Az alkotó ember pályázat harmadik helyezett novellája:
Kornis Virág: A Szorongó
A
kertben gyűltek össze, egy régi, ám felettébb jó karban tartott öregember
kebelén, aki ha elnevette magát, a gyepen zöld nevetés hullámzott végig.
Nemzedékek
hagyománya volt ez a vasárnap, melyet hiába is próbáltak volna elodázni,
mindannyian vágytak rá, mint a szerelemre. A kapu - kicsi, kék szem, fölötte az
ív, mint a szemöldök - kacsintva nyílt és tárult. Az udvar, óriási száj, benne
a konyhából kiáramló illatokkal, elnyelte és elrendezgette az érkezőket az
udvaron.
Itt a
fáknak nem pusztán koronája volt, hanem sörénye. Hatalmas, ágaskodó hím
oroszlánok képzetét keltették az érkezőkben, akik megpróbáltak szemmértéket
venni róluk. S megállapították, hogy a tölgyek mind egy-egy Bábel tornya, nem
beszélve a fenyőkről, melyekre nem is találtak megfelelő hasonlatot.
A kerítés mellett rózsák és dáliák forgatták fejüket, szirmaik hullása pici kezek integetése, lassan süllyedt és emelkedett. A kert hátsó része tele volt karcsú tujákkal, csupa udvarias fiatalember, elegánsan, mindig alkalomhoz illően öltözködve. Aki itt egyszer is körbejárt, saját szemével győződhetett meg a Paradicsom létezéséről. A talaj mindig nedves szagot árasztott, a smaragd pázsit szótlanul követelte a megfelelő gondoskodást. S nem lehetett csak úgy egy helyben maradni. Menni kellett, szaladni egyik végéből a másikba, elrejtőzni, aztán megmutatkozni. Leszakítani egy szál rózsát, de mégsem, mert az utolsó percben, mint a villanypásztor, a kert megálljt parancsolt. Mindenkit közel engedett magához, de azt nem engedhette meg, hogy ebből a tökéletességből csak egy fűszál vagy egy tűlevél is hiányozzon.
A kerítés mellett rózsák és dáliák forgatták fejüket, szirmaik hullása pici kezek integetése, lassan süllyedt és emelkedett. A kert hátsó része tele volt karcsú tujákkal, csupa udvarias fiatalember, elegánsan, mindig alkalomhoz illően öltözködve. Aki itt egyszer is körbejárt, saját szemével győződhetett meg a Paradicsom létezéséről. A talaj mindig nedves szagot árasztott, a smaragd pázsit szótlanul követelte a megfelelő gondoskodást. S nem lehetett csak úgy egy helyben maradni. Menni kellett, szaladni egyik végéből a másikba, elrejtőzni, aztán megmutatkozni. Leszakítani egy szál rózsát, de mégsem, mert az utolsó percben, mint a villanypásztor, a kert megálljt parancsolt. Mindenkit közel engedett magához, de azt nem engedhette meg, hogy ebből a tökéletességből csak egy fűszál vagy egy tűlevél is hiányozzon.
Dávid,
a szobrász - tökéletes, atletikus termettel megáldva - a tornácon állt és a
szabályos elrendezett lépcsősorokat nézte. Alig múlt el tíz óra, s a levegő már
vibrált a melegtől. Mindennél jobban szerette, amikor beköszöntött a kánikula,
s felébredt benn a szokásos nyugtalanság. Felcserélődtek az éjjelek és a
nappalok, végre igazán szabadnak érezhette magát. Akkor aludt, amikor elfáradt,
különben dolgozott, gyors egymásutánban következő, sűrű mozdulatsorokkal. Dávid
az a típus volt, aki mindenáron szobrászkodott volna, ha csak egy kisebb
darabka kőből, de dolgozott azok boldog önfeledtségével, akik pontosan tudták,
mire születtek.
A
szobor - legutóbbi műve, melyet hamarosan a rokonság előtt fog leleplezni - az
elülső kert jobb sarkában, még árnyékban álldogált. De Dávid tudta, hogy mire
elkezdi a felvezető beszédet, a nap szikrázón süti majd azt a helyet, s a mű
pompás fenyegetést fog jelenteni a többiek számára.
Mint
minden elkészült alkotás, mely először életidegen, akár egy aszteroida, lényege
lassan és óvatosan elevenedik meg a szemlélők tudatában. Robbanni fog, ajzotta
Dávidot a gondolat. Bár látszólag egyben marad és egy helyben áll, megsemmisíti
mindazt, amit a vendégek eddig a szobrászatról gondoltak. Azt akarom, határozta
el, hogy induljon el feléjük és tiporjon a mellkasukra. Törje szét a
csontjukat, szaggassa szét az ereiket. S nem azért, hogy pusztítson, hanem
azért, mert csakis így lesz képes megmutatni valamit határtalan erejéből.
Megérkeztek
az első vendégek, fölcsaptak a zűrzavar hullámai, de a nyugalom, a magabiztos
erő, mely Dávidból áradt, egyenként elrendezte, elegyengette azokat a kert
fölött. A kánikula - fülledt, nyers erő - facsarta a testeket, nem volt értelme
öltözködni, ez a vetkezés ideje volt. Helynek és illemszabályoknak megfelelően.
A nők selymekkel borították csípőjüket, az anyagot, amit éveken keresztül
hagytak parlagon heverni. Unalomból vagy lustaságból, de semmit nem faragtak
rajta, s most szégyellték, nem akarták megmutatni, mégis minden tekintet
először a leggyengébb pontokra vetült. A mellekre, melyeket kosarak, balconette
melltartók emeltek hamis magasságba, a gyűrött bőrre, mely levehetetlenül
tapadt az izmokra, s mit elárulta, egyenesen a világ fülébe harsogta, kinek
mennyi a kora.
Dávid
mosolygott, íves, húsos ajkának mindenkihez volt egy jó szava. Tekintetéből erő
sugárzott és elegancia, az alkotás és az ölés képessége, mely egy tőről fakad,
s mindig választani kellett közöttük. A nők keze izgatottan nyúlt dús, rövidre
vágott, sötétbarna hajához. Meg akarták érinteni, odavonni a figyelmét,
lekötni, akár egy nyüzsgő állatot. Mintha ettől függött volna a sorsuk,
legalábbis arra az időre, míg mindannyian ebben a pompázatos kertben
tartózkodtak.
A férfiak
féltek tőle. Tagadták, s minél inkább, annál jobban látszott rajtuk. Arra
fogták, hogy nemük e tökéletes példánya képes örökre elszeretni asszonyaikat.
De nem, Dávid sosem tett volna ilyet. Mert mindig ott érezte maga mögött a
tökéletes nőt, akiért ölre ment volna, s akit mégsem vehetett el tőle senki. A
múzsa lágyan a vállára tette a kezét, és Dávidot ekkor nyugalom öntötte el.
Szétáradt benne, akár az élvezet az orgazmust követően, a combokból a láb alsó
részei felé, s föl, az alsó hasizom vonaláig, s mindez addig tartott, amíg
megengedte magának, hogy érezze.
A
házban ebédeltek, mindenki ott ülhetett, ahol a névkártyája mutatta. Dávid
kibújt a cipőjéből, és talpát a hűvös kőpadlón nyugtatta. Tudta, hogy néhányan
le sem veszik róla a szemüket, míg csorgatja a torkán a forró zöldséglevest.
Semmire nem figyelt, amikor evett, egy állat önzőségével és kitartásával falt.
Ilyenkor könnyű lett volna megölni, mert volt, akinek ez a gondolat jutott most
az eszébe. Dávid egyetértést teremtett a férfiak és az asszonyok között is.
Évről évre eljött ez a nap, amikor muszájból megmutatta magát, s kíváncsian
várta, hogy mit ad vissza a közönség, milyen képet sugároz neki róla. A
desszertnél megállt, felpillantott, kezét összekulcsolta, mintha imára
készülne. A türelmetlenség, mely szilajul nyargalt elő belőle,
visszaparancsolta őt a kertbe.
A
többiek még ettek.
Délután
négykor már mindannyian ott álltak a szobor előtt, elegánsan, kezükben
pohárral, s várták, hogy a lépcső tetején feltűnjön Dávid nagyapja, az ünnepelt,
a ma száz esztendős öregúr. A szobájában ebédelt, ahonnan már alig mozdult ki.
Nem tudott beszélni, csak mosolygott, ha egy arcról nagy sokára derengeni
kezdett benne az ismerősség érzése. A házat sem úgy látta, ahogy volt, hanem
mint régen, hatvan-hetven éve.
Mikor
fiatal volt, erős, de nem elég bátor.
A
katonai pálya kedvéért lemondott arról, hogy szobrász legyen, s most úgy
tekintett Dávidra, mintha ő maga lenne. Mintha valamiféle csoda és az idősíkok
keveredése folytán mégis sikerült volna a terv, szobrász lett belőle, pompás,
tehetséges művész, aki mindig tökéletes műveket hoz létre. Mert tudja, hogy mit
akar és nincs olyan ember a világon, aki ellent mondana neki vagy szembeszállna
izmos akaratával.
–
Papa! – kiáltott fel Dávid és a lépcsőhöz szaladt. Belékarolt, s az aggot apró,
óvatos léptekkel a szobor közelében elhelyezett nyugágyhoz vezette. Ott
óvatosan, mint egy törékeny kincset, segített neki végigfeküdni, lábait
kényelmesen felpócolta, feje alá párnát tett.
–
Mióta várok erre az alkalomra! – szólt és a vendégel felé fordult, akik
nagyapja háta mögött, sugdolózva sorakoztak. – Úgysem hinnétek, milyen régóta!
Emlékszem, kicsi gyerek voltam, imádtam itt lenni, ebben a csodálatos kertben,
s mindig megálltam itt, pontosan ezen a helyen – mutatott maga mellett a
szoborra –, s féltem, és nem bírtam tovább menni. Most már tudom, miért. Mikor
elkészültem ezzel a munkámmal, kitörő öröm helyett a könnyeimmel küszködtem, és
mivel képtelen voltam gátat vetni nekik, hagytam, hogy szabadon ömöljenek és áradjanak.
Nem túlzok, ha azt mondom, talán a Teremtő érzett ilyen határtalan, szabad
örömöt, mikor sárból megmintázta Ádámot. – A vendégek nevettek, s ő is nagyon
halványan elmosolyodott.
–
Senki nem hallhatta, hogy sírok, senki nem láthatta, mitől olyan vizes az
arcom. Csak én tudhattam, hogy amivel akkor végeztem, több volt egyszerű
alkotásnál. Ez egy gólem, higgyetek nekem. S tőlem függ, hogy mikor kel életre,
amit akarok is meg nem is. Akarom, hiszen ez minden művész álma, olyat
teremteni, ami elindul, bejárja, bekebelezi a világot. S félek, újra, mert
akkor többé nem tekinthetem pusztán egy alkotásnak.
– De
elég is szóból. Papa! – lépett az öreghez, leguggolt mellé, majd visszanézett a
szobor irányába. – Századik születésnapod alkalmából téged akartalak megmintázni.
Méghozzá görög módra, hogy olyannak mutasson, amilyen vagy. Ez azonban nem
sikerült, mert nem voltam méltó a feladathoz. Sohasem olyannak láttalak,
amilyen vagy, hanem szebbnek, amiből giccs lett volna. Mert mihez foghattam én,
az unokád? Hatvan év van közöttünk, mely képessé kellett volna, hogy tegyen a
szakszerű ábrázolásra. Mégsem ment! Nem voltam képes sem rá! Számtalan
fotográfiát végignéztem, vázlatokat készítettem. Milyen sokszor kijöttem a
kertbe éjszakánként, bámultam az eget és vártam, hogy belém csapjon a villám,
hogy jöjjön az ihlet, s elragadjon a múzsa.
A
gyerekek elszaladtak, míg beszélt. Ám őt az sem zavarta volna, ha mind
visszamennek a házba, mert mint minden művész, önmagához beszélt.
Megmagyarázta, miért alkotott.
–
Végül – folytatta Dávid és a szoborhoz lépkedett. – Úgy gondoltam, semmi
teendőm sincsen! – Azzal lehúzta a leplet a szoborról, mely egyetlen darab kő
volt, másfél méter magast. Talapzatán bronztáblácskán két szó állt.
– A
szorongó! – kiáltotta a szobrász. – Ez az, ami a családunkat jelenti! A
jelenlévők jól tudják, miért élünk itt kettesben a nagyapámmal. Ebben a házban
egyetlen nő sem maradhatott sokáig életben. Talán valami átok ül rajtunk,
melynek még apám is idő előtt áldozatául esett. Nem is akarok erre több szót
vesztegetni. A sors útjai kifürkészhetetlenek. Ha nincs benned a szorongás,
papa, akkor művész leszel. Soha nem hozol nőt a házhoz, s úgy élsz itt, mint
egy római császár. Fényesen és hatalmasan. De a szorongás legyőzhetetlen, s
ezért úgy tettél, ahogy a szüleid akarták. Ennek köszönhetem én a létemet. S
mindaz, amit családunkról és rólad gondolok, ott van ebben a darab kőben.
Látszólag semmi, de ha megvizsgáljuk, alaposabban szemügyre vesszük, felállunk
és kimozdulunk a szemlélő szerepéből, akkor elénk fog villanni. Hol erről, hol
arról az oldaláról. A legváratlanabb helyen láttatja meg magát. Papa, én így
tudom megköszönni neked, amit egész életedben tettél. A legszívesebben arra
kérnélek, most már ne szorongj, vagy legalábbis adjál nekem belőle. – A vendégek
megint nevettek, félrehajtott fejjel, a felszínen, mintha a pezsgő tetején, a
jókedv buborékjai gyöngyöztek. – Ha a szorongás, mint egyes öröklött
képességek, átugrik egy generációt, akkor apám lehetett volna művész. De rá
kellett jönnöm, hogy a jó sors nekem jutott. Igyekszem megbecsülni. S nem
ígérhetem, hogy művészgenerációkat fogok nemzeni és kinevelni. Csak saját
magamért vállalhatok felelősséget. Ne haragudjatok rám ezért. – Először a
férfiak mozdultak meg, s odamentek hozzá. Megveregették a vállát, kezet fogtak
vele. A nők lassan, óvatos léptekkel, a szobor felől közelítettek Dávidhoz.
Nekik máris fájdalmas volt, hogy hamarosan hazaindulnak, csupán néhány
szerencsés marad itt közülük. S lesz olyan izgalmakban, beszélgetésben része,
melyből a nagy többség minduntalan kimarad.
Éjszaka
a fák a sötétben elolvadtak, mint keménycukorka a szájban. Ilyenkor a kert nem
létezett, nem volt formája. Dávid a verandán ült, cigarettázott, megpróbálta
egy újabb alkotás felé terelni a gondolatait. Nem volt elégedett magával,
szinte szégyenkezett, mint a gyönge teljesítmény fölött szokás.
Meg
kellett küzdeni az érzéseivel.
A
nagyapjára gondolt, aki boldog-öntudatlan magzatpózba gömbölyödve már órák óta
aludt. Talán mégsem gyengeség, ha virrasztok, gondolta, és nekiállt
fölskiccelni néhány vázlatot a füzetébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése