3. Fülöp Dorottya: A lovag és az újságíró

  A "Képekbe dermedt világok" pályázat harmadik helyezett novellája

A kávé is íztelennek tűnt azon a kedd reggel. Sőt, nemcsak a kávé, de még az a csokireszelékkel megszórt süti is, amit a sarki vegyes üzletben szokott vásárolni, mielőtt munkába megy és amelyet olyan jól esik suttyomban megdézsmálni az asztal alatt, amikor senki sem figyel. Hiába, annak sem volt már ugyanolyan íze, és ami még annál is nagyobb gond: rajtakapták amint épp megkóstolta. Micsoda balszerencse! Pedig mindent a megszokott terv szerint vitt véghez. „Véletlenül” levert néhány golyóstollat az íróasztalról, lehajolt, hogy felvegye és amíg kereste a tollat, addig néhány sütit eltüntetett a dobozkából. Csakhogy éppen akkor lépett a háta mögé a főszerkesztő úr, aki nem igazán kedveli ha bárki bármiféle élelmet fogyaszt az irodában, és főleg ha azt „aljas módon, rejtegetve teszi” - ahogy mondta Vencelnek - vagyis inkább amit megértett Vencel abból a szitokáradatból, amit a fejére zúdítottak.

kép: Darek Zabrocki - Lonely rider

Vencel előbújt az íróasztal rejtekéből, természetesen csak akkor, amikor a főszerkesztő úr elhallgatott. Felült a székére és gyors tempóban írni kezdett valami cikket a szombati virágkiárusításról, aminek már egy ideje készen kellett volna lennie. A főszerkesztő urat nem hatotta meg ez a munka iránt érzett hirtelen fellángolás. Egy kis ideig figyelte, hogy miként próbál összehozni néhány mondatot, aztán a vállára tette a kezét. Vencel számára már eleve baljósnak tűnt a helyzet, mert ha egyszer a főszerkesztő úr mellette álldogál, az sosem vezet jóra. A kéz vállra tételéről már ne is beszéljünk.

– Vencelkém... – itt egy kis szünetet tartott, de olyan különös szüneteket tudott tartani beszéd közben, hogy Vencel háta mindig borsódzott tőle – Az utolsó néhány cikkeden még lenne mit csiszolni. Látom, kicsit elengedted magad. Ne, ne próbálj meg ellenkezni – intette le Vencel ajakmozdulását – Valljuk be, a kávéház megnyitójáról írt cikked nem a legaktuálisabb hangvételű és hát, tudod, elég unalmas is. A galambos pedig nagyon furcsa. Miért egy galamb nézőpontjából írtad? Az emberek a mai világban rohannak, nem érdekli őket, hogy mi van a galambokkal. Már rég nem írtál semmi különlegeset. Egy pár éve minden nap tettél valami érdekeset az asztalra.–Vencel közben bólintani próbált, mivel ellenkezni nem volt bátorsága – Mivel látom, hogy kicsit lusta időszakodban vagy és máshol jár az eszed – itt vádló tekintettel a csokis-sütemények felé arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy ismét valami egyedit alkoss és bizonyíts. Itt az ideje, hogy visszatérj önmagadhoz. Így szépen elmész a múzeumba...

– Menjek el a múzeumba? – kérdezte Vencel meglepetten.

– Igen, menj el a múzeumba. Van egy szép képkiállítás a park felé eső szárnyban. Azt szépen végignézed és megkeresed azt a képkülönlegességet amely, egy lovagot ábrázol a lovával. Azt mondják nagyon különös kép és igazán átütő érzéseket kelt az ember lelkében... Na, kérlek szépen, erről írjál egy jó kis cikket, vagy valami kritikát.

Vencel értetlenül bámult a főszerkesztő úrra. Először is: ki nem állhatta a kritikaírást, másodszor pedig az érdekes, különleges, figyelemfelkeltő cikket, amivel bizonyítania kell,egy képről írja meg? Ezt valahogy nem sikerült elfogadnia. Ez legyen a nagy visszatérés? Egy ideig ilyen gondolatokkal küszködött, aztán fokozatosan meggyőzte magát, hogy úgyis kár az ellenkezés, nem szükséges, hogy a főszerkesztő úr jobban megorroljon rá. Valamit majd csak ír.

– Nem lehetne, hogy ne menjek oda, hanem csak egy képről nézzem meg a festményt? – kérdezte bátortalanul.

A főszerkesztő úr idegesen megcsóválta a fejét.

– Szó sem lehet róla! Teljesen más hatást gyakorol rád egy kép ha azt élőben látod, mint ha csak egy más kép síkjának részeként tekintenél rá. Másképpen érinti meg a lelkedet...

Szóval minden ellenkezés hasztalan. Így került Vencel egy sárga taxi hátsó ülésére, amely a városi múzeum felé zötykölődött. Egy kissé mérges volt. Ugyan mi lehet olyan különleges egy képben?

A taxi megállt a múzeum előtt. Vencel fizetett és kiszállt az autóból. Épp szemerkélt az eső, ami még inkább nyomasztóbbá tette azt a kedd délelőttöt. Nincs már így is elég baja? Az eddigi cikkeit leunalmasozták, pedig olyan érdekes dolgokat írt, ahogy a galambok bőrébe bújva mesélte el a városnapokon látottakat... Teljesen más nézőpontból elevenítette fel az ünnepséget. Mondhatni madártávlatból. De ez van, nem értékelték. Ezen felül elkapták csokis-sütemény evés közben, a főszerkesztő leszidta,és még a második kávé is ugyanolyan ízetlennek tűnt, mint az első. Nem is, inkább még ízetlenebbnek. Most pedig egy múzeum előtt álldogál, az új kabátja lassan elázik és hamarosan belép egy terembe, hogy megnézzen egy képet, amiről valami érdekeset, valami egyedit kell alkotnia. Na igen, ez a nap a minden keddek koronája.

Belépett az épületbe. Tény: akár újságíró, akár nem, jegyet úgyis kell vennie. Ettől csak még dühösebb lett, mert alig maradt pénze, ugyanis az a kevés ami volt nála elment a taxira és a belépőre. Nem volt kedve végignézni a teljes kiállítást, csak az ő képét kereste, így végigszáguldott a termeken. Mit is mondott a főszerkesztő? Egy lovag és a lova... Az első három teremben nem volt semmi hasonló, aztán a negyedikben megpillantott egy közepes méretű képet, amelyet egy kissé kiemeltek elrendezésben a többi kép közül és pontosan a keresett alakokat ábrázolta. Alaposan szemügyre vette, megnézett minden kis részletet rajta, aztán újra és újra elolvasta a kép címét, a festő nevét, míg teljesen meg nem bizonyosodott, hogy meg nem találta.

„Ez lenne az a kép?”- tűnődött el. Nagyon úgy tűnt, hogy igen. Érezte amint elönti a düh. Hogy írjon erről a képről lélegzetelállító dolgokat? Ennyi? Ennyi az egész? Hogy ragadja meg ezzel az olvasók figyelmét? Egy lovagruhába öltözött alak egy ló mellett álldogál, a háttérben pedig talán egy szikla húzódik... Nagy dolog. Ezért jött ide és költötte el minden süteményre szánt pénzét?! Micsoda igazságtalanság. Sarkon fordult és ki akart rohanni a teremből, nem számít hova, csak ne kelljen itt lennie.

Az ajtó előtt megtorpant és óvatosan visszasomfordált a festmény elé. Végtére is, szép kép volt. Szépen ki volt rajta dolgozva a két központi alak, különösen a ló. De akkor is! Mit írjon róla? Tanácstalanul állt a kép előtt, szinte farkasszemet nézett a két festékbe fagyott alakkal. Nem írhat csak annyit, hogy ez egy ritka képkülönlegesség, ami nagyon szép, főleg ahogy a ló testére vetül a fénysugár.

Más látogatók is a terembe léptek és megcsodálták az alkotásokat. Sikerült néhány mondatfoszlányt elkapnia két hölgy halk beszélgetéséből, akik szintén a lovagot ábrázoló képet figyelték. Ilyen mondatokat csípett el, mint „Nagyon élethű!”, „Csodás!”, „Van valami különös varázsa.”

Az egyik hölgy Vencelre pillantott. Látva, hogy milyen régen áll már a kép előtt, rámosolygott és kedvesen megkérdezte, hogy ugye, milyen szép? Vencel, mint akit álmából ráztak fel zavartan bólogatott és ismételgette, hogy igen, igen.

A látogatók átsétáltak egy másik terembe, aztán újabbak léptek be az ajtón és egy másikon át távoztak, Vencel pedig még mindig ott állt szemben a képpel és szinte már kétségbeesetten gyötrődött azon, hogy mit is írjon. Bizonyítania kellett, nem babra ment a játék. El kezdett fel és alá járkálni a kép előtt.

Mit szólnának hozzá, ha egy múltbéli utazásra hívná az olvasókat és így mutatná be a képet? Á, nem. A képen csak egy lovag van és egy ló.Nem lenne túl nagy utazás. Vagy mi lenne ha az üzenetre fektetné a hangsúlyt? Jó, de mi az üzenet? Idegesen a hajába túrt az ujjaival. Megállt a járkálásban és ismét a képre nézett, majd egy nagyot sóhajtott.

Azért ez már túlzás, hogy ennyire ne jusson eszébe semmi jó ötlet. Ezek a keddek borzasztóak. Eddig nem is gondolta, hogy ennyire szörnyűek tudnak lenni.

Egész közel lépett a festményhez. Hogy írja meg ezt a képet érdekesen? Addig állt így a kép előtt eltűnődve, amíg fájni nem kezdett a háta. Amikor sehogy sem akart szűnni a fájdalom, az egyik teremőrtől kért egy széket. A teremőr meglepetten felhúzta a szemöldökét , de aztán igyekezett szerezni egy széket. Úgy öt percen belül meg is érkezett vele. Vencel boldogan a festmény elé helyezte és lehuppant rá, aztán onnan figyelte tovább a képet.

– Hogy ezek a műkedvelők milyen sokáig képesek bámulni egy festményt... – csóválta a fejét a teremőr.

Vencel végigfuttatta a tekintetét a kép minden részletén. Mit írjon? Hogyan kezdjen neki? Egyre csüggedtebben és csüggedtebben figyelte a színek játékát a vásznon. Nem érzett semmi különlegeset vagy átütőt. Semmi olyat, amiről a szerkesztő beszélt. Vajon miért? Már rég óta figyeli ezt a képet és még sincs egy jó ötlete sem. Szája gúnyos mosolyba rándult és végső tanácstalanságában megszólalt.

– Mondd, mit írjak rólad, lovag?

Ezt a kérdést a kétségbeesés mondatta vele. Amolyan költői kérdésnek szánta, nem is várt feleletet.

De ez lehetetlen. Ez nem történhetett meg! A lovag egy kicsit megbiccentette a fejét és vállat vont.

Vencel ijedtében felugrott, a lendülettől felborult a szék. Megdörzsölte szemeit és győzködte magát, hogy csak képzelődött. A teremőr belépett a terembe és meglepetten pillantott először a székre, aztán Vencelre.

Vencel hebegett egy kicsit, nem merte megmondani, hogy mit látott, vagyis mit vélt látni.

semmi baj, ne tessék idegeskedni... Én csak... Épp csak... – lesütötte a szemeit – Én csak... már kezdek képzelődni... Hirtelen úgy láttam, mintha megmozdult volna a lovag... a képen.

Az utolsó szavakat meglehetősen tagoltan ejtette ki, aztán zavartan elmosolyodott.

– Azt hiszem fáradt vagyok.

A teremőr végignézett rajta.

– Egész nap azt a képet bámulja, mint egy molylepke a lámpafényt. Még csodálkozik ha ilyesmiket lát?

Vencel felállította széket és kényszeredetten mosolygott. A teremőr fejcsóválva kiment a teremből, Vencel pedig visszaült a székre.

Na, ez már mindennek a teteje! Most már képzelődik is. Még hogy a lovag vállat vont? Hogyan mozdulhatna meg bárki is egy festményen? Még kótyagosnak nézi a teremőr, ha így folytatja. Túlságosan a szívére vette ezt az egész cikkírási ügyet...

Eldöntötte, hogy ír egy egyszerű ismertetőt és a többit rábízza a sorsra. Vagyis inkább a főszerkesztőre, mert ő elég nagy mértékben képviseli a sorsot. Igen, ez jó lesz. Nem kell annyit gyötrődni és aggódni. Majd megírja a szombati virágkiárusításról szóló cikket valamivel érdekesebb hangnemben. Ahogy a széken ült, szemtől szemben a képpel, lassan teljesen megnyugtatta magát, olyannyira, hogy máris menni készült. Még egyszer végignézett a képen, aztán gúnyosan odavetette a dermedt alaknak:

– Viszlát, lovag!

Normális esetben egy festményen látható lovag nem mozdul meg, de Vencel kezdte érezni, hogy ez már egyáltalán nem normális eset, és el is kezdte szidni önmagát, amiért ilyen bolondos fantáziája van, ugyanis úgy látta, mintha a lovag megmozdította volna a kezét. Csak nem integetni akart, a csodába is?! Nyugalom! Csak képzelődsz...

– Tényleg elment az eszem – nyögte Vencel, mert már a ló is megmozdult, megrázva hosszú fekete sörényét.

Ismét gyors léptekkel el akarta hagyni a termet, de az ajtóban megtorpant és visszasomfordált a festményhez.

Muszáj még egyszer megnéznie azt a képet, hogy nyugodt szívvel távozhasson. Közel lépett hozzá, jól megfigyelte az ecsetvonásokat, és lassacskán megnyugodott. Elmosolyodott azon, hogy milyen természetes az, hogy nem történik semmi, de amint meg akart fordulni, abban a pillanatban... Hát ez képtelenség! A ló megrázta a sörényét, a lovag pedig megvakarta az orrát. Ilyen nincsen! Vencel felindultan hátrált egy lépést, aztán visszaugrott a kép elé. Itt a szemének már nem hihet, itt cselekedni kell! A kezét gondolkodás nélkül rátette a képre, egész pontosan a ló sörényére.

Kellet néhány másodperc amíg Vencel ráeszmélt arra, hogy épp a fűben álldogált és egy barna lovat simogatott. Mármint... mit csinált!?

Vencel ijedtében hátraugrott. A ló is megrémült a hirtelen mozdulattól: egy hangos nyerítéssel két lábra ágaskodott.

Vencel nem mert megmozdulni csak a tekintetét járatta a nem megszokott környezeten. Egy füves mezőn álldogált, mögötte egy szikla húzódott, amely a magasba emelte büszke homlokát. Vencel megdörzsölte a szemét, de nem változott semmi. Csak nem a képben van?! Úgy döntött megcsípi a karját, de az is csak arra volt jó, hogy felszisszenjen a fájdalomtól, az önmaga felpofozásáról már nem is beszélve...

A lovat közben lecsendesítette valaki, akit eddig Vencel nem látott, de nem kellett sokáig várnia. Egy gyors mozdulattal előlépett egy lovag a ló mögül. Fején ezüstös fénnyel csillant meg a sisak, hátán barna palást hullámzott végig, bal oldalán pedig meg-megvillant a derekához erősített kard markolata. Vencel hátán végigfutott a hideg. A lovag végignézett rajta és összevonta szemöldökét.

– Mondd, ki valál, furcsa öltözetű idegen és mit akartál a lovammal?

Vencel elkerekedett szemmel bámult a mennydörgő hang tulajdonosára.

– Talán tolvajlásra adád a fejed?– emelte fel még jobban a hangját a lovag– Én megbüntetem a tolvajokat.

Vencel tekintete ismét a kard markolatára siklott és a lehetséges büntetéseket vette számba.

– Jaj, dehogyis – emelte fel kezeit – Nem akartam ellopni a lovag úr lovát... – itt lehunyta a szemét és próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez nem egyéb, csak egy rémálom, ami hamarosan véget ér. Minden esetre vagy ő nem volt túl meggyőző vagy ez nem csak álom volt, de amikor kinyitotta a szemét még mindig a lovaggal szemben állt.

A lovag továbbra is összevont szemöldökkel méregette a gyanús idegent.

– Mely vidékről érkeztél, hogy ily furcsa a beszéded? Nem ismerem ezen nyelvjárást...

Vencel sóhajtott. Hogy magyarázza el, hogy ő egy borzasztó hétfői napon belépett a múzeumba és most itt van, feltehetően egy képben. Még feldühödik és előrántja a kardját. Tudja ez a lovag egyáltalán, hogy hol van?

Kétségbeesetten körbepillantott, de nem látott semmiféle ajtót, kijáratot. Márpedig ki kell jutnia innen! Ha bejött akkor ki is fog menni. És igen sürgősen. A helyzet egyre kétségbeejtőbb. Sehol egy rés, sehol egy ablak, sehol semmi. Kinyújtotta a kezeit és elkezdett hadonászni a levegőben – végülis ide is úgy került, hogy rátette a kezét egy képre, hátha most is ráteheti valami láthatatlan dologra az ujjait és akkor már vége is ennek a lovagregénynek. Sajnos minden túlságosan valóságosnak tűnt, nem találta meg a láthatatlan kijáratot. Ekkor eszébe jutott valami. Úgy érkezett ide, hogy a lovon volt a keze. Hátha visszafelé is működne a dolog. Odaszaladt a lóhoz és rátette a sörényére a kezét.

Nem történt semmi. Biztos nem jó helyre tette. Elkezdte simogatni a lovat: a fejét, a fülét, a homlokát, a hátát... A sörényén legalább hétszer húzta végig az ujjait, de nem lett meg a várt eredmény. Teljesen kétségbeesett. Kell lennie egy kijáratnak valahol.! Térdre esett és a földet tapogatta. Körbe-körbe mászkált, kezét végighúzta a föld minden rücskén, minden fűszálon... Semmi.

A lovag egy ideig eltűnődve figyelte, aztán megszólalt.

– Látom, nem vagy ép elméjű... Csak nem udvari bolond vagy?

Vencel teljesen megfeledkezett a lovagról, pedig éppen mellette térdelt. Hangjára egy kissé összerezzent. Lehajtotta a fejét. Mi lesz ha sosem jut ki innen?

Aztán egy nagyot sóhajtott és megrázta a fejét.

– Nem vagyok udvari bolond. Újságíró vagyok.

A lovag értetlenül bámult rá, nyilván nem ismerte az „újságíró” szót.

Vencel továbbra is térdelt, de mély gondolkodóba esett. Igen, ő egy újságíró. És egy újságíró bármilyen körülmények között újságíró, még akkor is ha éppen egy festményben van. Egyszerre más színben kezdte látni a dolgokat. Az ember nem találkozik minden nap igazi lovagokkal.

Vigyorogva felállt, leporolta a nadrágját és a lovagra nézett.

– Mit szólna egy interjúhoz?

A lovag hátrált egy lépést és a kardjához kapott.

– A kuruzslást nem tűrhetém soha.

Vencel sóhajtott. Milyen elavult a múlt: nem tudja mi az az interjú. Itt neki kell alkalmazkodnia. Kihúzta magát és megköszörülte a torkát.

– Nem kuruzslásról szólék, ó, dicső lovag, csak néhány szerény kérdésre várnék feleletet, hogy papírra vethessem majd. Vala. – Vagy nem kell ide a vala? Vencel komolyan eltűnődött ezen , mivel igyekezett belemerülni a régi kor nyelvezetébe. – Szóval oly boldoggá tenne (vala?) ha mesélne az életéről és a mindennapjairól.

A lovag habozott egy keveset, aztán válaszolt.

– Életem az igazság őrzése és gyengék megóvása. Követem a hit útját és alázattal levék hű szolgája királyomnak.

Vencel elragadtatottan összecsapta kezeit.

– Ez klassz!

Tüstént kotorászni kezdett a zsebeiben, hogy egy papírt vegyen elő, de a kabátja új volt, még nem volt ideje teletömni semmivel. Dühösen a homlokára csapott.

– Roppant bolondos úgy a beszéded, mint a viselkedésed. Bizonyára jól mulattatod királyodat és ő kedvét leli jelenlétedben. – nézett a szemébe a lovag.

– Vencel sóhajtott. Tényleg bolondnak nézik. Lehet, hogy van is benne valami. Aki képes beszélgetni egy képre festett lovaggal, azzal lehet, hogy van egy kevés gond. De nincs idő ilyesmiken tűnődni. Most az interjúra kell hangolódni, ha van papír, ha nincs.

– Bátorkodnék feltenni egy másik kérdést: Hogyan válhat valaki lovaggá? – itt megint megállt mert nem tudta, hogy kell-e a vala a végére vagy sem.

A lovag a messzeséget fürkészte.

– Hosszú út vezetete ide engem. Már kicsiny gyermekként mint apród szolgálék és elsajátítám vala a művészeteket, s bebizonyítám, hogy használt a tiszta neveltetés, így királyom lovaggá üte vala engem.

Vencel elvigyorodott.

– És most mit csinál vala? – kérdezte élénken – Mármint mi járatban itt ezen a füves helyen, a szikla mellett?

– Valakire várok, kíváncsi és bolondos kérdező.

Vencel szeme felcsillant és már kérdezte is volna meg, hogy kire, de követte a lovag távolba révedő tekintetét és megpillantotta a közelgő lovast. Gyors vágtában haladt feléjük, vörös palástját lobogtatta a szél. A páncélja élesen megcsillant ahogy rávetült a napsugár. Hűvös és tiszta fény verődött vissza róla. A lova gyors volt, fekete szőre csillogott, és szinte röpítette gazdáját feléjük.

Vencel tátva felejtette a száját. Micsoda sztori lesz ebből! Ki ez a csodálatos lovag, aki szélvészként vágtat erre éjsötét paripáján? Miért találkozik két lovag itt? Mi megbeszélni valójuk vagy mi megvívni valójuk lehet? Ó, ez mindent megér! Végre, valami akció, valami különös fordulat! Teljesen átszellemülten hátrált a szikla felé. A háttérből akarta végignézni az eseményeket mint külső szemlélő, nehogy megzavarja a találkozást.

Odaért a szikla mellé és figyelte amint a lovas közeledett. Milyen cikk lesz ebből! Örömittasan a sziklafalnak vetette a hátát és abban a pillanatban valami történt.

Hirtelen homályossá vált a kép, érezte, hogy megszédül és mire feleszmélt már csak egy festményt látott a múzeum falán. A képen egy lovag állt, mellette pedig a lova. Értetlenül nézett maga elé, aztán megdörzsölte a szemét.

– Jót aludtunk, mi?– vigyorgott a teremőr – Nem is csoda ha elaludtunk, mikor egész áldott nap csak azt a képet bámuljuk...

Vencel felállt a székről. Elaludtunk? Csak álom volt? Az nem lehet.

Egész közel lépett a képhez, de az alakok festékbe fagyottan álltak, mozdulatlanul. Ezek szerint sosem tudja meg, miért találkozott a két lovag és ki volt az a különös másik... Megvakarta a fejét. A sziklát tényleg nem ellenőrizte le, hogy nem az rejti-e az átjárót..

A kép most már egész másnak tűnt. Tényleg átütővé vált, olyan megmagyarázhatatlanul különlegessé. Jelentést kapott minden ecsetvonás, minden színfolt, minden árnyék.

Vencel úgy érezte, hogy szétárad lelkében a boldogság, és megrohamozzák az ötletek. Megköszönte a széket és kipördült a teremből, majd a múzeum épületéből is.

A teremőr pedig megállapította magában, hogy lehetetlen kiigazodni ezeken a műkedvelőkön.

Az eső elállt és néhány gyenge felhőfoszlány mögül előtörtek a napsugarak. Vencel nem bánta, hogy nincs pénze taxira és sétálnia kell, az idő alatt legalább átgondolhatja az írása minden részletét.

Boldogan lépett az irodájába, leült az asztalához, kezébe vette a tollat és írni kezdett...

A szerda ugyanúgy indult, mint a kedd. Vencel megitta a kávéját, amelynek teljesen más íze volt, mint az azelőtti napon. Megvásárolta a szokásos süti adagját, leült az asztalához és „véletlenül” leverte a golyóstollát, hogy suttyomban lakmározhasson. A sütinek is teljesen más íze volt, sokkal finomabbá, sokkal édesebbé vált.

Csak a főszerkesztő úr nem volt más. Megint akkor lépett be az irodába, amikor nem kellett volna, de nem kiabált és nem is szidta le Vencelt, hanem megvárta amíg ismét felül a székére.

– Vencelkém... – szólalt meg és kezét a vállára tette. Vencel összeszorította a fogait. Jaj, ne! Megint a kéz. – Meg kell, hogy mondjam, nem gondoltam volna, hogy elküldelek a múzeumba, hogy nézz meg egy képet és írj róla valamit, te pedig egy ilyen alkotást teszel a nap végén az asztalomra... Nem kérdezem meg, hogy honnan jött az ötlet, a galambos cikked után már nincsenek ilyen kérdéseim, mert tudom, hogy úgy sem érteném meg a te tekervényes gondolkodásmódodat. Minden esetre – itt hatásszünetet tartott – nagyon egyedi megközelítése ez a témának. Képzeletbeli interjút készíteni a képen látható lovaggal... Nagyon különös ötlet! Nekem nem jutott volna eszembe. – Vencel szíve hevesen vert – Szóval, csak azt szeretném mondani, hogy igazán rendkívüli cikket alkottál, a holnapi számban benne lesz. – mosolyodott el a főszerkesztő – És megbocsátom, hogy képtelen vagy ellenállni néhány csokis süteménynek.

Vencel azt sem tudta mit tegyen örömében.

A főszerkesztő úr távozni készült.

– Főszerkesztő úr – állt fel a székről Vencel–Köszönöm.

A főszerkesztő kérdő mozdulatot tett.

– Köszönöm, hogy elküldött a múzeumba. Tényleg másképp látja az ember élőben a festményt...

A szerkesztő úr elmosolyodott.

– És te milyennek láttad azt a képet?

Vencel dobolni kezdett az ujjaival az asztallapon. Milyennek látta? Nehéz kérdés.

– Túlságosan élethűnek és valóságosnak, azt hiszem...