Saláth Barbara: Srác

A Miért? pályázat megosztott

helyezést elért novellája

 

   Az egybefüggő magas kerítésen rést ütött a tárva-nyitva álló széles kapu. Fölötte a cégér kapcsolta egybe a vastag oszlopokat, melynek egyszerű szövege is elegendő reklámot jelentett. Nem volt szükség a járókelők agyába furakodó manipulatív technikákra, a cég ügyesen rátalált a piac egy kielégítetlen területére.

   A járda kellemes parkot keresztezve vezetett a központi épületig. A kavicsos parkolóval szegélyezett gyepen helyenként jól ápolt éger- és platánfák kínálták árnyékukat. A ház mellett mustárszín jaguár pihent. Most is kellemetlen érzés telepedett a gyomromra, mint mindig, ha ilyen autót látok.

Bóbita mellettem lépdelt, míg el nem értük a bejáratot. Ott engedelmesen elterült egy félreeső bokor tövében.

   Izgatottan léptem be a félhomályba. Azt vártam, hogy a terem zsúfolásig lesz srácokkal, így meglepett az üresség, ami fogadott. A falak mentén elhelyezett padokon egyetlen srác üldögélt. Üres tekintetét a térdén pihentette.

   – Nem a legjobbkor jött. – A hang irányába fordultam, és akkor vettem csak észre a falba vágott keskeny ajtócskát. Egy férfi dugta be borzas fejét a résen. – Éppen ebédidő van. – Nagyot nyelt és előkászálódott egy tessék-lássék üdvözlésre.

kép: pixabay.com

   – Később is visszajöhetek. – Sarkon fordultam volna, de a hangja megállított.

   – El ne menjen, ha már itt van! – Zsíros kezét beletörölte lógó nadrágja ülepébe. – Vissza ne jöjjön nekem! – hallottam ki a szavaiból. Kelletlen belenyugvással a padkán ülő alak felé intett. – Ez az utolsó srácunk. Miért nem viszi ki a kertbe, hogy megismerhesse? Addig én megebédelek.

   – Nem is tudom – haboztam. – Tárva a kapu, és én nem értek hozzájuk.

   – Nincs bennük hajlam a szökésre. Azonkívül igen biztonságosak és illedelmesek.

   Odalépett a sráchoz. Háttal állt nekem, nem láttam, mit művel, de a srác lassan felém fordult. Arcáról eltűnt a tompa hidegség, kíváncsi szemekkel vizslatta minden mozdulatomat. A férfi rám mutatott és mondott is hozzá valamit, de olyan halkan, hogy lágy susmorgás ért csak el a fülemig. A srác felállt és ruganyos léptekkel hozzám lépdelt.

   – Beszélgessen vele. – A férfi szabályosan rám tukmálta őt. – Nem túl bőbeszédű, de mindent megért, amit mondanak neki.

   A srác kiszaladt az ajtón. Néhány lépés után megtorpant és rácsodálkozott a parkra, mintha először látná. Aztán újra futásnak eredt. Átszáguldott a kavicsos parkolón, végig a füvön; fától fáig szaladt. Időnként felbukott a saját lábában, vagy a talaj göröngyeiben, de a legtöbb közelben álló fát felkereste. Megállt mellettük, végigsimította tenyerét kérgükön, megcirógatta leveleiket.

   Én leültem egy padra, onnan figyeltem a srácot. Nagyon nem így képzeltem a dolgot. Ő rám nézett, hozzám futott és megállt előttem. Készen állt az ismerkedésre.

   – Engem a kíváncsiság hozott ide – kezdtem bele feszengve a társalgásba.

   – Miért? – Meleg hangját rekedtes tónus színezte. Nyílt tekintete igazi kíváncsiságról árulkodott.

   – Nem ismerem a hozzád hasonlókat. Nem tudom, tényleg el akarlak-e vinni.

   Így utólag visszagondolva kegyetlennek tűnik az őszinteségem, legfőképpen az, hogy nem tekintettem rá emberként. De ő nem ütközött meg ezen, csak próbált minél többet megtudni rólam. Gondolom, be akarta hízelegni magát a szívembe.

   – Miért? – Kerek szemei kitágultak, ajkával enyhén csücsörített, mint később is, ha el akart nálam érni valamit.

   – Ez új dolog nekem. Lassan már mindenem van, amit nem akartam. Ez a következő lépés.

   – Miért?

   – Hogy úgy tegyek, mint aki él. – Ezt egy darabig forgatta az agyában, hallani véltem a fogaskerekek kattogását. Aztán jó mélyen elásta a „majd visszatérünk rá” fiókba. – Nem akartam se családot, se kutyát – vázoltam fel a múltamat, hogy ne áruljak zsákbamacskát.

   – Miért? – kérdezte újra.

   Szemben állt velem, hiába unszoltam, hogy üljön mellém a padra. Időnként szórakozottan rám rúgta a port, vöröses sortja alól mocskosan kúsztak elő formás lábai. Kezdtem sejteni, miért ő maradt utolsónak.

   Jó ideje kettesben voltunk már. Amíg vártuk, hogy a gazdája visszatérjen, kezdtem egészen megbarátkozni vele.

   – Szabadságot akartam. – A hogy kiejtettem a szavakat, régi életem délibábja a maga letisztultságában is hihetetlennek tűnt.

   – Miért? – faggatott tovább.

   – Hogy mindig azt tehessem, ami tetszik.

   – Miért?

   Úgy éreztem, hiba csúszott a reklámba. Intelligencia?

   – Miért, te nem erre vágysz?

   A srác megrántotta a vállát, de láttam rajta, hogy még érdekli a dolog. A szeméből láttam. A csillogó barna szeméből, ami épp olyan barna, mint az enyém. Kérdőn nézett a fekete-fehér bozontra, ami körülöttünk lófrált.

   – Ez az én kutyám – mondtam. Ő biccentett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nem akartam kutyát, mégis van. Odaédesgette magához, hogy megsimogathassa. Ahogy végighúzta ügyetlen kezét az állat nyakán, ujjai beleakadtak a nyakörvbe. A szíjon vidáman himbálózó ovális táblácska megcsillant a Nap fényében, elvonva figyelmét a kutyáról. Megbabonázva nézte.

   – Bóbita a neve – intettem fejemmel a kutya felé. – Az van a színes oldalon. Hátulra a telefonszámomat vésettem.

   – Miért? – fordult felém.

   – Hogyha elveszne, tudják, kit kell értesíteni.

   A srác megrázta a fejét, jelezve, hogy nem erre gondolt.

   – Miért Bóbita? – kérdeztem vissza.

   Bólintott.

   – Elég gügye név, mi? A feleségem adta neki.

   – Miért? – Szinte már hiányzott volna, ha nem kérdezi meg.

   – Mint mondtam, nem akartam kutyát. A feleségem akart. Úgy gondolta, ha nevet ad neki, könnyebben rávesz, hogy megtartsuk.

   – Miért?

   – Ha az ember nevet ad valaminek, könnyebben kötődik hozzá – húztam fel a vállam én is, mintegy mellékesen.

   – Miért? – kántálta.

   – Én sem tudhatok mindent! – tőrt ki belőlem az indulat. Elszégyelltem magam. Aggódva figyeltem a reakcióját, de nem rettent meg, viszont végtelenül csalódottnak tűnt.

   – Meséljek a feleségemről? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget. Ő megfontoltan igent intett, mintha adna még egy esélyt.

   – Sosem találkoztam nála izgalmasabb emberrel – kezdtem bele egy nagy levegővel. – Ha tudtam volna, hogy csak két év adatik meg vele…

   – Miért? – tolta közelebb az arcát az enyémhez.

   Igaz, amit mondanak ezekről az apróságokról: úgy szívják magukba az információt, mint holmi szivacsok.

   – Mert meghalt – mondtam szárazon.

   Lebiggyesztette a száját, miközben ujjacskáit az öklöm köré fonta.

   – Miért? – Érződött a hangján, hogy találkozott már valamilyen formában az elmúlással.

   – Balesetet szenvedett – feleltem tompa hangon.

   – Miért? – firtatta tovább.

   Régóta nem beszéltem már senkivel erről. Sokáig tartott, amíg megtanultam együtt élni a veszteséggel. Eleinte az is irdatlan erőfeszítésembe került, hogy reggelente felkeljek az ágyamból. Mosdatlanul, beesett szemekkel üldögéltem teli csésze kihűlt kávékat szorongatva a kezemben. A TV-t bámultam. Ha megölnének, se tudnám egyetlen kockáját sem feleleveníteni a látottaknak.

   Aztán egyszer csak megéreztem a bűzt. Megláttam a mocskot a lakásomban. Elkezdtem működni. Talán az utolsó pillanatban, mert a számlaegyenlegem igencsak a nulla felé tendált. Kitakarítottam. Persze a szennynek a nyomait, amit Bóbita termelt az elmúlt időben, csak egy alapos felújítással tudtam eltüntetni. Örülhettem, hogy a kutya nem döglött bele az önsajnálatomba.

   A takarítás végeztével órákig álltam a zuhany alatt.

   Végül kiléptem az utcára. A Nap az arcomba vágta éltető sugarait. Éreztem, ahogy átjár a fény, és ahogy behunytam a szemem, először tudtam elhinni, hogy magamra találhatok. Elsétáltam az első fodrászüzletig, ahol a fodrász minden tudására szükség volt, de embert faragott belőlem.

   Igen, működtem, de élni csak ez a srác tanított meg újra, odaadó bizalmával és törhetetlen optimizmusával.

   Bántam, hogy szóba hoztam a balesetet. Ügyesen elfalaztam lelkem egy félreeső kamrájában a képeit, csak cseppnyi töredékeket engedve át belőlük, amik feldolgozhatóak és már majdnem biztonságosak. Erre itt ez a srác a nyílt tekintetével, és egyetlen szavára leomlik minden akadály. A képek rám ömlöttek, de csodálatos módon nem temettek maguk alá.

   – Mindig olyan lassan készült el. Notórius késő volt. – Az emlékek szomorkás mosolyt csaltak az arcomra. Halkan beszéltem, nagyon kellett fülelnie. ‒ Aznap időre mentem és ő mindenáron velem akart tartani. De persze megint hiába vártam a megbeszélt helyen. Nem volt különösebb oka rá. Nem lett rosszul, nem lopták el a táskáját, vagy mint tudom én. Egyszerűen csak hihetetlenül… – Nem találtam a kellő szót. Meglepve éreztem, hogy újra felidegesít, mikor erre a tulajdonságára gondolok. – Veszekedtünk a telefonban – folytattam. – Mérges voltam rá, úgy éreztem, szándékosan teszi ezt velem. Azt képzeltem, ha lecsúszom arról a lehetőségről, összedől a világom, amit addig olyan precízen építgettem magamnak.

   Ő persze rohant, ahogy csak tudott. – Két szemöldököm összeszaladt, ahogy elárasztott a fájdalom és szégyen elegye, lélegzetem szaporábbá vált, miközben újraéltem a balesetet. A semmibe meredtem. – Nem vett tudomást az órák óta zuhogó esőről, csak mielőbb odaérjen, ahol várom. Át akart rohanni az úton, és akkor az a sárga autó… Nem láthatta őt. A semmiből termett előtte. Szürke kabátot viselt. A szoknyája is beleolvadt az utca színeibe. Mindent szürkévé fakított az eső.

   A vörös sála kígyózását látta meg elsőként. Azonnal a fékre taposott. A jaguár megpördült, és… – elcsuklott a hangom, de megköszörültem a torkom és folytattam – és össze is dőlt a világ. De nem az elszalasztott lehetőség miatt.

   – Miért? – kérdezte kerek szemmel.

   Naiv kérdésével egy pillanat alatt felbosszantott. Rázúdítottam az összes haragom.

   – Megöltem őt, nem érted? – rivalltam rá.

   Balga képpel megrázta a fejét, majd az értelemmel együtt felkúszott agyába a rémület is. Ismét bólintott. Még magamnak sem vallottam be, de az volt az a perc, amikor igazán vágyni kezdtem rá.

   Sokáig hallgatott. Szemei ide-oda cikáztak, miközben próbálta megemészteni a hallottakat, de nem engedte el a kezem. A kutya megérezhette a feszültséget, mert hozzánk ügetett és meztelen lábszáramhoz nyomta nedves orrát. A srác átölelte bozontos testét, mintha megsejtette volna, mit jelent a számomra. Megsimogattam rakoncátlan hullámokban aláhulló fürtjeit. Ő könnyes szemmel nézett fel rám.

   – Visszamész a házba? – kérdeztem, mint egy felnőttet.

   Megrázta a fejét és a kezem után kapott. Még erősebben szorította, mint az imént.

   – Valamit tudnod kell!

   – Miért? – szakított félbe. Hangja sürgető volt, mégis furcsán elnyújtott, mintha félne a választól.

   – Velem akarsz lakni, nem?

   Először meredten nézett rám, azután remény villant a tekintetében, szétömlött az arcán, lecsurgott esetlen tagjaira, egységbe rántva széthullott mozdulatait.

   – Sosem leszünk többen háromnál – öleltem kőrbe tekintetemmel kutyástul.

   Fegyelmezetten bólintott, látszott rajta, hogy bármit megígérne, csak vigyem magammal. Azért nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze:

   – Miért?

   – Félek, hogy másokat csak bántanék.

   Ezzel megint nem tudott mit kezdeni, hát előhúztam egy új témát.

   – Családi házat sem akartam – böktem ki, mire ő megkönnyebbülten felsóhajtott. – De családi házam is van – bólogattam.

   A tekintetébe vágy költözött.

   – Nem olyan jó buli ám!

   – Miért?

   – Csak a gond van vele.

   – Miért?

   – Le kell nyírni a füvet, meg kell metszeni a fákat… ‒ soroltam volna tovább, de közbeszólt:

   – Miért?

   – Persze, lehetne élni benne csak úgy, nemtörődöm módon. Gondatlanul elhanyagolni. De az nem szép.

   Egyetértése jeléül megrázta a fejét.

   – Tudod, szeretem, ha szép dolgok vesznek körül – meséltem.

   Épp egy nagy tócsa közelében állt. A széléhez sasszézott, mint aki kavicsokat akar belerugdosni, de titkon az arcát vizsgálgatta a tükrében. Úgy tettem, mintha tetszene a rugdosós játék és csatlakoztam hozzá.

   – Mindig bírtam ezt a murit – mondtam, mert más nem jutott eszembe.

   – Miért? – csillant meg a szeme örömében, hogy találtam valami közöset kettőnkben.

   – A gyerekkoromat juttatja eszembe. Amikor még gyerek az ember, minden olyan varázslatos és mesébe illő – merengtem el.

   – Miért?

   Kopott hangja visszarántott a valóságba. Hogy lenne az!

   – Nem is tudom – szabadkoztam –, csak úgy gondoltam…

   Visszaódalogtam a padhoz és lerogytam rá. A srác nem tágított:

   – Miért?

   Már-már mérgesen nézett. Tudtam, vigyáznom kell, mit mondok, ha nem akarom teljesen magamra haragítani.

   – Kérsz fagyit? – jutott eszembe mentőötletként. Azt hittem, kapva kap a potyázás lehetőségén, de ő csak méregetett nagy, barna szemeivel. A cukrászda felé intettem a fejemmel és félig felálltam. – Hozok magamnak is – magyaráztam közben.

   A srác a karom után nyúlt és ijedten rántott vissza a padra. Tekintetében nyoma sem volt haragnak, annál inkább az elveszettségnek.

   – Hát jó! – adtam meg magam.

   Az eladó, végezvén az ebédjével, visszatért a házból a magas kerítéssel körülvett udvarra.

   – Na, mi a véleménye? – ült le mellém.

   – Nagyon is lehetséges, hogy elviszem – próbáltam ködösíteni.

   – Miért? – kérdezte a férfi. Hangjában közel sem volt annyi élet, mint a srácéban.

   – Mert tetszik nekem – jelentettem ki egyszerűen.

   – Na, jó! Elmondom, mi van – hajolt közelebb az eladó bizalmaskodón. – Két héten belül megjönnek az újak. Akkor bánni fogja, hogy ezt hazavitte.

   Nem örültem, hogy nem ugrik az ajánlatomra.

   – Miért? – kotyogott bele a srác.

   – Ez már a múlté. – A férfi hozzám intézte a szavait. Nyaka előtt elhúzta az ujjait nyomatékul.

   Ahogy a srácra néztem, tényleg elnyűttnek tűnt. Szerencsétlenül bámult hol rám, hol az eladóra, miközben minden összeszedettség kiszaladt belőle. Addigra már döntöttem, és amit a srác arcán láttam, megerősítette elhatározásomat.

   – Akkor megszámíthatja akciósan is, nem? – szegeztem a férfinek a kérdést.

   – Miért? – tudakolta géphangon a srác.

   Féltem ettől a pillanattól, de meg kellett lépnem, mert a teljes összeget nem tudtam volna kifizetni.

   – Mert elavult vagy, értékcsökkent – jelentettem ki vidám dallamossággal, mit sem törődve a gombóccal a torkomban. Lopva rákacsintottam a srácra, aki ostobán elmosolyodott. Kedvtelve figyeltem, ahogy butábbnak próbált tűnni, mint amilyen. Tudtam, hogy jól megleszünk, hisz elavultan is több érzelemre volt képes, mint bárki a környezetemben.

   Kézen fogva indultunk a cukrászda felé. Bizonytalan léptekkel hagyta magam mögött a kaput, de diadalittasan nézett vissza a felette lógó táblára, amelyen csak ennyi állt: SRÁC 2 – Mesterséges Intelligencia