az eszébe sem jutott, hogy Marjanka felemelhetné, kapcsolata megtisztíthatná, hogy Moszkvától, a bűntől távol is élhetne vele, akár itt, a hegyek között, akár otthon, valamelyik birtokán.

Mikor önmagát ünnepelte, újszerű szabadságérzetét, igazán kiváló fiatalembernek érezte magát, tele volt előítélettel. Később szégyellnie kellett, mennyire nem „kiváló”, hogy tudatlan kozák lányokról beszélt, akikkel nem teremthet kapcsolatot. Miért lennének tudatlanok? Lelkiismeretük szerint élnek a nők is, a férfiak is, az öregek is, a fiatalok is, a természet törvényei szerint, a természet részeként. „Napról napra szabadabbnak, emberebbnek érezte magát” (182.) közöttük, mégis szorongott, tétlenkedett, undorító múltjának béna foglya maradt.

Egyetlen pozitívuma, hogy még gondolatban sem gyalázta meg Marjankát, nem használta ki zászlós apja kapzsiságát, Jeroska unszolására sem kínált érte pénzt, ajándékokkal sem próbálta megvesztegetni, mint Beleckij Usztyinát. Marjankát se szajhává, se úri hölggyé nem tette, csak éppen azt a megismételhetetlen lehetőséget kerülte ki, hogy élete társa legyen.

Miközben ő elvonult, írogatott, a boldogságról és az önfeláldozásról gyártott badarabbnál badarabb elméleteket, amelyeket már másnap sem tudott megvédeni önmaga előtt sem, meg keményen elítélte, megvetette a hozzá hasonló naplopókat, ez a félárva kölyök-Lukaska, ez a hetyke, merész, önérzetes suhanc-katona, ez a fenegyerek kiváló lován, amit maga szerzett magának, kiválósága tudatában élt, nyüzsgött, harcolt, kivívta mások tiszteletét, és megfelelt saját lelkiismeretének. Abban az Olenyin által nevetségesnek tartott katonásdiban képes volt még életét is feláldozni.

Olenyin most úgy indult el innen, ahogy idejött. Üres maradt. Akkor lendülettel kereste önmagát, és azóta sem találta meg. Lehetőségei megszédítették, a tettekig viszont addig sem, most sem jutott el. Bűntudat gyötörte, a mulasztás érzése nyomasztotta. Hű maradt megvetett önmagához: nem mert természetes lenni, a természet részévé válni, most is kikerült minden kötöttséget. Elfelé haladt erről a kedves helyről, ahol egyszer már magára talált, ahol végleg magára találhatna… Szerette volna visszatolni az időt, hogy most érkezzék meg, hogy még minden előtte legyen, hogy változtathasson azon, amit elkényelmeskedett.

Most már sokkal nagyobb adósságot terhelik, mint a hatszázhetvennyolc rubel szabójának vagy az ígérgetésekre felírt apróságokért, a reggelig tartó tivornyákért Vasziljevnek, Morelnek, nem is tudja, kiknek; nagyobbak, mint öröksége már szétszórt fele vagy összvagyona később elpazarolt, azóta sem törlesztett egynyolcad része.

A paradicsom kapujába ért, de mielőtt beléphetett volna, tehetetlensége a pokolba taszította. Veszteségként élte meg ezt a tunyaságáért járó büntetést, sebként égette ez a veszteség.

Ez az élet már nem törlődhet ki emlékeiből, mint korábbi léha moszkvai évei, szégyenletes múltja – itt már önmagától sem érdemel megbocsátást. Már nem remélt új életet. (265.) Keserű, „magányos, egyedülvaló. Szeretetlen” (270.) szörnyeteg maradt – jól látja az öreg Jeroska. Tökfilkó, igazi durák. Semmivel sem tarthatja különbnek magát, mint léha tivornyatársait, akiket megvet, akiktől megundorodott. A moszkvaihoz nagyon hasonló falcs világ várja, ahol „minden csupa falcs!” (268.) A kezdeti álmokból: „hazatérés Oroszországba, szárnysegédi kinevezés, csodaszép feleség” (21.) semmi sem maradt. Újra a fertő várja, „nótázás, kártya, ivás, találgatások a kitüntetésekről – mindez még a szokottnál is jobban” (221.) undorította most.

Hogy mit szeretne, azt egész lényével tudta: itt maradni, a hegyek, a Terek és Marjanka közelében, a természet részévé válni, mint a szúnyogok és a fácánok, nyulak, feltöltődni felugrasztott szarvas fekhelyén, és nem sajnálni az elszalasztott zsákmányt.

Hogy mit akar, illetve miért lenne képes tenni is, megharcolni is, abban még mindig bizonytalan volt, főleg így, hogy Marjankát elvesztette.

Hogy mit nem akar, azt a két halántékán dübörgő önvád ellenére is teljes bizonyossággal tudta: soha többet nem merül bele semmiféle posványba, ha már a moszkvaiból kikerülhetett. Neki már nem szabad falcsnak lennie egyetlen falcs világban sem.

Mikor a postatrojka megállt, Vanyusa legnagyobb megrökönyödésére Olenyin vizet kért – és jót húzott belőle, mint forró napokon a Terek erecskéiből elmélkedő vadászgatásai közben.

Most azonnal elküldi Lukasához az ezredorvost, majd Beleckijtől kér levélben segítséget, hogy ő névtelenségben maradhasson. Aztán hazaszalajtja Vanyusát, keresse meg birtokain a felcsereket, vajákosokat, füves embereket, hozzon el minden csodaszert. Lukasa fiatal, erős, szervezete is csodákra lehet képes.

Bármekkora szégyen, önmaga előtt be kellett ismernie: nem lenne belőle jó kozák. De vágyakozva ismerte be, hogy most is szívesen lenne a vérző, haldokló Lukaska helyében, mert ez Marjana közelségét jelenti. 
 

Forrás: Lev Tolsztoj: Kozákok. Kaukázusi történet. Fordította Szöllősy Klára

Móra Ferenc Könyvkiadó, é. n., 282 p.

(Az oldalszámok a fent említett kiadásból vett idézeteket jelzik.)