Versből novellát - vers: William Blake - Tigris
„– Tigris! Tigris! – kiabálták
bele eszeveszetten a hófödte városka lakói az éjszaka csendjébe.
Bősz morgásától menekülésbe
kezdtek az emberek, ki merre látott a hótól haloványan derengő
sötétségben. Házak közé, dohos pincékbe húzódtak a
veszedelem elől, minél távolabb, hogy kikerüljenek a fenevad
látóköréből.
Megelőzte a híre. Senki nem
találkozott még vele, mégis tudta mindenki, mekkora pusztítást
tud végezni.
Ahogy a Tigris megállt a városka
főterén, némaság ült a tájra. Tudták, fülel. Kisvártatva
nyugat felől hallatszott ugyan az a velőt rázó, kísérteties
hang, mint pár perccel korábban. Aztán egyszer csak elősejlett
félelmetes alakja a szitáló hóesésben. Majd szépen, lassan
kirajzolódott robosztus, tekintélyt parancsoló egész teste. Aztán
még egy követte, a városka szélén elterülő erdő peremén. És
még hat másik, szinte egy időben. Falkában indultak vadászni, és
céltudatosan haladtak előre. Előbb az apróbb nyugati
településeket fogták uralmuk alá, majd vérszemet kapva, kelet
felé haladva bemerészkedtek egyre nagyobb városokba is.
 |
| kép:
Roswitha Schrom -
Siberian Tiger - Beauty and Elegance
|
Körbezárták a várost, és álltak
mind, támadásra készen. Aztán az, amelyik először jutott be a
településre, és bevárta társait, végre megmutatta iszonyatos
hangját. Megelégelte a várakozást, és támadásba lendült
kiszemelt áldozata felé. Majd rázendített körülötte a
nyolctagú halálzenekar is, és mind kiadta torkából azt a csontig
hatoló üvöltést, amit ha egy ember meghall, soha el nem felejt.
Eszeveszett riadalom és kétségbeesés
ült a város lakóira. Fejvesztve próbáltak menekülni, ki merre
lát, feldöntöttek mindent, ami lelassíthatja a halálosztagot...
...A mészárlás utáni reggelen, pár
túlélő visszamerészkedett a városba, felbecsülni a károkat, és
az áldozatokat. Látták a hóban a Tigrisek nyomát, ahogy keleti
irányban elhagyták a helyet. Összedöntött házak maradványait,
földig leégett épületek romjainak tucatjait hagyták maguk mögött
a támadók. Füst és emberi hús szaga terjengett a fagyos
levegőben, mindenütt finom hamuréteg lepte a fél méteres
hótakarót. És mindent alvadt vér borított.
Ahogy jöttek minden előjel nélkül
a gyilkosok, úgy is tűntek el kelet felé. Átgázoltak
vérszomjasan egy városon, s nyomukban csak halál és félelem
maradt...”
***
– Mindent felégettünk! – kezdte
beszámolóját a veterán német katona egy újságírónak, harminc
évvel a második világháború befejezése után. – Csak lőttük
a házakat, kíméletlenül! Ezek voltunk mi! A fejlett, kulturált
Nyugat! Tankokkal lőttük az ártatlan civil embereket, akik még
védekezni sem tudtak a tűzerő ellen!
A volt katona rágyújtott egy
cigarettára, odasétált az ablakhoz, és kinézett a városra, amit
lassacskán ellepett a sűrű pelyhekben hulló hó.
– Az első Tigris parancsnoka
voltam! Azé, amelyiknek minden egyes alkatrészét átnézte a
Mester. A mi tankunk volt az, ami először gurult ki a csarnokból,
és én adtam ki a tűzparancsot annak az orosz kisvárosnak a
főterén. Személyesen a Mestertől kaptam meg a kinevezésemet, és
négyszemközt voltunk, mikor elmondta a hadiparancsot. Négy embert
osztott mellém: egy rádióst, egy töltőkezelőt, egy irányító
tüzért, és egy tankvezetőt.
– Mester? – kérdezett vissza
értetlenül az újságíró, tollának végével kopogtatva
jegyzetfüzete lapjain.
– Hitler! – magyarázta az
értetlenkedő zsurnalisztának, kezei emelgetésével
egyértelműsítve mondandóját. – Mesternek hívtuk magunk között
a Führert. Szinte ittuk a szavait! Mindannyiunkat megragadott
szónoklataival, és érveléseivel! – beleszívott cigarettájába,
majd lelkiismeret-furdalás nélkül folytatta a beszámolót. –
Fiatalok voltunk, húsz évesek! Tele kalandvággyal! És tombolt
bennünk a hazaszeretet! Nem, mintha kérdésként szegezte volna
felénk, hogy vállaljuk-e! Nem! – rázta egyszerre fejét, és
szemmagasságba emelt jobb keze mutatóujját tagadólag. –
Katonák voltunk, parancsot kaptunk, hát mentünk! De azért
büszkeséggel töltött el minket, hogy akkor, és oda születtünk.
A hitleri Német Birodalomba.
