Kutasi Horváth Katalin: Íráskényszer

kép: Writing by jlmack

Egy kicsit már megint megszöktem mindennapi önmagamtól. Ez is én vagyok, mindig is én voltam mindez, amivé most lettem, amit épp átélek, s mind gyakrabban átlényegülök, de még szoknom kell ezt az új, objektívebben optimista, cinikusabban realista, ironikusabban nézelődő fazont.

A Duna partján, a kikötő közelében, a lépcsőn ücsörögve, szemlélve a folytonosan változó, a kacsákat gyengéden ringató, szürkésbarna vizet és a fennakadt hordalékot, egy kicsit olyan érzésem van, mintha mellém telepedett volna József Attila, s fennakadva a világ ágbogán együtt vizsgálnánk a szemközti Margit-szigetet. Most mintha csodálkozva, halkan meg is szólalna:

– Futószőnyeg... Hát az ott jobbra?

– Az Árpád híd...

– Tudom, már az én időmben is tervezgették! Hát innen is be lehet jutni már Arany kedves tölgyfáihoz!?

– Te írtad, hogy az idő lassan elszivárog... ez most a valódi világ... – szembesítem Attilát a mával, ki a sorsába merülve most is alig hallja, hogy fecseg a felszín, hisz most is a mélységet kutatja.

– És most is csak azt mondom, hogy te is lépj túl a mostani kocsmán, az értelemig és tovább! Ne alkudj! Légy boldog! Figyeld, ahogy a nyugalom és a remegés egymást öleli, s ahogy a habban kecsesen okos csevegés kél...

Ez a kis képzeletjáték, szomorúan békés jelenet felidéz bennem egy emlékképet. Nagybátyám is sokszor nézte az ihletet adó vízfelszínt, miközben horgászott. Olykor hajnalban messzire kievezett, mint az igaziak, s ilyenkor nem indította be a csónak motorját. Beetetett. Várta a kapást. Pedig nem is szerette a halat... A pecabot alibinek kellett, a halfogás csak pótcselekvés volt számára. Ilyenkor valószínűleg egymásba mosódott a Duna vize és gondolatainak árja. A vízfodrok segítségével megindulhatott fantáziája, a múltbéli emlékképek oly szépen kikristályosodhattak, összeállhattak tudatában!

Újra a hidakra téved tekintetem. Szemem láttára megelevenedik a Margit híd, megjelennek előttem a "Városi ballada" figurái. Bevillan az öngyilkos tábor képe, átérzem a veszélyes, sűrű forgatag sodrását. Szeretnék ellenállni a viharnak... A hidak sorában megjelenik képzeletemben a Mirabeau is, a Duna helyett pedig a Szajna partja, s mintha Apollinaire érintené meg a vállam:

– Karjaink hídja alatt a hullám fut... Emlékekkel telik meg lelkünk... Fel akarjuk kutatni a jóság tájait...

Igen, valami ilyesmi miatt kezdtem el írni. A "semmiből" egyszerre csak emlékképek tolultak elő, nem hagytak nyugton, rákényszerítettek, hogy kiírjam magamból, ami mindig is ott volt bennem, türelmesen várakozó, ráérős nyugalomban. Ahogy elferdült a világ körülöttem, mind erőszakosabban csendült fel bennem a jóság és az írás síró vágya.

– Tán önző voltam, de víg hitet akartam adni másnak is, és szerettem volna drága szókat hallani... – súgja a fülembe Ady védekezőn. Én meg továbbgondolom mindezt. Hol vannak a szépen megformált, kedves szavak? Hova tűnt a figyelmesség, az ösztönös segíteni akarás, s miért olyan ritka, feltűnő, drága kincs az emberség? Hisz mindenki egyformán birtokolhatná a nyelvet! Még jó, hogy néha azért átragad egy-egy fogékonyabb, nyitottabb lélekre a szavak derűje, vagy legalább a szemekben tükröződik valamiféle emberi együttérzés, megerősítés vagy elutasítás.

– Megy a hajó a Dunán, lemaradt a kapitány... Licsi-locsi licsi-loccs... – így jelenik meg a lépcsőt nyaldosó hullámok közt Weöres Sándor alakja, s megindul felém:

– Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad – ezt megértve még erősebb bennem a vágy, hogy tollat ragadjak. Hisz milyen kincseim vannak? Megértés, együttérzés, jó szándék és szavak... Ezeket tudom szétszórni...

A Duna néha árad, máskor meg apad. Mintha egy fura vízállásjelentés szavait hallanám, talán egy rádió szól a távolban halkan valahol a harmonika helyett, s nem a tücsök, hanem a Juhász Gyulát és a Tiszát megidéző tudatom felel rá csendben. Láttam a sziget egy részét víz alatt. Volt, amikor nem tudtam volna itt ücsörögni, ahol most pihenek. A rakpart útjelző táblái és lámpái alig látszottak ki az áradatból. Néha az én gondolataim, szavaim is áradnak, mert nem tudom már megfékezni őket, jobban érzem magam, ha szabadabb folyást engedek nekik. Írok hát. Ez lett a lényegem.

– Mint fulladó az örvénylő vízen, végiglátom egy ájult pillanatban az életem... – a múltból így örvénylik elő most már Tóth Árpád is.

Bár a rímes, furcsa játékot űző költő a lélek balga fényűzésének nevezi az írást, s a káromkodó, nyers dalú jelenben haszontalan időtöltésnek tartja, még ő is vigasztalónak találja azt, hogy ha csak néhány pillanatra is, de összetalálkozhat két lélek – ha nem is egy dimenzióban – a verssorai által... Így aztán a legfájóbb időszakaiban is képtelen véglegesen jó éjszakát inteni a verseknek. Én is belekóstoltam az írás örömébe. Barátra, társra találtam benne, ki nyugalmat áraszt, értelmet ad a mindennapoknak. Segít tisztázni az érzéseimet, segít elválasztani a lényegest a lényegtelentől, s írás közben talán kicsit sztoikusabbá válhatok, mely elengedhetetlen feltétele annak, hogy – ha csak kis időre is – elégedettebb, boldogabb, s tán bölcsebb lehessek.

Bár a szemközti tölgyfák szerelmese, Arany János is szeretné letenni az elnehezült lantot, mikor már nem éghetnek versenyben húrjai Petőfivel, mikor már reves faként érzi csak magát világolni az adott közegben, mégis egyértelmű, hogy mindvégig kebeléhez szorította drága hangszerét, s valójában nem tudott lemondani az írásról soha... Ha már megízleltem, én sem tudok, nem is akarok lemondani róla. Írnom kell!

Az előbb fülembe súgó Ady Endre látszólag hetyke úrként áll az írás mesterségéhez. Bár a verset csak cifra szolgának tekinti, s fittyet hány arra, ki hogy tempóz vagy istenül társai közül, azért a költemények megtisztító árján átlényegül, egyre új vizek, vágyak felé röpül... Miért teszi ezt?

Általában az önkifejezés, az önkiteljesedés eszköze az írás, olyasmi, mint az ecset, a festék vagy a vászon a festőnek. Festés vagy írás közben árad a lélek. Kár lenne tagadni, hogy az öngyógyítást is szolgálja mindkét tevékenység. A felfedés, a feltárás, a magyarázatok, a mentségek keresése elengedhetetlen feltétele a gyógyulásnak, megbékélésnek, megnyugvásnak. Nem véletlenül köt ki a vallomásnál, az írásnál Szent Ágoston, Rousseau, vagy mondjuk az erdélyi emlékírók többsége! Pszichikailag is elfogadható terápia a szabad asszociációk kiírása magunkból. Bár erről inkább József Attilát kéne megkérdeznünk.

– Itt vagy még a közelben, drága Attila?

– Te meg mit foglalkozol egy beteg ember látleletével? – Erre persze elszégyellem magam, s elbizonytalanodom. Lehet, hogy nem is Gyömrői Edit tanácsolta ezt a gyógymódot? Lehet, hogy nem is válhat be? Hisz írni nem lehet úgy, hogy az ember nem fogalmaz... Ha meg fogalmaz, az már nem szabad asszociáció... Nyilván tudatosabb, kontrolláltabb az asszociációk lejegyzésénél a költői vagy az írói tevékenység, bár talán felfedhetnénk a hasonlóságokat is. Írás közben titkokat, igazságokat, összefüggéseket tárhatunk fel magunkról és a környezetünkben élőkről, a megtapasztaltakról, a valósan vagy a képzeletünkben, álmainkban megélt dolgokról direkten, bújtatva vagy szimbolikusan.

Olyan részletek sejlenek elő, ha írok, melyek rég eltompultak a tudatomban, s nekem magamnak is meglepetést okoz, miért is nem őriztem élesebben ezeket az emlékeimben. Ha pedig ennyire nem fektettem rájuk hangsúlyt, hogy jöhetnek akkor elő ilyen kristálytisztán, minden megerőltetés nélkül?

– Talán úgy vagy vele, mint én! Mintha valamikor kívülről tudtam volna az utolsó betűig, amit épp írok, s most csak vissza kellene rá emlékezni – jegyzi meg bölcs egyszerűséggel a közelemben Babits Mihály, ki mintha most szállna éppen arra a hajóra, melyről majd Esztergomot először megpillantja, s szívébe zárja...

Látom Babits körül a Danaida-lányokat, majd merítve, majd ürítve az ötven bűvös tölthetetlen edényt, s hallom a víz csurgását... Nem szól bele tevékenységükbe a Párka, talán nincs is elásott kincs, elnémul a költő, kihuny minden lidérc és marad a puszta csont.

Életem fonalai helyett – melyeket a Párkák szövögetnek helyettem – a gobelin szálait rendezem. Hímzéskor jóleső érzés, hogy a színek és formák úrhölgye lehetek, hisz szemem láttára alakul a kép. Én formálom, én határozom meg. Egyre szaporodnak a részletek, nehéz a varrást félretenni, mert a kíváncsiság, a teljesség igénye hajt, jó látni, ahogy formálódik, szót fogad minden, ilyenkor semmi nem áll ellen akaratomnak, sőt, néha kelleti magát a kibontakozó kép, ötleteket ad, de nem erőltet, nem befolyásol. Éppígy vagyok az írással, a betűkkel és a nyelvi formákkal is.

Kacérkodnak velem a hangok, a betűk. Szimbolikájukkal, alakjukkal meghatározzák hangulataimat, az érzelmi árnyalatokat igen jól meg lehet ragadni a magas, a mély, a lágy vagy a keményebb hatású hangzókkal. Persze nem mindig tudatos mindez, legtöbbször inkább ösztönös, észrevétlenül ható, rafináltan bujkáló, majd elém toppanó jelenség. Egyszerre kiáltok fel Rimbaud-val:

– Csak egyszer lehessek titkotok mind elbeszélni bátor! – S máris felbukkan a kölyök-Shakespeare részeg hajója...

– Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek folyásán! – S teljes mértékben átérzem hangulatát:

– Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

Elsősorban kóborlásaim szabadítottak fel bennem valamit, s azóta is szolgálom Múzsám, menvén az ég alatt... A szavak hossza, szótagszáma, ritmikája, dallama, hangrendje és jelentése mind ösztönösen meghatározza soraimat, szaporodó barázdáimat, újabb gondolataimat, asszociációimat, és persze fordítva is igaz mindez. Első felötlő gondolatfoszlányaim természetesen alapvetően meghatározzák az irányt, a hangsúlyokat, de csak látszólag szűkítik be a kezdeti végtelennek mutatkozó lehetőségeket, mert bármerre indulva tömérdek újabb és újabb váratlan variáció kínálkozik. A barázda, a végtelen puszta, a hidak így együtt már Illyés Gyulát keltik életre, kinek hangja a szellő szárnyán eljut a távolabbi pillérekig is:

– Csak állnak a futó folyam és a futó idő felett!

– Megy az idő, én megálltam... – tesszük hozzá egyszerre Apollinaire-rel. S talán ez is magyarázat arra, miért is írok. Megragadom az időt, papírra vetem a pillanatot. Az írás segítségével mintha el tudnám kapni az idő grabancát.

– Örök harc... – sodorja felém az erre suhanó kacagó szél Ady hangját. Igen... És hogyan állítom csatasorba rendelkezésre álló eszközeimet?

Látszólag én vezénylem a szavak hadát, én vagyok az úrnő, a prózai forma csak cifra szolga, én idézem meg a tartalmilag és formailag ízlésemnek megfelelő szavakat, én hívom életre őket, de sokszor önkéntesen szegődnek szolgálatomra, maguktól kínálkoznak, sőt, segítségemre sietnek. Azt hihetné bárki, hogy olykor szabadságra mennek, hűtlenkednek. De Babitscsal szemben úgy érzem, minden szó bármikor rendelkezésemre áll, azonnal kiszolgál, a nyelv sohasem csal meg, nem hagy cserben. Nincs egy dezertőr sem a szavak világában! Legfeljebb hiányzik a tiszta, jól körvonalazott gondolat – belőlem. Ha nincs letisztult eszmém, akkor hiába állnak sorba szeretett nyelvi eszközeim. Hiába kelletik magukat, öncélú játék volna szócsatába küldeni, összeugrasztani őket! Mivel volnék ilyenkor különb Mikszáth Kálmán különc Pongrácz grófjánál? Nyelvi fegyvereim, lehetőségeim szemléjénél rendkívül kedvező lenne a mérlegem, viszont ha rosszul, ügyetlenül gazdálkodom ezzel a vagyonnal, vesztesként elkulloghatok, még nevetségessé is válhatok.

Persze néha én is elfáradok, elnémulok, gégém szűkül... S Pilinszky János "zavarja meg" gondolataimat:

– De hisz te is tudod, hogy csak halak vagyunk a hálóban...

– Hasonlat mit sem ér, eldobom! – csattan utána Radnóti szava... Igaz, nem mindenható a nyelv. De nem tudunk egyelőre jobb eszközt nála! A tökéletes gondolatátvitel lehetetlenség! Ösztöneink, ráérzéseink rengeteget segíthetnek, kiolvashatunk milliónyi dolgot a szemekből, mozdulatokból, a testbeszéd árulkodó és teljes egészében leplezhetetlen jeleiből... Már az is hatalmas eredmény, ha csak egy kis tört részét át tudjuk adni annak, amit érzünk, ami foglalkoztat bennünket, ami fontos számunkra. De nagyrészt rejtve maradunk embertársaink elől, s valljuk be, még saját magunkkal is tisztába kellene jönnünk!

– Csak nem azt érzed, hogy valahova a világ végére kerültél, mintha egyedül élnél a földön, vagy mintha nem is a földön élnél? – szegezi nekem a nagyon is jogos, önmagamnak is már számtalanszor feltett kérdést az öreg Kassák Lajos.

– De hisz te is csodálkozol, ha a saját fényképedet vizsgálod! – De közben bólogatva el is illan mellőlem. Minden felvillanó figura, így ő is bennem él, személyes ismerősömnek érzem őket, bármelyikük újra és újra megszólíthat, s mások is előbukkanhatnak.

A nyelvi szabályok, a kötött formák, a nyelvi klisék, a szöveg megszerkesztésének rögzült hagyományai, a beszélő vagy az író leleményei valamelyest hozzásegítenek, hogy jobban megértsük saját magunk, s ezáltal könnyebb másokkal is megismertetnünk ezt a fura valakit a még furább gondolataival...

A folyamra koncentrálva tükörképem mellett újra kirajzolódik Tóth Árpád vézna, szánalmas figurája, s mindkettőnknek rá kell jönnie, hogy minden látszat ellenére is magunk vagyunk a föld kerekén... Lomha gályák, emberhajók úsznak el a vízen... Többen faricskálunk dalainkon, hiszünk abban...

– ...a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és a pillanatból! – kiabálja a kifutó hajóról búcsúzóul Babits Mihály. Én meg mintha itt felejtődtem volna a múltból, figyelem, hogy játszadoznak és nevetgélnek a habok felém, miközben az idő árján meg-megremegnek.