A "Képekbe dermedt világok" pályázat első helyezett novellája
 |
| kép: Kekai Kotaki - The Druid |
Anyám csak egyetlen gyermeket hozhatott világra a halála előtt, és apám nem vett maga mellé másik feleséget. Engem a falubeli asszonyok nevelgettek: megetettek, felöltöztettek, és történeteket meséltek nekem az északi, vad földekről, ahol még szabadon járnak az erdődémonok. Fákban rejtőző szellemekről, alakváltó démonokról beszéltek. Úgy tartották, hogy az északi népek békében élnek ezekkel a lényekkel, beszélnek velük, és a védelmüket élvezik.
– De már nem sokan maradtak – mondta apám, mikor az északiakról kérdeztem –, mert hanyatlik a tudásuk. Egyre többen felejtik el a régi nyelveket. De nekünk szükségünk van a szövetségükre.
Az északi, szabad népek tőlünk csaknem olyan idegenek voltak, mint a fosztogatók. A régi történetek egy népről szóltak, nem sokról, de ez a nép aztán szétszakadozott, és a régi testvérek eltávolodtak egymástól. Akadtak, akik tisztásokon települtek le, kivágták a fákat, és házakat építettek. Mások ott maradtak a lombok alatt, hogy őseik tudását gondozzák, és együtt táncoljanak az erdei szellemekkel. Megint mások pedig a fekete hegyekbe vándoroltak, ahol a föld hideg és kietlen. Élelmet nem sokat ad, de fémet igen, és a fémből fegyvereket lehet kovácsolni. A hegyek hidege
megkeményítette azokat az embereket, elfeledtetett velük minden rokonságot, és kegyetlenné tette a szívüket. Így hát időről időre elhagyták otthonukat, előbújtak a hegyek rejtekéből. Portyázó csapataik rátámadtak a békés falvakra, elraboltak mindent, amit bírtak, és lemészárolták az útjukba kerülő embereket. Így halt meg anyám, aki menekülni próbált a fosztogatók elől, de lándzsát döftek a hátába.