A Mester végig felügyelte az egész
gyártási folyamatot. Elejétől a végéig. Maga tervezte meg a
külsejét, nem bízta másra. Nem okozott gondot neki, hiszen
eredetileg festő volt. Félelmetes formát rajzolt a harckocsiknak.
A működési mechanizmusát azonban nem értette, azt a mérnökeire
hagyta.
Ott volt az acélkohóban. Kezelte a
présgépeket, miután megmutatták neki a technikát. Az öntödében
kipróbálta, hogy sorjázzák az alkatrészeket. Szívügye volt a
Tigris.
Imádta a szimmetriát, rettentően
precíz volt. Minden sarkot, minden apró csavart megmért, ha
kellett, többször is. Biztosra akart menni, és tökéleteset
alkotni. Mégsem sikerült a tökéletes hadigépezet megépítése.
Eleinte nem volt ellenfele a
Tigrisnek. Évek teltek el, mire az ellenség talált olyan
megoldást, ami alkalmas egy guruló, tíz centi vastag
páncél-szardíniásdoboz kinyitására. De igazából nem is az
ellenséges csapatok semmisítették meg a harckocsikat. Nehéz volt,
és emiatt lassú. Hatalmas, ötvenhét tonnás súlyt kellett a
motornak meghajtania. Valójában, a motor volt a gépezet gyenge
pontja. Emellett széles lánctalpai miatt nehezen lehetett vasúton
szállítani. És messze otthonról, a hátországból nehézkes volt
az üzemanyag-ellátás.
– Hitler teljesen extázisba esett,
mikor kigördült az első tank a gépgyár csarnokából. Több,
mint nyolc méter hosszú, és majdnem három méter magas. Kapja el!
A tiszt megfogott egy húszcentis tank
makettet, amit úgy öntöttek, hogy egy ember áll a harckocsi
mellett, és hanyag mozdulattal az író felé ejtette. Viszonyítási
alapul, hogy mekkora volt valójában egy emberhez képest a gép. A
riporter kapkodva tudta csak elkapni a makettként is nehéz tárgyat,
jegyzettömbjét is kiejtette kezéből. Közben a katona büszkén
folytatta kalandos múltját.
– A Führer csak ámult az új
csodaszer láttán. Ájuldozott a méreteitől, és iszonyatos
motorhangjától. Látszott arcán a kegyetlen elégedettség, mikor
megcsodálta ötlete megvalósulását. Szemében az elszántság
tüze égett, hogy ezekkel a monstrumokkal fogja leigázni az
oroszokat. Hamarjában parancsot is adott a sorozatgyártásra. Több,
mint 1300 darab készült a Tigris különböző típusaiból a
világháború hat éve alatt. Megszállottja volt a bolsevizmus
elleni harcnak! Elméje épségét is feláldozta, hogy megállítsa
a bolsevik térhódítást és előrenyomulást.
– Megbánta, amit harmincegynehány
éve tett? – faggatta a tollnok a volt parancsnokot.
– Hogy megbántam-e? Kemény kérdés!
És válaszolni is nehéz rá! De megpróbálom! Igen is, meg nem is!
Kaptam egy rakás kitüntetést! Maga, Hitler tűzte a zubbonyomra
mindet! Büszke vagyok rá! Arra viszont nem, hogy az ártatlan civil
állampolgárokat lőttük halomra! Ha csak kormányzati épületeket
lőttünk volna rommá, és csak katonát öltünk volna, úgy
gondolom, mást mondanék! De az a rengeteg hulla, akiknek fogalmuk
sem volt az egészről, azt hiszem, felesleges áldozatok voltak!
Sajnálom őket, és a családjaikat is! Most is, harminc év
távlatából, sokszor arra ébredek éjszaka, hogy hallom egy falu
népének a halálsikolyát. És a mai napig előttem van az a kép,
mikor megálltunk az orosz város főterén, és pusztán a
megjelenésünkkel terrorban tartottunk mindenkit.
– Megírhatom a történetét? –
kérdezte az író szabadkozva! – Nem újságcikkre gondoltam!
Vagyis, először arra! De annyi anyag gyűlt össze az Ön
beszámolójából, hogy inkább könyvet írnék belőle. Egy ütős
kalandregényt, amit teljesen a valóság borzalma szült.
– Írja! Csak egy valamit kérek! –
mutatta fel a katona jobb keze hüvelykujját.
– Mégpedig?
– Ha eltér az objektív valóságtól,
feljelentem és teszek róla, hogy befejeződjön írói pályája!
– Rendben! És természetesen jár
önnek a tiszteletpéldány!
***
Fél
év múlva
Csomagot kézbesített a volt
katonának a postás. Rögtön kibontotta, és egy vaskos könyv
lapult a dobozban. A könyv borítóján egy tank, és öt büszke
katona, amint a szörnyeteg lánctalpához támaszkodnak.
– Hm! Gyorsan megírta! – gondolta
magában a nyugalmazott tankparancsnok.
Leült olvasólámpája mellé, a
fotelbe, és kíváncsian belelapozott:
„Tigrisek
a hómezőn
1942 tele, Oroszország
– Tigris! Tigris! – kiabálták
bele eszeveszetten a hófödte városka lakói az éjszaka
csendjébe.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése