2. Köles Hajnalka: Lány a babák mögött

A "Képekbe dermedt világok" pályázat második helyezett novellája

Azt hiszem, vannak olyan történetek, amelyek egyszerűségükkel bűvölik el az embert. Ilyenkor, szinte nem is történik semmi, semmi olyan, amit szavakba lehetne önteni. Nincsenek nagy harcok, ahol birodalmak sorsa dől el, nem lehetünk szemtanúi csodával határos megmeneküléseknek és felgyógyulásoknak, nincsenek nagy bukások és felemelkedések. Mégis, amikor a végére érünk, egy aprócska borzongás fut végig rajtunk, libabőrös lesz a karunk, és valami ott legbelül, elkezd bizseregni. Valamilyen mélyről jövő bizonyossággal pedig tudjuk, hogy mennyire, kimondhatatlanul jó élni, és ebben az életben néha az apró dolgok jelentik a legtöbbet. Ez a történet is ilyen. Figyeljétek, mikor kezd el bizseregni a szívetek.

Augusztus volt. Lassan a végéhez közeledett a nyár. Reggel már nyirkos volt a fű, este egy kicsivel korábban sötétedett. Néha hűvös szelek borzolták a lányok szoknyájának szélét, és bizony ilyenkor elkélt már a kardigán is. Meglepően hamar véget ért ez a csodálatos évszak, és vele együtt valami más is a végéhez közeledett.

Éva a kis virágágyás szélén várakozott, ahogy megbeszélték, ahol annyiszor találkoztak már. Hátát a vaskos téglákból épített házfalnak döntötte, amely ontotta a napközben magába szívott meleget. Nézte a megfakult virágokat, az elszáradt füveket, és az elmúlásról gondolkozott.

kép: Ti-R - As Long As I Feel You Love Me

Nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, igaz? Volt, megtörtént, elmúlt, mert minden elmúlik egyszer, és már az elején is nagyon jól tudta, hogy nem fog örökké tartani. De mégis, ő volt az, aki úgy döntött, vállalja a kockázatot, akkor most itt az ideje, hogy a következményekkel is szembenézzen.

Igyekezett visszaemlékezni a három hónappal ezelőtti délutánra, amikor az a pillantás, eldöntötte a sorsát. Mert bizony pillantások tudnak dönteni az ember életéről, olyan napokon, amikor semmi nem jelzi előre a veszélyt. Veszélyt? Igen, a veszélyt, hiszen majd később, egy óvatlan pillanatban, a legnagyobb boldogság közepén, megszakad az ember szíve. Ez elkerülhetetlen, amit a résztvevők már akkor, a legelső végzetes pillanatban is tudnak előre. Mégis felemelt fővel, büszkén kihúzva, bátran hajtják fejüket az oroszlán szájába.

Ahogy arra a szombat délutánra gondolt, levendula illat úszott az orrába. Körbenézett, de csak a képzelete játszott vele, az udvar szélébe ültetett levendulabokor már rég elvirágzott. A szél hideg szellőt hozott, mintha figyelmeztetni szeretné, hogy bármennyire is próbálkozik, az a pillanat már sohasem jöhet vissza. Megdörzsölte lúdbőröző karját, hoznia kellett volna kardigánt. Azt a szívecskéset, ami azon a napon is vele volt, aminek végül az elmúlt három hónap boldogságát köszönhette.

Vajon miért nem tudta akkor, hogy ennyire meg fog változni minden? Olyan nyugodtnak képzelte el a nyarat. Igaz eseménytelennek, lehet néha kicsit unalmasnak is, de alapvetően nyugodtnak, pont olyannak, amilyenek azóta voltak a nyarai, hogy saját lábra állt. Vásárokra jár, piacokon árusít, beszélget a többi árussal, néha megfürdik a közeli tóban, nézegeti, ahogy a virágai ezernyi színben pompáznak, esténként kiül egy pohár borral és egy jó könyvvel, igen, pont ide, és elmélkedik a világ nagy dolgairól. Ha van kedve, átmegy a szomszédaihoz, ha nincs kedve társasághoz, ami gyakrabban előfordult, akkor marad egyedül. Hiszen szeretett egyedül lenni.

Nem úgy, mint azóta. Azóta egy percet nem bírt önmagával kettesben tölteni. Ha mégis meg kellett tennie, szörnyű hiányérzet gyötörte, és számolta vissza a perceket, hogy mikor jön végre az a valaki, aki megszüntetni ezt az érzést. Túlságosan megszokta már, hogy vannak körülötte, épp ezért nehéz lesz visszaszokni a "normális kerékvágásba", de hát eddig is pontosan el volt így, és elégedett is volt az életével, miért is lenne szüksége bármilyen változtatásra. Majd felújítja a házat, úgyis ráférne egy kis tatarozás, vesz néhány új szőnyeget, kicsit rendezkedik, aztán itt az új szezon, majd nemsokára jön a karácsony, amikor annyi tennivalója lesz. Jobb is így, lehet nem is jutott volna elég idejük egymásra.

Nem szeretett várakozni. Most pedig még annyira sem. Igyekezett hát feleleveníteni azt a délutáni pillanatot, amikor még melegen tűzött a nap, és a nyár tele volt ígérettel, lehetőséggel, és egy pillanatra sem merült még fel gondolataiban a búcsúzás.

A fiú, aki az asztala elé lépett világos farmernadrágot, Superman-es pólót és vastag keretes szemüveget viselt. Amennyire csak lehetett kilógott a vásárlók sorából. Hiszen ki az, aki Superman-es pólót visel egy isten háta mögötti kis falu szombati piacán, sőt, ki az, aki egyáltalán Superman-es pólót visel, mikor már jól láthatóan régen elmúlt hét éves. Azonban, a pólót figyelmen kívül hagyva, be kellett ismernie, hogy sohasem látott még ilyen jóképű fiút. Az a fajta volt, aki bármikor le tudná venni bármelyik lányt a lábáról pusztán a nézésével, még akkor is, ha az a nézés olyan üres lenne, mint egy játékbabáé. De ez nem az a fajta nézés volt, nem. Szemei úgy csillogtak, annyi lelkesedés, életszeretet volt bennük, amit még senki másban nem látott a lány. A fiú, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a kirakott, kézzel varrt babákat, baglyokat, párnácskákat, szatyrokat figyelte, és teljes nyugalommal válogatott közöttük. Észre sem vette Évát a babák mögött. Amikor végre rátalált a szívének legkedvesebbre, büszkén emelte fel, és rámosolygott a pici pirosítós arcra és a fonalból font hajzuhatagra. Évának hirtelen megdobbant a szíve. Valamiért, magát se értette, nem szokott ő ilyen hirtelen lenni, azt kívánta, hogy ez az idegen fiú bárcsak őrá mosolyogna ezzel a mosollyal.

A fiú a babák "szülőanyját" kereste. De, mintha valami látomásban lett volna része, az asztal túloldaláról egy angyal nézett rá. Fonott hajjal, kipirulva, rózsás felsőben olyan gyönyörű volt, amilyenhez foghatót még sohasem látott. Olyan volt, mintha valamelyik asztalon heverő baba kelt volna életre. Egy pillanatra belé hasított a felismerés, hogy hát ezért... Ezért kellett idejönnie, ide az ismeretlenbe, mindentől távol, amit ismert, és ami annyira jellemezte, ezért érzett sürgető vágyat, hogy még, még az a bizonyos "felnőtt-lét" előtt, egy utolsó, nagy kalandra adja a fejét. És most itt állt, kezében a babával. Ha ezen múlik, az egész asztalt felvásárolta volna, bármit megadott volna azért, hogy azt az angyalt, még egyszer mosolyogni lássa.

Éva ezt akkor még nem tudta, csak később mesélte el Ádám a végtelen esték alkalmával, amikor a padon ültek, és arról beszélgettek, hogy milyen kevesen múlik az ember élete, hogy milyen csodálatos rend uralkodik mindenhol, és valamilyen felsőbb erő biztos, hogy irányítja a lépteinket, különben hogyan  is lehetne, hogy két ennyire különböző helyről jövő ember, mégis valahogy összekerül.

"Összekerül és elválik" - gondolta keserűen Éva. Odafent úgy tűnik, valamilyen furcsa játékot űztek velük. Mi értelme volt mindennek, mi értelme volt a terveknek, ha már minden a legelső pillanatban a bizonytalanság talajára épült. Néha érezték, hogy nem tarthat örökké, hiszen ilyen lángoló érzelmeket nem tud hosszú távon elviselni az ember lelke, anélkül, hogy felégetné. Egy ideig bírja, egy ideig bírható, hogy minden lépésünket a szerelem irányítja, hogy minden gondolatunk csak e körül az érzés körül forog, de ezt a felfokozott állapotot nem lehet a végtelenségig tartani. Aztán történik valami, a nagy rendező ismét segít, és visszaáll a harmónia, megnyugszik minden.

Tudta, már akkor tudta, hogy ilyen élményben sohasem lehet még egyszer része, amikor este bekopogott hozzá Ádám, és a kezében tartotta a szívecskés pulóvert. Amit valahogyan, pedig sohasem tett ilyet korábban, a széken hagyott. És ő elhozta. Hogy hogy találta meg, miért ment vissza, honnan tudta, hogy hol kell őt keresni, a mai napig nem tudta. Valahogy nem is volt fontos. Behívta egy pohár borra, és ahogy ott állt a konyhában, olyan volt, mintha mindig is a része lett volna a konyhának, a háznak és Éva életének, mintha csak azért született volna, hogy vele éljen együtt, boldogságban.

Mindent tudni akartak egymásról és mindent meg is akartak osztani egymással. Minden időt együtt töltöttek, mindent együtt csináltak, de sohasem beszéltek arról, hogy mi lesz, ha véget ér a nyár. A fiú a fővárosból jött, a lány vidéken lakott. Ádám orvosként kezdett praktizálni, Éva filcbabákat varrt. Két külön világ, mégis ezernyi szál kötötte őket össze.

Éva hirtelen visszazökkent a jelenbe. Késik. Nem szokott késni. Ő pedig utál várakozni. Talán el sem jön. Talán az lenne a legjobb, ha nem is jönne, ha már rég elutazott volna, ha csak egy levelet küldene, hogy soha többé nem akarja viszontlátni. Hogy ami történt szép volt, de sokkal jobb, ha elfelejtik egymást.

És ha mégis megpróbálnák? A hétköznapokat nem nekik találták ki, de a hétvégék, még mindig ott maradnának. Lenne mit várni. Utazhatnának. Egyszer ő, másszor Ádám, csak találnának valami megoldást. De hát neki a hétvégéi sem szabadok. A vásárok általában akkor vannak, és ezek jelentették a fő megélhetését. Anélkül nem lenne mit ennie. És Ádám? Ha beosztják ügyeletbe? Akkor már a hétvégék sem maradnak.

Ha felköltözne Pestre? Biztos meg tudna élni, ami itt kelendő, az ott miért ne lenne az? Sokkal több a lehetőség, nem lehet probléma. De hogyan élne meg a falu nélkül? A vidék nélkül, a forrás nélkül, a virágai nélkül, a pad nélkül, ahol annyi este beszélgettek. Neki kell ez a nyugalom, itt érzi magát egyensúlyban a világgal. Élhetne nélküle, persze. Meg tudná tenni, de tudta, hogy egy idő után elveszítené önmagát, és hát Ádám nem pont ezért szeretett bele? Viszont, amit nem tud megtenni, nem várhatja el mástól sem. Nem lehet ennyire önző.

Különben is, sokkal többet kapott, mint amennyit valaha is remélni mert. " Ha szereted, engedd szabadon!" - jutott eszébe a régiek által annyiszor ismételt mondat. "Így van!" - pattant fel a padról. Ha Ádám megpróbál erősködni, hogy folytassák, akkor ő lesz az, aki nemet fog mondani. Nem teheti tönkre mindkettejük életét. Nem tehetik tönkre ezt az egyszervolt nyarat, az emlékét legalább tiszteletben kell tartaniuk. Így jó lesz! Csak jönne már.

Már épp azon volt, hogy sarkon fordul, és elmegy valahova jó messzire otthonról, ahol Ádám nem találhatja meg, de ekkor a bokrok az úton túlról zörögtek, és egyszer csak előbukkant az a borostás arc, amit annyira imádott, karikákkal a szeme alatt, fújtatott, látszott, hogy sietett, de végre megérkezett, itt volt vele.

– Hát itt vagy végre! – a lány szinte repült a karjaiba, minden korábbi elhatározása semmivé lett, ahogy megpillantotta a szeretett arcot. Nem, nem tudja elengedni. Könyörögni fog neki, hogy ne hagyja el, hogy próbálják meg, hogy ha minden hónapban egy órára láthatja, már boldog ember lesz. Nem engedheti el. Ha már egyszer megtalálta a szerelmet, az igazit, ebben száz százalékosan biztos volt, nem lehet annyira könnyelmű, hogy eldobja magától. Nehézségek? Azok mindig is lesznek, és pont arra valóak, hogy megoldják őket. Ha akarja, ha igazán akarják, akkor minden megoldható.

– Ne haragudj, hogy késtem! Siettem, ahogy csak tudtam, de volt egy kis elintéznivalóm. Bocsáss meg! – közben Éva kezét fogva a padhoz vezette a lányt, majd szorosan mellésimult, átkarolta a vállát, és a hatalmas barna szemeket fürkészte.

– Semmi gond. Nem is vártam sokat. Minden rendben van. – "Bocsáss meg...Minden rendben van." – Miről beszélgetnek mégis? Nem, nincs minden rendben, hiszen ez az utolsó együtt töltött estéjük, ami csak az övék, semmi sincs rendben, és ezután már semmi sem lehet rendben. A lánynak apró könnycseppek gyülekeztek a szemében. Mielőtt az egyik legördült volna, a szoknyája zsebébe nyúlt, és az ott őrzött apró figurát húzta elő. Megfogta Ádám kezét, és belehelyezte.

– Mi ez?

– Nézd meg! – húzta fel az orrát Éva, hogy nehogy leguruljon az a könnycsepp.

– Rendben. Te pedig ezt nézd meg! – és ő is átadott egy kicsiny kis dobozt a lánynak.

Tudta, ismerte már annyira Évát, hogy nem fogja őelőtte kibontani. Szépen megvárja, amíg kibontja az ajándékot, és utána is csak az ötödik kérésre kezdi meg végre a kicsomagolást. Nem baj, annál nagyobb lesz az öröm.

Ádám kinyitotta a tenyerét, és két pinduri figura volt benne. Akkorák voltak, mint egy gyufásdoboz. A lány virágos ruhát viselt picike kis cipőcskével, hosszú barna fonott haja egyik oldalon a vállára lógott. Kis arcai piroslottak, a szeme csillogott. A fiún világos farmer volt, Superman-es póló és aprócska szemüveg. Meghatódottan nézett Évára.

– Csak, hogy el ne felejts…-- szólalt meg a lány.

Ádám bólintott.

– Köszönöm. Most te következel! – le nem tudta venni a szemét Éva arcáról, amíg az a dobozt bontogatta. Kipattintotta a tetejét, és ami benne volt... Éva szeme nagyra nyílt a csodálkozástól.

– De hát... miért? – dadogta, és vészesen gyűltek a szemében a könnyek.

– Mert én sem szeretném, hogy elfelejts. Erre pedig a legjobb megoldás, ha minden nap emlékeztetlek magamra.

– De te elmész! – a lány könnyei már patakzottak. Hát lehetséges? Titokban, egyetlenegyszer gondolt rá, hogy mi lenne, ha... de utána sokáig szidta is magát, hogy hogy lehet ennyire gyerekes, hogy ilyeneket gondol. És most tessék, itt ez gyűrű.

– Nem megyek sehova, itt maradok veled.

– De nem maradhatsz itt! Vagyis, nagyon is itt maradhatnál, de mi lesz a munkáddal, az életeddel?

– Az életem már három hónapja te vagy!

– Nem hamarkodjuk el?

– De lehet.... – Ádám felállt, ráérősen kinyújtózott, lassan megfordult, és térdre ereszkedett Éva előtt. – Így már nem hamarkodtuk el – kacsintott. – Átgondoltam mindent. Nem lennék itt, ha nem lennék teljesen biztos a dolgomban. Veled akarok maradni. Nem kértél. Tudom, hogy elengedtél volna, ha menni akarok. De én sehova sem akarok menni, nélküled. Nem tudnálak elengedni, tudom, hogy te vagy a másik felem. A nehézségeket majd megoldjuk, de Veled még a nehézségek is fantasztikusak lesznek. Komolyan akarom, és mindent meg fogok tenni, hogy boldogok legyünk, hogy boldoggá tegyelek. Te boldoggá tennél engem azzal, hogy a feleségem leszel?