Versből novellát - vers: Tóth Árpád - Lélektől lélekig
Kinézett az ablakon, keresztül a
rideg üvegen. Tekintete a távoli magasságokba révedt, szemeivel a
fekete égboltot pásztázva a sötét éjszaka némaságán át.
Csillagok százait látta haloványan pislogni.
Nem volt csillagász, nem ismerte a
sziporkázó ég csillagképekre tagolódó rendszerét. Csupán
annyit tudott a fénypontok kesze-kusza halmazairól, hogy a Földtől
billiónyi mérföldekre lebegnek valahol a semmiben, onnan látszik
jőni pislákoló fényük évezredekig a légüres téren át.
Szerette kerekesszékében ülve az
eget kémlelni. Ilyenkor mindig eszébe jutott a világ hatalmassága,
hogy mekkora a Föld, s milyen apró porszem ő is ezen a bolygón.
Gondolatban beutazta az egész Univerzumot, lépdelt csillagról
csillagra, harcolt űrlényekkel. Ugrált, hisz álmaiban megtehette.
Egy baleset folytán lett
mozgássérült, s kényszerült tolókocsiba. A baleset hatására
autizmusra utaló jeleket is kezdett mutatni. Beszűkült körülötte
a világ, barátai egyre ritkábban látogatták, szórakozni jártak
nélküle, míg ő egymaga ült szobája magányában. Így aztán
figyelme lassan a távoli galaxisok világába irányult. Ott szabad
volt, megtehetett bármit. Nem tudta, melyik bolygón jár éppen, de
felismerte az ezerszer látott csillagállásokat, alakzatokat.
Bárhol is járt gondolatban, képzelt
távcsövével mindig hazanézett. Minden bolygón, kihunyt csillagon
a Föld aprócska, kéklő pöttyét figyelte, amint komótosan
kering saját csillaga, a Nap körül. Sokszor képzeletbeli
fényképezőgépével is lefotózta a kékbolygót. Ezüstösen
ragyogó égi kísérőjéről, a Holdról is fényképeket
készített, ahogy éjszakáról éjszakára egyre terebélyesedik,
majd apránként elapad a feketeségbe. Csillagtérképeket gyártott
fejében a körülötte lévő fénypontok milliárdjairól, hogy
bármikor visszataláljon égi játszótere valamely szegletébe.
Bebarangolta az összes helyet, ami a Föld látótávolságában
volt. Messzebb sosem merészkedett hazulról, mindig csak annyira
távolodott el, hogy távcsövével még láthassa a Földet.
Lehajtott fejjel csendben elaludt
székében. Álmodott valamit. Talán épp egyik csillagát mentette
meg hősies küzdelemben egy falkányi idegen űrhajó támadásától.
Összerezzenve ébredt
szunyókálásából. Hűvösnek érezte maga körül a mozdulatlan
levegőt, akkor vette észre lecsúszott, kockás takaróját széke
kerekei mellett a földön pihenni. Lenyújtotta karját, hogy
felvegye a plédet, miközben egy sanda pillantást vetett az égbolt
egy kietlen részére. A másodperc töredékéig egy fényvillanást
látott onnan, ahonnan nem jöhetett volna semmi. Aztán kis idő
elteltével még hármat egymás után.
Agyában rögvest elkirándult, hogy
felfedezze az eddig sötétségbe burkolózó vidéket. Megpihent a
villanáshoz legközelebb lévő csillag egyik bolygóján, hogy
onnan vegye szemügyre, mi történt az imént. Ahol sejteni vélte
az erőteljes sugárzást, nem talált egyebet egy árva
törpecsillagnál, aminek olyan minimális a fénye, hogy szinte
teljesen láthatatlan. Így aztán, kíváncsiságától vezérelve,
tovább röpködött a környékbeli naprendszerekben, hogy nyomára
bukkanjon a szemét bántó rendetlenségnek.
De nem talált semmi rendkívülit.
Végül egy merész lépésre szánta el magát, és közvetlenül a
törpecsillag felszínére cikázott, hogy kutakodni kezdjen bármi
után. Hamar megkereste a Napot és a vizes bolygót az ismerős
csillagok közt, nyomban le is fotózta, és már rakta is a páratlan
kompozíciót képzeletalbuma egyik üres oldalára. Aztán csinált
három másik képet a törpe felszínéről. Az utolsó
vakuvillanáskor azonban összerándult, testén végigfutott valami
féle hideg légáramlat, és bőre libabőrössé vált. Mintha
megmozdult volna alatta a talaj.
Nem hagyta nyugodni lelkét a
gondolat, hogy nem talált rá a titokzatos törpe csillag
mibenlétére. Viszont a helyzetét sikerült meghatároznia az
ismert csillagok között, és el is tudta helyezni háromdimenziós
gondolattérképén.
***
Éjszakáról éjszakára, órákat
töltött a zárt ablaknál ülve, kémlelve új szerzeményét.
Mindannyiszor elkirándult gondolatban, és mindannyiszor kicsit
máshol találta szellemcsillagát, mint előző este. Így minden
alkalommal készített egy hazanéző fotót, amelyen új szögből
látta a Földet. Aztán visszatért kerekesszékébe.
Azon az éjszakán ismét legkedvesebb
elfoglaltságának hódolt; némán bámulta a fehér pöttyös,
fekete paplant, ami betakarja az egész világot. Fürkészte az üres
területet, ahol játszóterének frissen felfedezett darabkáját
sejtette.
Nem tudta, vajon a törpe égi
golyóbis üzent-e valamit az ő elméjének, vagy csupán magányát
siratta a végtelen Univerzum egyik félreeső szegletében,
könnyeivel küzdve, pislogva a homályos távolba. Ezért csak
tovább keresgélt. Bármennyire is erőltette szemeit, az éjszaka
nem üzent, nem pislogott a messzeségből.
Tudta már, hova kell gondolatugrania,
hisz térképén már szerepelt a jövevény. Mégsem merte
megkockáztatni, hogy közvetlenül odaruccanjon, mivel nem láthatta,
hol ér földet. Így ismét a legközelebbi csillag körül keringő
egyik bolygót tette meg érkezési célpontnak. Annak felszínére
érkezve, a szomszédságban lévő törpecsillagot kutatva, csak űrt
látott a helyén. Lába kelt a friss szerzeménynek.
Vadul forgolódni kezdett, rohangált
a sivár bolygó felszínén, idegesen és zavartan toporgott.
Láthatóan megrémisztette a törpecsillag eltűnése. Előkapta
képzeletbeli fényképezőgépét, hátha a vaku villanásakor
észreveszi valahol az elkószált kavicsot. Villogtatta nyolcszor,
talán tízszer is, mire végre a nyomára akadt, jól elkóborolva
előző esti helyéről. Rögtön rá is ugrott, és egyszerre
kereste is a Földet, hogy megörökíthesse egy pillanatképen az új
csillagállást, és az új hazanéző képet.
Csak nagy erőlködés és
hunyorgatások árán sikerült észrevennie a haloványan kéklő
sárgolyót a Nap takarásából, akkor is inkább csak sejtette,
mint hogy tisztán látta volna. Készített egy fotót otthonáról,
és valóban akkor bizonyosodott meg igazáról, mikor előtűnt a
Föld mellett az égi pásztor is, ami ezüst fényével tereli
bolygóját a világegyetem veszélyes ösvényein, és elkapkodja a
bolygó útjából az akadályokat. Hamar készített egy fényképet
otthonáról, és úgy gondolta, talán ez lett a legfantasztikusabb,
leglélegzetelállítóbb fotó, amit valaha készített. Páratlan
együttállás a Nap, a mögüle kikandikáló Föld, és a Föld
mögül épphogy csak kirajzolódó Hold.
Visszarugaszkodott hát a valóságba,
s egyszerre ott találta magát szobájában. Jó hosszú ideig
elcsatangolt, mire megtalálta elveszettnek hitt szellemcsillagát.
Azt vette észre, hogy derengeni
kezdett a keleti ég alja. Felkelőben volt a Nap. Még jócskán a
látóhatár alatt, de a légkörön áthatoló fénye már kúszott
felfelé, megtörve a különböző sűrűségű levegőrétegeken,
aranyos, vöröses színre festve az addig koromfekete horizontot.
Hogy szemét védje a hirtelen felbukkanó Nap erőteljes fényétől,
feltette sötét napszemüvegét, úgy várta a napfelkeltét.
Várakozás közben vette észre a derengő félhomályban a
rendszertelen villogást, ami mintha a Nap mögül közeledett volna,
hogy üzenjen valamit a mélabús szemlélőnek. Nyolc, talán tíz
villanást látott, szabálytalan időközönként, viszonylag rövid
idő lefolyása alatt. Aztán röpke szünet, és egyetlen újabb
villanás. Mintha összevissza fényképeztek volna az űr
sötétjében.
Sejtette, hogy valami nincs rendben a
Világegyetem egyensúlyában, de nem tehetett egyebet, mint hogy
esténként visszatért a szellemcsillagra, ami folyamatosan beosont
a Nap mögé, elrejtve magát a földi szemlélő elől. Rövidesen
már olyan közel került a Naphoz a kő, hogy távcső sem kellett a
megtalálásához…
***
Pár
hónap múlva
- "Elismert napkutatók és
csillagászok a Nap szokatlan, megmagyarázhatatlan viselkedését
figyelték meg az elmúlt hónapokban! Leírni sem tudják, mi
történik, vagy mit tapasztalnak! Egyszerűen nem találnak rá
szavakat! Annyi bizonyos, hogy megváltozott a Nap működése!”
- állt egy internetes portál tudományos rovatának főoldalán a
szakértők válaszára váró szalagcím…
…A kerekesszékben magányosan
ücsörgő fiatal lány nem lehetett biztos abban, hogy nem ő
indította útjára a kialudt törpe szellemcsillagot, azzal, hogy
fotózta, és villantásaival táplálta annak kihunyt szikráját.
Talán az emberekbe, barátokba vetett hite hagyta el, és tudat
alatti csalódása késztette arra, hogy elhajítson egy követ
űrjátszótere homokozójából.
Ahogy közelített a kis csillag a Nap
felé, vészjóslóan gyorsulni látszott, és fénye is növekedett.
És a lányon kívül senkinek sem volt róla tudomása. Senki nem
sejtette, hogy mi készülődik a fényt és meleget adó csillaguk
túlsó felén. És ő nem tudta elmondani…
…Vagy nem akarta?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése