Egy napsütéses szombat
reggel tökéletesen el tud feledtetni minden kötelességet, az
esszéírással és a mosogatnivalóval együtt. Zinka is csak a
gyönyörű fényviszonyokra gondolt, és elhatározta, ma végre a
főtéri szökőkút előtti padon ülve fog zavartalanul rajzolni.
Úgy vélte, jobb minél előbb elindulni, hisz a belváros ódon
épületei sem fognak örökké ott állni. A buszmegálló felé
sétálva a felhőtlen eget kémlelte, és majdnem el is mosolyodott.
Csak a hirtelen feltámadt szél zavarta, ami folyton arcába fújta
kócos halványbarna haját. Kicsit szorosabban fogta vázlatfüzetét,
és még egyszer leellenőrizte, tényleg elhozta-e a megfelelő
ceruzákat.
A belvárosban már
leszegett fejjel sietett a megszokott padhoz. Csak a tavalyi burkolás
óta elszabaduló utcaköveket és ócska bőrcipőjét látta,
fejében viszont már a tervezett kép kezdett összeállni. Elővette
vázlatfüzetét, és nekilátott. Egyre csak szaporodtak a vonalak,
melyek lassan kezdtek a szemközti épületre hasonlítani. Valami
mégis megzavarta az alkotásban.
– Zinka! Azt hittem,
ilyenkor már az állomáson leszel! –összerezzent és felkapta
fejét. Egyik szaktársa állt előtte, aki alacsony termete és
szelídnek tűnő kék szemei ellenére most is igen
tekintélyparancsolónak hatott.
– Itt rajzolgatsz, mikor
mindjárt indulnunk kéne? –Semmiképp sem tudott rájönni, mit
szeretne tőle a lány, akit különösebben nem is ismert.
– Szia, Ili! Nem tudom,
miről…
– De hát megígérted,
hogy ezen a szombaton segítesz festeni!
– Festeni, nézd, szoktam
rajzolni, de a festés az más.
– Szobafestésre
gondolok! – Förmedt rá Ilona, aztán kikapta a vázlatfüzetet a
meglepett lány kezéből, és karjánál fogva felhúzta a padról.
– Gyere, nem akarok miattad elkésni!
Ezernyi lehetséges ok
suhant át Zinka fején, de aztán eszébe jutott. Két hete egy
csoporttársa mutatta be őt az egy évfolyammal fiatalabb Ilonának,
mert szüksége volt egy tanulmányra a prezentációjához. Csak ő
tudta, honnan kell illegálisan letölteni. Mindent megígért a
lánynak, csak jusson hozzá az anyaghoz, még azt is, hogy segít
kifesteni az unokatestvére házát. De ahogy végigsiettek a
belvároson, elhagyva a köztereket és házakat, amikkel ma Zinkának
még terve volt, egyáltalán nem akarta, hogy épp most hajtsák be
rajta adósságát.
– Öltözhettél volna
kicsit máshogy is, tényleg ezt a kardigánt akarod összekoszolni?
– Zinka inkább elengedte füle mellett a megjegyzést. Ilona
mindenkivel jóban van, ő a társaság lelke, és ha most nem megy
bele a játékba, biztos gyorsan elterjed róla valami rossz hír,
illetve az október végi Halloween partiról is lemondhat. Tehát
úgy csinált, mintha ő is tudná, miért és merre mennek.
– De pontosan hol is
lakik az unokatestvéred? – Kérdezte, mikor Ilona ráült a
végállomásnál húzódó fémkorlátra.
– Nyugi, csak fél
órára innen a külváros végén – a napsütéstől hunyorogva
nézte, hogy jön-e már a busz. A késés miatt Zinka még
reménykedett, hátha történik valami, és mégse tudnak kimenni.
Semmi kedve falat festeni csak azért, mert elfelejtette kimagyarázni
magát a szívességet érintően. De a köhögő Ikarusz csak beért.
Felszálltak, és Zinka igyekezett túltenni magát hirtelen jött
tengeribetegségén, amit pusztán az izgalom okozott. Ilona nem
szólt hozzá az út alatt, hanem szakadatlanul telefonját bámulta.
Mikor leszálltak, nem úgy
tűnt, mintha még a városban lennének. Pár családi ház állt a
végállomás közelében. Elindultak a jobbra kanyarodó földúton,
ahol évek óta felújításra szoruló viskók ritka sora mellett
haladtak el. Ilona elrakta telefonját és kedélyes csevegésbe
kezdett, mintha fel akarná vidítani a szorongó lányt. Zinka
levette fakó sárga kardigánját, és lesöpört róla pár apró
bogarat. Sokkal melegebb volt, mint az szeptember végén megszokott.
Aztán egy kisebb, kopottas
házhoz értek az utca végén. Ilona megállt, és belökte a kaput,
amit nem zártak.
– Itt lakik – közölte
szaktársa – de csak pár hónapja, a nagybátyjától örökölte
a házat.
Zinka félve ment be az
eléjük szaladó magabiztosan ugató kutya miatt. Az omladozó
vakolatú ház bejárati ajtaját sűrű borostyán szegélyezte, és
egy régi motor volt a falnak támasztva.
– Helló, itt vagyok! –
Ilona határozottan lépett be a nyikorgó bejárati ajtón. Az
előszobából a konyhába sietett, magával húzva Zinkát. A kis
ebédlőasztalt szinte teljesen elfoglalta egy régi számítógép,
ami mögött egy sápadt fiú ült.
– Meghoztam! – Kiáltott
fel Ilona köszönés helyett. A fiú összerezzent, és egy
pillanatra felemelte fejét.
– Jó – aztán ismét
csak a képernyőt bámulta. Zinka értetlenül nézett egyikről a
másikra.
– Szóval magatokra
hagylak titeket. Jó festést kívánok!
– Azt hittem, közösen
festünk – lepődött meg Zinka.
– Majd valamikor
visszajövök, de az is lehet, hogy nem. Sürgősen alapoznunk kell a
ma esti házibulira.
– De…
– Zimka, azt mondtad,
segítesz és számíthatok rád a szívességért cserébe – Ilona
kérlelően nézett a lányra. – Jó munkát, és Gede, kösz a
motort. Zinka már nem is szólt semmit, ahogy szaktársa
kiviharzott. Motorzúgást hallott, majd becsapódott a kapu.
– Jól van,
bemutatkozásra már nincs szükség – állapította meg Gede,
miközben kikapcsolta a számítógépet. Ezt most bepakolom a
szobába, és elkezdhetjük összetolni a bútorokat. – Zinka ismét
az előbbi stratégiát választotta: úgy tett, mintha tudná, mi
miért történik, s közben az október végi Halloween parti
lebegett szeme előtt, amire reményei szerint Ili majd meghívja
ezért.
– Oké – mondta a lány
halkan.
A konyha közepére toltak
mindent, majd az asztalokra és székekre óriási nejlon fóliát
terítettek, amibe belekapott az a nyitott ablakon át érkező
szellő. Zinka közben még mindig nem tudta felfogni, hogy került ő
ide. Alig több mint egy órája még békésen üldögélt egy
belvárosi padon. Rajzolni szeretett volna, mára alkotást
tervezett, falakat festeni pedig egyáltalán nem az. Egy utolsó
pillanatban letöltött tanulmányért cserébe most itt robotolhat.
A fiú kikeverte a vajszínű
festéket és egy festőhengert nyomott a lány kezébe.
– Szóval ebből élsz
egyetem mellett? – Kérdezte Gede, és elkezdte a mázolást.
– Tessék? Miből? –
Zinka csodálkozva nézett fel a fél fejjel magasabb fiúra,
miközben próbálta ellesi a falfestés mikéntjét.
– Miből, hát festésből.
– Csak rajzolni szoktam,
de nem pénzért.
– És akkor mi van a
szobafestéssel? Neked ez nem valami diákmunka?
– Dehogy! Azért jöttem,
mert Ili megkért rá. Pár hete tett nekem egy nagy szívességet.
Már régóta megbeszéltük – folytatta erőltetett
határozottsággal, – hogy segítek neki kifesteni az unokatestvére
konyháját, csak hogy kvittek legyünk. Tehát itt vagyok, de
egyébként azt mondta, ő is segíteni fog.
– Mi? De hát, mi nem is
vagyunk rokonok. Ili azt mondta, a felújítások miatt többek közt
szerez nekem valakit, aki velem együtt kifesti a konyhát, aztán
megkapja cserébe a motoromat egy napra.
– Ez kizárt, egyáltalán
nem ez a helyzet – Zinka nem vette észre, de már egy ideje csak a
padlót takaró újságpapírokra csöpögtette a festéket a
hengerről.
– Akkor azt hiszem,
mindketten alaposan át lettünk verve – a fiú most először
engedett meg magának egy halvány mosolyt. – És akkor, most mi
lesz?
Zinkában egy pillanat
erejéig felmerült a menekülés lehetősége, de aztán az
esetleges partikra és Ilona társaságára gondolt.
– Maradok segíteni.
Nem így tervezte ezt a
napot. A jól megszokott belvárosra és a rajzolás örömére
gondolt, ehelyett itt mázolja a falat egy teljesen abszurd
helyzetben. Jobb lett volna, ha inkább fel se kel ilyen korán, ha
le se ült volna arra a padra vázlatot készíteni.
De mire majdnem végeztek a
szoba felével, már kifortyogta magát gondolatban. Kezdte megszokni
a fiú társaságát, és talán még jobbnak is látta, hogy nem
egyedül tölti az egész napot. Kezdett meghittnek tűnni a köztük
lévő nagy csend.
– Szóval rajzolsz? –
Zinkát hirtelen érte a fiú kérdése.
– Igen, rajzolok.
– Na, és miért? – Úgy
tűnt, Gede egyre jobban belelendült a kérdezősködésbe.
– Furcsa, hogy ezt
kérdezed. Általában mindig csak arra kíváncsiak, hogy mit –
lepődött meg a lány, majd kis habozás után folytatta. – Talán
azért rajzolok, mert lenyűgöző, ahogy a fehér semmiben lassan
összeállnak a vonalak és kiadnak egy embert, egy virágot, vagy
akármit. Persze sok gyakorlás kell hozzá. De akármilyen rossz nap
után is le tud nyugtatni.
– Érdekes – a fiú
összeráncolta szemöldökét a falat nézve.
– Tudom, egy külső
szemlélőnek ez biztos nem hangzik túl életszerűen. Pedig az.
Csendben folytatták a
munkát. Miután teljesen végeztek mind a négy fallal és a
plafonnal is, Gede egy nagy sóhajtás közepette letette az ecsetet.
Egy pillanat erejéig a lány szemébe nézett, majd kiment a házból.
Zinka hamarosan követte, miközben nagy ívben kikerülte a nagy
csaholó kutyát, a fiú pedig már letelepedett a kert végében
lévő fa alá.
– Leülhetsz ám –
vetette oda a lánynak. Ő kicsit hezitált, aztán leült a fa alá,
megtartva egy tisztes távot. Apró mezei virágok színesítették a
magas füvet, amit már régóta nem nyírt senki. Gede fekete
ruhájában szürreális látványt nyújtott a természet élénk
színei közt. Mindketten hunyorogtak a napsütésben. Zinka elővette
egyik szendvicsét táskájából.
– Tulajdonképpen honnan
ismeritek egymást Ilivel? – Kérdezte két harapás közt.
– Nem akarod tudni –
felelte cinikus hangnemben.
– Kifestettem veled a
konyhát, miután a kedves szaktársam gyakorlatilag átvert –
fakadt ki, – és még ezt sem tudhatom meg?
– Jól van, ha annyira
akarod – hirtelen a lány felé fordult, és bosszúsan tekintett
rá. – Látod azt a házat ott messzebb, az út túloldalán? Ilona
tavaly decemberig ott lakott a nagymamájával, mielőtt meghalt, és
beköltözött a városba. Onnan jött át egyik reggel, mert
véletlenül hozzájuk dobtak be egy levelet, ami nekem jött. Akkor,
amikor már majdnem vége volt – nagyot sóhajtott, majd folytatta.
– Meg akartam ölni magam. Tessék, most már te is tudod.
Benyitott a házba, mert nem szoktam zárni, és a padlón talált
meg egy közepes méretű vértócsában.
Zinka már rég bánta,
hogy megkérdezte, ugyanakkor együtt érzett a fiúval.
– Sajnálom – csak ezt
tudta kinyögni elhaló hangon. Mintha szívében már közelebb
érezte volna őt magához.
Gede felkelt és a pár
méterrel arrébb álló kerítéshez ment. Elkezdte tépkedni a
ránőtt gazt, de ez csak pótcselekvés volt. Zinka még mindig a fa
alatt ült.
– És végül mi tartott
vissza? – Törte meg a csendet.
– Pont, hogy nem tartott
vissza semmi – felelte alig hallhatóan.
– De utána.
– Ó, értem – csak pár
másodperc hallgatás után folytatta. – Mondhatnék sok mindent,
hogy meggondoltam magam a szüleim miatt, vagy azért, amit Ilona
tett értem. De egy érzés tartott életben, amire talán csak egy
álomból emlékszem.
– Miféle érzés? –
Zinka hunyorgott az alacsonyan járó naptól, ahogy a hezitáló
fiúra felnézett. Látszott rajta, nehezére esik erről beszélni.
– Az, hogy valaki nagyon
szeret, én is nagyon szeretem, érted, aztán átöleljük egymást.
És teljesen feloldódunk ebben az érzésben. Az tartott vissza,
hogy egyszer megtapasztaljam ezt, és teljesen elmerüljek egy
ölelésben.
Zinka csendben ült. Már
csak a koraesti tücskök ciripelése és a hamarosan sárguló
falevelek susogása hallatszott. Gede fejével a ház felé intett,
és elindult. A lány is bement.
– Szép lett – konyhája
közepén állva csodálta a tiszta, fehér falakat. – Teljesen
más, mint korábban.
– Igen, teljesen más –
Zinka a plafont kémlelte, amiről eltűntek a korábbi foltok.
Felhajtották a műanyag
fóliát, és kihúztak alóla két széket, hogy leüljenek. A lány
még mondani szeretett volna valamit.
– Tudod, engem a rajzolás
megnyugtat. Az alkotásnak van valami varázsa. Adhatok valamit a
világnak magamból, még ha nem is igazán kíváncsiak rá. Ha
valaha megkérdeznék, miért érdemes csinálni ezt az egészet…
mármint, miért érdemes élni, akkor azt mondanám, ezért. Ezért
már megérte. Hogy ma is, és holnap is találok valami szépet, ami
alkotásra késztet, most épp a belváros közepén álló
szökőkútnál, tudod, a faragott kövekkel.
– Igen, tudom, melyik az
– mondta a fiú meredten figyelve.
Még pár percig a
konyhában ültek munkájukat csodálva, majd ismét Zinka szólalt
meg előbb.
– Lassan mennem kéne.
– Valóban – nyugtázta.
Felálltak és Gede kikísérte a kapuig.
– Köszönök mindent –
mondta rendkívül diplomatikusan, – hogy ennyi kavarodás után
végül itt maradtál, és bocs, már csak Ilona miatt is.
– Igazán nincs mit.
Örülök, hogy megismerhettelek – a kapu becsukódott mögötte és
elindult a földes úton. Szerette volna, ha Gede még elkíséri
odáig.
Elkezdett sötétedni.
Lassan ballagott, miközben a naplemente rózsaszínesre festette az
eget. Úgy érezte magát, mint mikor egy egész éjszakán át tartó
baráti kocsmázást követően rendesen összegabalyodnak a szálak.
E sűrű nap élményei kavarogtak benne, kezében pedig még mindig
a vázlatfüzetét cipelte, alig megkezdett rajzával együtt. Feje
szinte zúgott, de nem a tücskök kitartó ciripelésétől. Egy idő
után a buszmegállóba ért. Fáradtnak érezte magát, pad híján
a járda szélére ült le. Gondolatai teljesen máshol jártak,
miközben felszállt a buszra, végigzötykölődött a városon,
annak egészen a másik végéig, majd elsétált hazáig. Nem így
tervezte ezt a napot. De mielőtt még elaludt volna, eszébe
jutottak az épületek, amiket minél előbb le akart rajzolni.
Remélte, hogy megvárják, talán holnap majd sikerül.
Másnap késő délelőtt
ébredt. Az ablakon beáradó napsütés, a reggeli kakaó és a
szomszédból áthallatszó rádió hangja sem tudta felrázni abból
a különös álomból, amit az elmúlt nap jelentett számára. Egy
idő után mégis összeszedte magát, és elhatározta, befejezi
alkotását.
A belvárosi utcákon
ráérős emberek sétálgattak, és sokan már az elegáns éttermek
teraszain ebédeltek. Csak remélni tudta, hogy a szökőkúttal
szembeni pad szabad lesz, ahol épp tegnap ült, mikor Ilona
váratlanul felbukkant. Gondolatai a külvárosi házak, a tücskök
ciripelése, a frissen festett ház és annak tulajdonosa körül
jártak. Aztán mégis arról ábrándozott, miként folytatja a
megkezdett vázlatot.
Gede várta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése