Versből novellát - vers: Tóth Árpád - Lélektől lélekig
Minden
történet egy lányról és egy fiúról szól. Idősekről,
fiatalokról, egyedülállókról és házasokról, szeretőkről,
barátokról vagy ellenségekről. Milliónyi lehetőség, de
egyvalami örök: örök a nő
és örök a férfi.
kép: Vörös Eszter Anna - Engedd, hogy a varázslat záporozzon rád. |
„ A
határidők motiválnak” – gondolkozott Hanna, hazafele tartva a
héven, kipillantva a sötét éjszakába. Két nap van hátra a
leadásig, és még el sem kezdte a pályázatot. Egyszer átvillant
az agyán, hogy talán hagyni kellene a fenébe az egészet, de
nagyon jól tudta, hogy sose bocsátaná meg magának a kihagyott a
lehetőséget.
Írni,
mit is kellene írni. Az agya lázasan pörgött, pedig tudta jól,
hogy írni csak úgy tud, ha elcsendesedik. Ha egyedül van. Ezért
is nem tudott írni annyi ideig, mert túl sok volt benne és
körülötte minden, túl sok volt a probléma, ami lekötötte az
energiáit. Hát már ennek is vége, egyszerre minden problémája
megoldódott. Egyedül van.
Besötétedett
már, az ablakon kifelé nézve az orráig se látott. Csak a sötét
éjszaka.
„ Szemembe
gyűjtöm össze egy szelíd,
Távol
csillag remegő sugarát.”
Ez
a vers nem hagyja nyugodni. Mintha kifejezetten hozzá szólna,
mintha neki akarna mondani valamit. De ugyan mit? Talán, hogy értse
már meg, fogja már fel, hogy mi történik körülötte. Hát mi
történne? Semmi. Ugyanaz, mint mindig, ugyanaz a játék, amit már
számtalanszor végigjátszott. Már megint ő akart többet, ő
képzelt mást, ő akarta jobban. Aztán nem kellett. Van ez így.
Igazából,
nem is kellene ezzel az egésszel foglalkozni, mindjárt itt vannak
az ünnepek, készülnie kell, a munkahelyén is őrültek háza van,
nincs ideje pályázatokat írni.
„S
köztünk a roppant, jeges űr lakik.”
De
hát, mintha csak róluk szólna Dáviddal! Hányszor érezte az
oldalán, hogy szinte nem is a saját életét éli? Mintha csak néző
lenne egy rossz komédiában, amiről mindenki tudja, hogy valójában
tragédia, csak a szereplők nem veszik azt észre. Amikor az ágy
két szélén egymásnak háttal aludtak el, és ő már csak sírni
sem tudott, mert mintha valami megkövesedett volna ott belül.
„ S
hogy össze nem találunk már soha.”
Soha.
Annyira fájt ezt kimondani, bele is roppant a lelke, szinte hallani
vélte a hangos reccsenést, és azóta sem forrt össze teljesen,
pedig isten látja lelkét, hogy mennyire próbálkozik. Na de talán
mindegy is.
Fáradt,
olyan fáradt már napok óta, alig lát ki a fejéből, és ha nem
fekszik le időben, holnap egész nap nyűgös lesz, már megint. És
érzéketlen. És amikor ilyen, akkor nem tud figyelni a munkájára,
és nem tud empatikus lenni, és nem érdekli a más ember baja. Nem
akarja megoldani, nem akar segíteni.
„ A
Szíriusz van tőlem távolabb,
Vagy
egy – egy társam?”
Hát
tényleg neki szól ez a vers? Létezik ilyen? Hát tényleg nem
nyugodhatik? Mit akar tőle? Muszáj megírnia, különben úgysem
tud majd aludni. Csak ne szeretne ennyire halogatni.
Tóth
Árpád… Tóth Árpád… Tanult róla a gimnáziumban, de
szégyenszemre, már sokat felejtett. Körúti hajnal, Esti
sugárkoszorú. És mi van még? Felejtett, és utált felejteni,
ugyanakkor pedig olyan sok mindent ezer örömmel elfelejtett volna,
de ezek az emlékek, mintha sosem akartak volna kitörlődni belőle.
Dávid, Dávid, mindig csak Dávid.
Sebaj,
mire való az okostelefon, ha nem erre?
Google,
Tóth Árpád. A XX. század legnagyobb magyar elégiaköltője. A
Nyugat nemzedékének tagja. Ady és Babits kortársa. Munkásságára
Schopenhauer volt nagy hatással, költészetének jellemzője a
fölfokozott magány- érzet, a tétovaság és a melankólia.
Helyben
vagyunk. Ez kell a lelkének. Bár valószínűleg Tóth Árpád nem
egy szakítás miatt volt melankolikus, de ez most lényegtelen.
Mindenkinek megvan a maga keresztje. Egy ideje mindig az találja
meg, amire vagy akire éppen szüksége van. Mindig akkor jönnek
emberek, könyvek, helyzetek és segítségek, amikor éppen megérett
rá. Mintha valaki vigyázná minden egyes lépését.
Szegény
jó Tóth Árpád. Ha látnád most milyen világban élünk.
Magányérzet és elidegenedés? Csak ülj fel a 3-as metróra, ott
aztán látsz elidegenedést. Mindenki a telefonjába bújva, füle
bedugva, szeme lehunyva, megközelíthetetlen védőfal mögött
vagyunk. És gyere fel a Nyugatinál! A hajléktalanokat látva még
a fejünket is elfordítjuk. És ezt a védőburkot cipeljük
magunkkal mindenhova. A kapcsolatainkban is, két külön világ.
Már
megint másfele kalandozik. Hát nem csoda, hogy nem halad előre egy
mondatot sem. Így nem is lehet. De hogyan is tudna írni valami
olyasmiről, amit nem ért teljesen. Szeretett mindennek utánajárni,
mindent több oldalról megvizsgálni, aprólékos volt, mindig csak
tervezett. Dávid ezt nem szerette benne.
Azonban
most hiába minden aprólékossága, ennek a versnek sohasem tudhatja
meg a háttértörténetét. Hacsak…Ha írhatna egy
levelet…Eljátszott a gondolattal.
„Kedves
Árpád!”
Nem
túl hivatalos az Árpád? Egy kicsit lehet, de hát meg kell adni a
tiszteletet. Árpikámnak mégsem szólíthatja.
Szóval…
„Kedves
Árpád!
Remélem,
nem veszed tolakodásnak levelemet. A „Lélektől lélekig” című
versed kapcsán kerestelek meg. Néhány napja olvastam a verset, és
meg kell mondjam, nagyon nagy hatással volt rám. Szinte libabőrös
lettem az olvasása közben, és összefacsarodott a lelkem. Napok
óta te jársz a fejemben, persze nem úgy kedves Árpád. Talán
furcsán fog hangzani a kérdés, és ezért ne haragudj rám, de
muszáj megtudnom, mit éreztél, amikor ezt a verset írtad?
Elhagytak, vagy te hagytál el valakit? Vagy csak szimplán érezted,
hogy nem működik? Netalántán jó barátoddal vesztél össze?
Csalódtál valakiben? De látod, miket beszélek, én csak ilyen
badarságokat tudok gondolni, amíg Téged, mint nagy költőt,
biztos, hogy mélyebb dolgok foglalkoztattak. A háború utáni
elmagányosodás, félelem, létbizonytalanság? Ne haragudj, ha
elszomorítalak, de nem lett jobb a helyzet. Sőt. Talán csak
rosszabb. Szegény jó Árpád, jó, hogy nem látod, ezt a mostani
világot, mert itt sok jóra nem számíthatsz senkitől sem.
Lélektől
lélekig… hmmm … rögös az út odáig. De tudod, mit mondok
neked Árpád? Csak egy lehetőség van, hogy lerövidítsük ezt az
utat. Mégpedig a tiszta szeretet. Az érdek nélküli, amikor nem
vársz semmit cserébe. Gondolom, most azt kérdezed, hogy létezik
ilyen? Én szeretném hinni, hogy igen. Sőt. Tudod, hiszek abban,
hogy az emberek alapvetően jók. Csak eltévedtek. Ne nézz így
rám! Az eltévedés szólhat hosszú időre is. De előbb-utóbb
hazatalálnak. Csak győzzük kivárni Árpád!”
Érdekes
lenne, ha tényleg el tudná küldeni. Talán még választ is kapna,
miért is ne kaphatna? Ezen mosolyognia kellett. Egy rég halott
költővel levelezni. Ennél lejjebb talán nincs is. Morbid. De
mulatságos ötlet. Kétségkívül mulatságos.
–
Min
mosolyogsz? – szólalt meg egy hang. Hanna hirtelen felkapta a
fejét.
– Min
mosolyogsz? – ismételte meg a valaki a kérdést, immár kicsivel
erélyesebben.
Hanna
a szemközti ülésre nézett, ahol egy nyolc éves forma fiúcska
ücsörgött, valószínűleg valahol a Dávid- Árpád gondolatmenet
közepén szállhatott fel a hévre.
– Ohh
… hát csak valami mulatságosra gondoltam.
– Elmondod?
– Nem
vagyok benne biztos, hogy értenéd.
– Azért,
mert kicsi vagyok? – húzta össze a szemöldökét enyhe
rosszallással.
– Igen…
vagyis nem… vagyis… unalmas lenne.
– Nem
szeretem az unalmas dolgokat! – Ez aztán a mellbe vágó
őszinteség.
- Szép vagy, – amikor mosolyogsz.
– Ohh,
köszönöm – Hanna érezte, hogy fülig pirul a nyolc éves
bókjától.
– Majdnem
olyan szép, mint a Kati.
– Ki
az a Kati?
– Az
osztályban ő
a legszebb lány. Minden fiúnak tetszik.
– Neked
is tetszik?
– Ühüm!
– És
te is tetszel a Katinak?
– Lehet.
Még nem kérdeztem meg. .. Neked van férjed?
– Ööhhh…
nincs férjem.
– Miért?
Már elég öreg vagy hozzá, hogy legyen. - Öreg? Azért rendben,
hogy nem tini már, de még egy nyolc éveshez képest sem öreg.
Vagy igen? Lassan nénizni fogják?
– Lehet
azért, mert nem vagyok olyan szép, mint a Kati.
– Én
elvennélek. Ha nagyobb leszek, elveszlek feleségül.
– Megegyeztünk.
– Rendben.
Én itt szállok. Akkor tíz év múlva érted jövök! Szia!
– Szia!
És
amilyen gyorsan ott termett, olyan hirtelen el is tűnt. Hanna pedig
mosolyogva új levelet fogalmazott.
„ Kedves Árpád!
Ne
haragudj, hogy megint ilyen badarságokkal zavarlak, de az előző
levelem után, úgy érzem, kialakult közöttünk egyfajta kötelék.
Most egy nagy hírt kell megosztanom Veled. Az előbb kérte meg a
kezem a héven egy nyolc éves kisfiú. Mint egy „égi
üzenet, mely végre most hozzám talált.”
Így azt mondom Árpád, mindig van remény!”
Minden
történet egy nőről és egy férfiról szól. Lehet az egy héven
utazó fiatal lány, egy nyolc éves kisfiú, egy rég halott költő.
Mindig minden történet kettejükről szól. Mert örök a nő és
örök a férfi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése